Nekem a gyönyör nem gyönyör,
Az én sebeim nem gyógyulnak.
Én élő fejfája vagyok
A multnak.
Halottaim mellé magam
Én mindig élve eltemettem,
Csak egy ködkép ágál itt fönt
Helyettem
Ezüst csengő: a földi lét
Nem tud becsengetni szivembe.
Egy mély harang: az örök-lét
Kong benne.
Ezért vagyok én annyi bús
Titoknak szomorú tudója:
Isten szól hozzám az első
Sír óta!
Óh hányszor kellett magamat
Eltemetni, őket siratva!
Lelkem szétbomlott, mint gyökér,
A hantba.
Poraikból nőtt ki az én
Búm szomorúfűz-terebélye.
Az ő álmukat zúgatom
A szélbe.
Halottaim mellé magam
Én mindig élve eltemettem
S mint fejfa nézek az időbe
Komoran... mélyen... meredten...
Forrás: Napkelet 3. évf.
3. sz. (1925. március)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése