2017. szept. 22.

Szép Ernő: Alkonyat a kórházban



Most száll le odakint az alkonyat.
Az ágyon nyögve fölemelkedem
s a nap felé fordítom arcomat.

Lázas, fakó sugár nyúlik felém,
Bámulom égő szemmel, tétován,
Mintha a nap lenne beteg, nem én.

Lemegy a nap. Látom, zuhanni indul,
Irtózva nézem ezt, mint még soha,
Testem cimbalma megrezdül a kintul.

Kinyújtom reszketeg vékony karom
S epedek lázban az ablakon átal.
Ne legyen este, jaj, nem akarom.


Gyászos viola fellegek alul
A nap, bálványom, babonám, szerelmem
Egy piszkos bérház udvarába hull,

Éjszaka lesz, süket, vak, szivtelen,
Vendégeim, kántáló csontváz – rémek
Tudom, majd itt teremnek hirtelen.

Csak most az egyszer ne lehessen éjjel.
Maradj fönn egyszer, pompás büszke nap,
Ragyogj be hozzám édes meleg fénnyel.

Ó, milyen messzi van a szerelem…
Én meghalok, ha itt ma is sötét lesz,
Ne hagyj magadra, ó, maradj velem!

Gramofon szól itt közel valahol
Valami rongy kocsmában. Milyen boldog,

Ki állott sört iszik s veled danol.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése