2017. aug. 10.

Pakocs Károly: Szurony-sánc



(Tranchée de bayonettes – szuronytánc – a verduni egyik erőd tetején német gránátoktól elevenen földbe temetett katonák. Sokat kiástak közülök. A többiek – úgy, ahogy a harcok után maradtak, - háborús emlék gyanánt ma is ott állanak kezükben fegyverrel, melyből csak a rozsdás szurony látszik: földben álló csontvázak. Föléjük kő-árkádot épített a francia kormány.)

Itt erdő lombozott egykor. Cserfák kemény-gerincű tölgyek
dacoltak a viharral, játszottak a nyárral, a téllel.
Vadkanok, őzek, sasok, fajdkakasok,rókák tanyája volt ez
s őrszem gyanánt állt e hegyek tetejére a csend.

De berontott egyszer e vadonba erdei vadnak az ember
s kiverte a vadkant, az őzet, a rókát,sast, fakopáncsot,
és ön-fogait növelte meg vadkan-agyarnak s ön-kezeit
vércsekaromnak. És riadót bömbölt bele a csendbe.

És a sátán vihart kacagott, tőből kicsavarta az erdőt
és a fatörzsek helyébe is embert babonázott:
egymásra vicsorgó tigriseket, visító vérszagú vércsét.
És millió-pár szem villant gyűlöletet millió harci sisakból.

És a millióból való egy-ember önnön-agyarával tépte húsát
és önmaga karmaival csapolta magából italnak a vért:
míg csontvázra nem ölte magát s részegre nem itatta
habzó piros emberi vérrel a földet.

A föld a holt ember maradékcsontját magához ölelte.
Most imígy állanak: csontváz-kezeikben a fegyver;
belőlük semmi se látszik, se fejük, se gerincük: csak a szurony.
Örök intésnek maradott szörnyű szurony-erdő.

Ti verduni csont-katonák, kik őrt-álltok a bércen,
rozsdás szuronyotokkal fenyegessétek ki a földnek a békét:
hogy csontjaitokból fölnevekedjék újra az erdő
s álljon helyetekre a hegyek tetejére őrszemnek a Csend!

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet