Szeretném nyári holdas estén,
Mint zúgó éji lepke,
Körülcsapongni még a kertet,
Hol gyermek- és ifjúkorom
Tündér-órái folytak.
Ott állt az ősi kastély,
Sötét árnyat komor falára
Hosszú nagy hársfasor vetett.
Alatta kert virult,
Melynek virágbeszegte útain
És bársonyos gyepén
Gyermekleánykák – egy egész sereg –
Futostak, kergetőztek,
Közöttük egy fiú is – én...
Gyakran még akkor is tartott a játék,
Midőn feljött a hold;
Ezüstös fényt hintett alá
A hársfasor zöld sátorára,
A füre, mely harmattól csillogott,
A boldogan nyitó
Virágok százszinű csoportira
S a gyermeklánykák bájos szép fejére...
Fény hullt az én fejemre is,
Nemcsak fejemre,
Elárasztotta lelkemet,
S ezüst-ködében
Ábrándok, álmok és regék
Tündér-világa támadt.
De múltak évek,
A bimbóból virág,
Gyermeklánykákból büszke hajadon,
Belőlem ifju lett.
S jártunk a kertben újra,
De nem cicázva, játszva,
A sok leány közt e g y
fiú.
Jöttek közel- s távolból ifjak,
Én nálam mind ügyesb,
Előkelőbb, merészebb.
Párok haladtak át
A kert virágos útain
S a barlanggá borult
Hosszú fasorban.
S ha néha oly szerencse ért,
Hogy én haladhaték ott
A legszebb lányka
oldalán,
Szívem a boldog
szerelemtől
Majd megszakadt.
De gyáva voltam,
Közönyösen folyt a
beszéd,
Sok semmiségről,
Bár egy világot érezék
szivemben...
El-elhallgattam
olykor.
Csend volt, csupán
egy-egy nagy éji lepke
Zúgatta szárnyát.
Libegve meg-megállt
Minden virág fölött
S kinyújtva hosszú
nyelvét,
Szürcsölte kéjjel a
mézharmatot.
Azóta tenger év
lefolyt,
Kik ott örültek,
játszottak, szerettek,
Ki tudja, merre
vannak.
Kóró lett a
virágból
És sir takarja sok
virág porát...
De én szeretném,
Mint zúgó szárnyú
éji lepke,
Végigcsapongni még
a kertet.
Minden virág fölött
megállanék,
Szívnám az illatot,
Amelytől annyiszor
megittasultam,
S
szét-széttekintenék,
Nem látom-é
A gyermeklánykák
bájos vig hadát,
S neml átok-é
közöttük
Egy ábrándos fiút,
Kinek a lelke
A hold
ezüst-ködétől csillogó
Álmokkal van teli?
Forrás: Napkelet 3. évf. 1. sz. (1925. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése