Honnan jöttek a magyarok tíz és félszáz éve?
Honnan jön a nagy üstökös csillag fel az égre?
S honnan jön a földrengető, villámszóró vihar?
Európa kapujánál áll millió magyar.
Európa kapujánál fegyver-erdő fénylik.
- Kik vagytok és it akartok? – ott a muszkák kérdik.
- Attilának unokái: örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad útat, vagy magunkank vágjunk?
Összepillant nagysápadtan a muszkák sok vénje.
- Adunk nektek szabad útat Isten legszebb népe,
Adunk nektek szabad útat Kiev városáig, -
tovább aztán hogy’ mehettek, majd ottan megválik!
Megindul be a magyar nép tengernyi nagy árja:
mint valami ezüst-nádas csillog a sok dárda;
közepén meg mintha rengő rózsa-sziget volna,
a szép magyar asszonyokat ökrös szekér vonja.
Lódübörgés, fegyvercsörgés, dal és zenelárma,
csengő-csengés, kacaj, beszéd, kürtök harsogása,
egy-zsivajjá elegyíti a sereg két szárnyát.
Elől megyek fehér lovon a hatalmas Árpád.
*
Hányiveti gőgös ember a kievi herceg:
alánéz a bástyájáról, és imígyen henceg:
- Lóduljatok vissza innen, kutya meg a mája!
Az én földem nem országút, hogy mindenki járja!
Megáll Árpád a fal előtt aranyos ruhában.
Reszket a nagy gyémánt-forgó ezüst-sisakjában.
Int. S elnémul mögötte a hadak minden sora.
- Ez a nép csak előre megy, visszafelé soha!
s ahol országút még nincsen, majd tapos magának!
Így szól Árpád. S mennydörgés a visszhangja szavának.
Kardja villan, s a seregnek ezt kiáltja: Rajta!
Fölviharzik a förgeteg: száll ezernyi rajba.
A hágcsókon, mint a méhek gomolygó tömege,
ellepik a vár falait: nyüzsögnek fölfele.
Ember embernek a hátán, a tégla se látszik;
Ijedtében a sok muszka a pincébe mászik.
- Rajta! – kiált a herceg is, de a katonái
alig birnak félelmükben a lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal, remeg még a föld is!
A kievi herceg arca sárga is meg zöld is:
Kapkod ide, kapkod oda, rikkant a hadának:
- Előre hát! – Bizony azok inkább hátra látnak.
Ki is merne szembeszállni ilyen fene néppel,
mely vezére egy szavára zivatarképp kél fel.
S mintha szárnyas tigris volna, úgy repül a falra,
s mintha villám volna kardja, úgy vág jobbra balra
Kőből legyen, aki őket egyhelyen bevárja,
vagy legalább vasbádogból a harci-nadrágja.
Nem volt kőből a sok muszka, bádog se volt rajta:
ráklélekkel ottan hagyta vezérét a bajba’.
És a magyar úr lett volna egy kardcsapás nélkül,
ha a zsoldos kún hadsereg elő nem áll végül.
A világot kúnok tarták akkor bátorságban.
Szanaszéjjel élt a kún-nép, szomorún, hazátlan.
Elszegődtek ide-oda zsoldos védelemnek.
Ezek aztán a magyarral szembe nézni mertek.
Mint mikor a tölgyerdőre zúgó orkán támad,
s gyökerestől kifordítja a nagyerős fákat,
s hull a mennykő, leszakított sziklák dübörögnek,
és portenger borítja e harcát mennynek földnek, -
ilyen orkán volt a magyar, hogy a kúnra támadt.
Vérszemet kapott a többi népe is a várnak:
a kúnoknak háta mögül nyilaztak pogányul,
s égő szurkot sütögettek le a vár falárul.
Vitéz volt a kún egyszálig, jól állta a harcot,
mégis ez a nagy csatázás csupán délig tartott:
mikor a nap delelőre megállott az égen,
ott könyörgött már a herceg Árpád előtt térden.
Ott könyörgött, mint a koldus, kezét összetéve:
- Ne vedd el az életemet, magyarok vezére!
Árpád komoly pillantással mérte őtet végig:
- Lovam elé! Csatlósom lész Atilla földéig!
Itt egy kicsit megpihentek, lovat abrakoltak;
maguk is a bogrács mellett vígan falatoztak.
Ami adót hamarjában Kievre vetének,
Három arany verte markát minden közvitéznek.
Három arany meg egy kulacs tüzes, nemes ó-bor.
Bizony föl is kortyantottak némelyek a jóból.
Amikor a kieviek vissza takarodtak,
előálltak vezérei a szétvert kúnoknak:
- Dicső Árpád, Isten tartson, - imígyen szólának, -
láttuk nem fajult el vére a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mink is, világbolygó népek,
csatlakoznánk zászlód alá, ha meg nem vetnétek.
Felelt Árpád:
- Derék kúnok, világ katonái,
vitézségtek nem fog többé idegent szolgálni:
lobogótok illik a mi lobogóink mellé,
hős kardotok illik a mi fegyvereink mellé;
testvérekként jöttök velünk Atilla földjére,
s testvér-osztály lesz kardotok megérdemelt bére.
Itt a kezem: amint a föld birtokába lépek,
az Alföldön örök hazát kerekítek néktek.
Tas vezér a kürtjébe fújt: indulót jeleztek.
Árpád lovát vezette az alázatos herceg.
(Forrás: Gárdonyi Géza:
Fűzfalevél, nyárfalevél... – Költemények – Bp., 1904. Singer és Wolfner
kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése