Brisits Frigyes: Vörösmarty hagyatékából

Vörösmarty egyetlen unokájának, Bernrieder Jánosné Széll Ilonának lekötelező engedélyéből átnézvén Vörösmarty kéziratainak gyűjteményét, két igen értékes adalékra bukkantam. Az egyik a Merengőhöz c. költemény első fogalmazványa, a másik Egressy Gábornak, a kiváló színésznek „emlékezése” Vörösmartyra.

A Merengő első kézirata nemcsak Gyulai abbeli ítéletét igazolja, hogy: „... javításai... nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, amely, mint a nyiladozó virág, csak lassankint fejlett ki egész színpompájában”, hanem bepillantást enged Vörösmarty alkotó ihletének pillanataiba; a belső, szemléleti kép formáinak, elemeinek kialakulásába, tovább a kép és gondolat elhelyezkedő egyensúlyának, kiegyenlítődésének harcába.

Egressy Gábor emlékezése sok aprólékos, jellemző adatával Vörösmarty életéről való tudásunkat teszi elevenebbé, többoldalúvá.

1. „A merengőhöz” kézirata

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit olly nagy távolban keres?

Talán a’ mult idők setét¹ virága

Min a’ csalódás könnye rengedez²

Tán a’ jövőnek holdas³ fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd

S⁴ nem bizhatol sorsodnak jóslatában

Mert egyszer azt csaluton kereséd?

Nézd a világot! annyi milliója!

S⁵ közttök valódi boldog olly kevés

Ábrándozás az ember megrontója⁶

Melly⁷ kancsalul festett egekbe⁸ néz.

A’⁹ nagyra vágyó megbőszült vadászként

A’ zöld reményt lábával¹⁰ dúlja szét.

Mi¹¹ az, mi téged boldoggá tehetne

Kincs? kéj? vadásszák azt már ezeren¹²

A telhetetlen elmerülhet benne

S nem fogja tudni, hogy van földi menny.¹³

Csak a’ ki szívben, lélekben nemes volt,

Ki élet szomját el nem égeté,

Kit a¹⁴ hiú fény¹⁵ bábbá¹⁶ nem varázsol

Honát¹⁷ a földön csak az¹⁸ lelheté^19-20

Ne nézz, ne nézz hát titkok távolába,

Egész világ nem a’ mi birtokunk²²

A’²³ mennyit²⁴ a’ szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.²⁵

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket.

A’²⁶ látni vágyó napba nem tekint

Kéjt²⁷ veszt, ki sok kéjt²⁸ szórakozva kerget

Csak²⁹ a szerénynek nem hoz vágya³⁰ kínt.

Mult és jövő nagy tenger egy kebelnek³¹

Megférhetetlen olly kicsin tanyán

Hullámain³² holt fény³³ s ködvárak lebegnek

S zajától³⁴ felrémül³⁵ a’³⁶ szívmagány.^37-38

Ha van kihez³⁹ bizhassál a jelenben,

Ha van mit érezz,⁴⁰ gondolj és szeress

Maradj az élvvel kináló közelben

S tán szebb; de csalfa távolt ne keress.

Hozd, óh hozd⁴¹ vissza, szép szemed sugárát⁴²

Barátod arczán éj van nélküle,

Ha napja lettél, add⁴³ meg (?) világát,

Ne játszadozzál tündérként vele.⁴⁴

1) alatta olvashatatlanná törölt szó

2) javított sor, eredetileg: Mit a csalódás kínja fűszerez

3) eredetileg: messze, ennek törlése után kétes, ez után: holdas.

4) a sor így kezdődött: kételkedel, de zárójelbe került, folytatás nélkül maradt.

5) a sor kezdete ez volt: És boldog; folytatás nélkül zárójelbe került.

6) először így: az élet gyilkolója, majd törléssel: altatója, csak ez után a fönti.

7) fölötte csonkán kezdett sor, egy szóval: Mult. Ez törölve van.

8) első kifejezés: a puszta légbe; áthúzva.

9) fölötte csonkán kezdett sor: Mi az, zárójel között.

10) eredetileg: lábbal; át van írva

11) fölötte két csonka sor; az elsőben csak ez van: s el, zárójelben; a másodikban pedig ez: A zöld virányt, szintén zárójelben

12) törölve a vadásszák alatt ez: veszélyes tenger

13) a következő sorok zárójelben állnak e sor után:

csak a’ ki szívben, lélekben nemes volt

/csak/ (törölve) ki /a’ ki szívben/ (törölve) szívben jó és lélekben nemes volt

/Annak/ (törölve i csonka sor.)

kit a hiú vágy s fény el nem varázsolt.

És /ki/ (törölve) élet szomját el nem égeté

kit a hiú vágy s fény/meg/ (törölve) el nem varázsolt

Boldogságát az /mindig fel/ (törölve) könnyen fellelé.

14) előtte: fény, utána: gőg, törölve

15) utána törölve: vágy s fény

16) eredetileg ez a szó: el, törölve.

17) előtte ez a törölt szó: üdvét.

18) fölötte két törlés, az első olvashatatlan, a második: ollyan.

19) fölötte törölve: az meg

20) ez után zárójelben következik:

Kinek virág kell, nem hord rózsabokrot,

Szomjasnak (törölve, csonka sor)

Nem néz a’ napba, a’ ki látni vágy

21) alatta olvashatatlant törlés; utána: Ló, ez is törölve

22) fölötte olvashatatlan törlés

23) előtte törölve: Csak

24) átírva: mit

25) utána zárójelben:

mult és jövő nagy tenger egy kebelnek

/Szeresd/ (törölve) Öleld, míg /birsz/ (törölve), a /fogható/ (törölve) jelent.

26) más betű-kezdet, de át van írva

27) alatta két olvashatatlanul törölt szó

28) itt is

29) előtte törölve: Míg

30) utána törölve: kéje

31) utána zárójelben következik:

Mit (?) andalogj borús hullámain?

Nem férhető olly szűk határ közé

Hullámitól az izmok szétrepednek.

S mar! (Bizonytalan olvasat.)

Az ész kifárad /végtelen/ (törölve) távolságain

32) előtte olvashatatlan törlés

33) alatta

 olvashatatlant törlés, majd: éj, törölve

34) eredetileg:  zajok, de átírta

35) eredetileg: felzendül

36) eredeti szó: az, törölve

37) más szó volt kezdve

38) zárójelben a következő sorok:

Ha van, mihez bizhassál a jelenben

(olvashatatlant törlés) ifjú, szép (?) tetsző, olvashatatlan, vagy e (törölve) erényes!

Nincs mit keress, miben bízzál, örülj!

39) törölve: mi

40) átírva: óhajts

41) három szó olvashatatlanul van átírva

42) világát is alatta van

43)előtte törölve: éltető véda

44) eredetileg így volt a sorok rendje:

Hozd, oh hozd vissza, szép szemed sugárát

Barátod arczán éj van nélküle.

Ha napja lettél, add meg hát világát,

Ne játszadozzál tündérként vele.

Ha van, kihez bizhassál a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress.

Maradj az élvvel kínáló közelben

S tán szebb: de csalfa távolt ne keress. –

(Csak utólag változtatta át Vörösmarty a fenti sorrendre.)

2. Emlékezés Vörösmartyra^* (Egressy Gábor kézirata)

* Eredetileg így: Emlékezés Vörösmarty egyéniségére, magánéletére

A pesti nemzeti Casino 1836-ban hangversenyeket rendezett vasárnaponként a déli órákban, akkor szállásán, a mostani Lloyd épületben. Toldy F. (Akkor Schedel) engem, a budai magyar színészt fölkeresett, s a Casino nevében felszólított, hogy ezen előadásokban közreműködjem. Vörösmarty költeményei voltak, amiket ott el kellett szavalnom; ha jól emlékezem: Az ősz bajnok, Szép Ilonka és Az özvegy. Ez volt az alkalom, mely Vörösmartyval engem legelőször összehozott. Az ő nevének már akkor a hazában nagy híre volt. A közép rend, s az úgynevezett honoratiorok, kik a magyar olvasó közönségnek akkor is zömét tették, s kikhez bár ifjontan én is tartoztam, a kitűnő magyar költőt kegyelettel és csodálattal emlegették, mielőtt még műveinek és munkásságának egész objectiv értékét felfoghatták volna. Ezen előzmény után nem szükség rajzolnom, mit éreztem azon pillanatban, mikor Vörösmartyval legelőször találkoztam, midőn kezét nyájasan nyújtotta felém s melegen szorította meg az enyémet. Ugyanezt érzi hasonló helyzetben minden ifjú kebel, melyben magasabb vágyak tüze lángol, s a hazai dicsőség iránt némi fogékonysággal bír.

Mondják, hogy a valóság nem fest oly szépen, mint a képzelet; hogy a tárgyak sokkal vonzóbb, eszményibb színben tűnnek fel távolról, mint közelről. És íme, én Vörösmarty benső alakját közvetlenül szemlélve úgy találtam, hogy a közelség a távolság illúzióját nem csak el nem rontotta, hanem őszintén mondhatom, hogy a tapasztalás a látszatot valóvá tette s e valót alkalmilag szebbnél szebb oldalról mutatta föl

Színésztársulatunk 1837-ben Budáról Pestre költözött. Vörösmarty Vérnászával 1833-ban akadémiai jutalmat nyert, eszerint jól ismerte már a színpad hatalmát általában s jelentékenységét különösen a mi nemzetiségünk tekintetében. Megpróbálta tehát erejét e téren is, és nekem úgy látszik, hogy az ő legmagasabb becsvágya oda volt irányozva, hogy költészetére jeles színművekben tegye fel a koronát. Ennél fogva első találkozásunk után a további érintkezést közöttünk már azon aestetikai viszony is szükségessé tette, mely van egy pesti magyar drámaíró, és egy pesti magyar színész között. Azért ama kornak költői, s a pesti magyar színház tagjai keresték az alkalmat, hogy egymással minél gyakrabban találkozzanak. Ám de nem volt evégre alkalmas közhelyünk. A nemzeti Casino nekünk nagyon drága volt s nagyon megválogatta vendégeit. Én ugyan b. Józsika Miklós szíves ajánlatára szerencsés voltam e magas társaság vendégszeretetében részesülhetni, hanem egy ízben a korán elhunyt gróf D. A. úgy kinézett onnan, hogy többé soha vissza se mentem. Nem lehetett tehát egyebet tennünk hamarjában, mint egy jó vendéglőt keresnünk, amelynek egy külön szobájában csupán magunk legyünk, akik összetartozunk. Találtunk is ilyet, ha jól tudom, az Újvilág utcában a Sarkantyú utca szegletén állott Saäger-házban. Oda jártunk együvé vacsorára. Onnan azonban a Vármegye utcába költöztünk át, onnan pedig a Sebestyén térre a Csigához. Kis társaságunk, melynek középpontja Vörösmarty volt, itt már annyira megszaporodott, hogy tágasabb helyről kellett gondoskodnunk. Azért Vörösmarty indítványára kibéreltük a Csigának egész első emeletét. Akkor kellő számra növekedett társulatunkat szabályok szerint szerveztük: „Körnek” neveztük s „Körünk” fennállását három vagy négy fontos tagdíjak által biztosítottak. E Csiga-beli körnek alapító tagjai, ha jól emlékezem, ezek voltak: Vörösmarty, Bajza, Pulszky, Henzelmann,Gaal, Tóth Lőrincz, Érdy, Bugát, Erdélyi, Vajda Péter, Garay, Bártfay, Stuller F, Vahot Sándor, Vahot Imre, Szíjj Sámuel, Zofcsák, Ecsedi, Megyeri, Szentpétery László, Lendvay, Egressy Gábor. Ezen „Körből” nőtte ki magát későbben a hatalmas „Nemzeti Kör”. Azonban az Újvilág utcai kis társaság korántsem oszlott szét e nagyobb körben, hanem folyvást szorosan összetartott. Tagjai: Pesten és vidéken majd minden vendégszerető házban találkoztak; Fáy András névnapjain és fóti szüretjein; özvegy Fáy Ferencné ő’nga, továbbá Bártfay, Bugát, Bajza kázi körében; gróf Ráday Gedeonnál Ikladon és Péczelen, gróf Ráday Lászlónál Gyömrőn; a Zugligetben; az igazi és mesterséges (galamb-) vadászatokon.* (* V. ö. Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza, 186-190. l.)

Vörösmarty magatartását, társalgását, beszédjét s egész viseletét egyszerűség, nemes illem és igénytelen méltóság jellemezte otthon szintúgy, mint nagyobb társaságban vagy nyilvános helyen. Nagy homlokán mély gond és tiszta öntudat, világos színű szemeiben a jámborság, szelídség és magas értelmiség kifejezése volt. Gyakran úgy látszott, mintha kedélye belefáradt volna már abbeli küzdelmébe, hogy magát a komolyság nehéz uralma alól felszabadítsa. Tudott ugyan ő jókedvű is lenni, de mindig a mérséklet bizonyos korlátai között. Általában csendesen szeretett mulatni. Láttam őt a legnagyobb háborgások között is; de haragja az indulat legfőbb fokán sem volt soha zajongóbb, valamint kedve legpirosabb rózsaszínében sem kicsapongó. Magas emelkedettség a gondolkozásban és felfogásban; lelki nemesség és tisztaság a cselekvésben, határtalan cultusa egy szent eszmének, jóság és szeretet, ezek voltak erkölcsi lényének alapvonásai.

A színházi dolgokban gyakran elfogultnak és ítéleteiben igazságtalannak látszott. Azonban ha kellő objectivitással és elég öntagadással bírtunk az ő általános szempontjaira helyezkedni: be kellett látnunk, hogy ebbeli eljárása nem aggodalom és féltékenység szüleménye volt, mellyel (sic!) az ő lelke a színház ingatag existentiája fölött virrasztott, s akkor tiszteletünk győzött a neheztelésen. Gyakran kíméletlenül bírált bennünket – mert szeretett -, ámde többnyire tanulságosan és sohasem aljasan. Volt eset, midőn álnév alatt kemény cikket írt az egyes tagok látszatos önzése s állítólag túlzó követelései ellen; ámde föl levén világosítva: védelmére kelt a méltatlanul sújtott színésznek, mikor ennek ellenfele sértett büszkeségében, magát a színészetet gyökerében támadta meg s a színházat, mint kártékony férget akarta eltiporni.

Ha vidám estéinken Vörösmarty élő szóval mondott el valamit, előadása nem volt folyékony, de mindig szabályos. Lassan, gondolkodva beszélt, de logikai rendben és ékes kifejezéssel. Olykor a mondat közben szüneteket tartott, de nem azért mintha az illető szó nem jutna eszébe, hanem mert a legsajátosabb szót akarta alkalmazni. Ha akkor valaki őt ki akarta segíteni, odamondva neki a közönséges szót: azt ő el nem fogadta soha. Úgy látszott, mintha költői önérzete azt mondaná: ki volna itt jogosult birtokosa a magyar nyelv szótárának s ki rendelkeznék szabadabban a kifejezések színeivel! – S nem csekély meglepetésünkre, az ajánlott szó helyett mindig mást és mindig jellemzőbbet használt.

Ha nótázott, az illemet soha nem sértette; a művelt és nemes hangból soha ki nem esett, bármennyire fel volt háborodva. Anekdotázni szeretett, de még inkább szerette azokat hallgatni, különösen Megyeritől, akinek anekdotál: a genre-képeknek, a humornak és egyénítésnek plasztikai remekei voltak. Ha kedvünk úgy volt hangolva: danoltunk, s Vörösmarty gyakran kellemesen lepett meg bennünket egy-egy újnépdallal, eldanolta előttünk, s azonnal utána zengettük; elmondva hol és kitől hallotta, s figyelmeztetett bennünket annak eredeti sajátságaira s költői szépségeire.

Három ilyen népdalára még most is emlékszem. Az egyik ez volt:

„Micsoda falu ez? Be fakó!

Van-e benne vendégfogadó?

Nincsen ebben vendégfogadó.

De van benne szép lány eladó.”

A másik ez:

„Mikor még nőtelen voltam,

A kapuba kiállottam.

Egyet-kettőt kurjantottam.

Mindjárt tudták, hogy én voltam.”

Stb., stb., stb.

A harmadik így szólt:

„Irigylik a bajuszomat:

Legkedvesebb jószágomat.

Azért is pedrem a végit,

Úgy megyek a falún végig.”

Sohasem láttam oly jóízűen nevetni őt, mint egy Ecsedi nevű alföldi (gondolom) mérnöknek igazi magyar humorú tréfáin, és körmönfont kifejezésein.

Sok baja volt a korcsmai rossz borokkal, melyek neki nagy főfájásokat okoztak. Ily bosszúsága szülte a „Rosz bor” című költeményét, aminek országszerte oly hatása volt, hogy Tokaj, Eger, Ménes és Somló szőlőbirtokosai elkezdettek a „hatalmas Hunnia” költőjének legnemesebb boraikkal kedveskedni. Egyszer azonban Garay oly értelemben talált nyilatkozni e jelenetről, mintha a díjazásnak e módja lealázó volna. És e közbeszólás után, mely oly balul fogta föl a leggyöngédebb jellemű viszonyt, mely valaha patriarchális érzelmű hazafiak és kedves költőjük között keletkezett: a borküldések rögtön meg is szűntek.

A Körből vagy a vacsorákról Megyeri vagy Lendvay és én szoktuk Vörösmartyt hazakísérni. Útközben néha betértünk a Sebestyén tér és az Iskola utca szegletén levő kávéházba néhány partiet billárdozni. Gyakran felhívott bennünket magához egy pohár magyar pezsgőre, melyet Fáy András példájára ő maga készített, vagy egy csésze fekete kávéra, melyet főzőgépével szintén maga szeretett készíteni. Az éjfél gyakran ott talált bennünket s otthagyott. A pezsgőhöz és fekete kávéhoz: dal, szavalás, aesthetikai és mindenféle tárgyú eszmecsere volt a csemege.

Vörösmarty saját költeményei közül csak azokat szavalta el, melyek legújabbak voltak s nyomtatásban még sehol meg nem jelentek. Szavalta Berzsenyi és Petőfi verseit is. Szavalása egyhangú volt, azonban a gondolat és érzelem annyira áthatották lelkének minden idegét, hogy lélegzete mintegy visszamaradozott és a nagy csendben szíve hangosan dobogott. Ilyenkor aztán lelke tartózkodás nélkül megnyílt és egész tartalmát kiöntötte. Minő drága gyöngyei a jónak, szépnek és nemesnek! Mennyi kincs és mennyi bánat! Elmondott viszontagságos életéből egy-egy epizódot. Elbeszélte, minő igazságos joga volt a Helmeczy által szerkesztett „Jelenkor”-hoz; milyen rútul játszották ki ez ügyben az ő bizalmát és becsületességét: mint fosztották meg azon szerencsétől, mely Helmeczyt méltatlanul meggazdagította.* (* L. Gyulai: I. . 108. l.)  Az ilyen pillanatok után rendesen oly hangulatban váltunk meg egymástól, mint aminőben „a magyar sirva szokott vigadni”.

Megyei csakhamar bevégezte a földi pályát. Vörösmarty látni akarta őt halálos ágyán, de Megyeri már akkor senkit se ismert. „Károly!... szólt hozzá, - nem ismer? én vagyok Vörösmarty.” E szóra Megyeri megüvegesedett szemei egyszerre megvilágosodtak; mondani akart valamit, de nem tudott, s visszaesett előbbi eszméletlen állapotába.

Hosszas távollét után csak 1851 vége felé láttam újra Vörösmartyt. Megdöbbentő látvány! Végképpen megtört lélek és test. 185*-ben* (* Nyilván 1855.) Tomorinál vagyok s egyszer Jókai e szavakkal nyit be a szobába: „Jertek hamar, hozzuk fel az öreget, mert nagyon oda van.” Hol van? – kérdezzük. „Lent a kapu alatt ül, a lépcsőn.” Felhozzuk őt és leültetjük... Nagyon lassan és keveset beszélt. Egyedül maradtam vele. Egyszer azt mondja: „Megengedi ugy-e, Gábor öcsém, hogy leüljek ide a pamlagra? Nagyon fáradt vagyok!” Kérem, pihenjen – mondom én -, nekem különben is előadásra kell sietnem. Köszönök és indulok. Mikor az ajtót kinyitom, azt mondja utánam gyenge hangon: „Köszöntöm Etelkét!”* (* Egressy G. leánya) Ez volt a legutolsó szava hozzám az életben. El kellett utaznom s néhány nap múlva hallom, hogy meghalt. „Megfáradt ember hamvára nehezedik a domb.”

Forrás: Napkelet 3. évf. 2. sz. (1925. február)