2017. aug. 10.

Bárd Oszkár: A fenyők mellett



A mandulafa hófehér virágát
fenyőid mellé, lelkem, ne kívánd:
a mi sötét, nehézkes, furcsa klímánk
halálos, fojtó alvilági pánt,
melytől lefagy a délszaki szirom.

Mi megszoktuk honát a hűvös lángnak,
az északi fényt, titkos fjordokat,
de értsük meg, ha mást e komor mámor
- mert meg nem érti – kínoz, fojtogat
s csak a pálmák istenét ismeri.

A mandulafa hófehér virága
pompázzon csak az izzó nap alatt,
s mi nékünk minden volt, legyen előtte
egy árnyék csak, mi álmán áthaladt,
de nyugtalanná percre sem teszi.

Eltépni lentről s virágházba zárni,
áldozat néki s nékünk gyötrelem,
és mindig több, ha ép emléket hoztam,
minthogyha holt valóság jött velem,
hisz az ép emlék majdnem félcsoda.

Az ezertitkú szigetecskék várnak
s fenséggel bólint rám ezer fenyő:
az északi fény zordonbalzsamától
a lelkünkön a mély seb majd benő,
hisz erőszakolt csoda úgyse kell.

A mandulafa hófehér virágát
nincs szörnyűbb, mintha elfedi a hó,
a mandulafa hófehér virága
a rejtelmes Északra nem való,
fenyőid mellé őt hát ne kívánd:

Fenyőid mellett állj fenyő gyanánt.


Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet