2017. jún. 23.

Ürmössy Miklós (1848-1905): Előítélet



A múlt évben K... falván lévén dolgom, a lelkészt is meglátogatám. Az öreg lelkész éppen temetésről jött haza.

- Kit temetett? – kérdém a többek közt tőle.

- Benke Tamást! – felelé.

- És ki volt az a Benke Tamás? – kérdém őt tovább.

- Egy szegény öreg ember. A mi falubeli kovácsunknak volt az apja.

Azután elgondolkodva kis idő múlva hozzátevé:

- Én jó Istenem, ha elgondolom ez ember létét, bizony nagy tanulság rejlik benne.

- Minő tanulság? – kérdém kíváncsian.

- Az – felelé a tiszteletes -, hogy mindig megbosszulja magát az: ha a szülők különbséget tesznek gyermekeik közt s az egyiknek jobban kimutatják szeretetüket, mint a másiknak.

- Hogyan, hát volna oly szülő, ki saját véréből született gyermekei közt különbséget tudna tenni? – kérdém bámulva.

- Fájdalom, vannak ilyenek. Ilyen volt a megboldogult Benke Tamás uram is. Míg az egyik gyermekét a majomi szeretet minden gyöngédségével elhalmozá, - addig a másikat még a házától is elüldözé.

- S miért tevé ezt?

- Azért, mivel e szegény teremtés, béna, nyomorult testalkattal jött a világra.

- Mi baja volt?

- Púpos volt szegény.

- Akit a természet így megcsúfol s ily idétlennek szül, az rendesen nem egyenes lelkű ember – mondám kissé meggondolatlanul.

- Már miért ne lenne az? – csattant föl az öreg lelkész.

- Általában azt tartják – felelém védekezve -, hogy rút testben nem lakik ép lélek.

- Ostoba előítélet! – válaszolá az öreg tiszteletes némi ingerültséggel. – Mintha bizony valaki oka volna annak: hogy minő arccal, fejjel, hajjal vagy testalkattal születik a világra. – Íme – mondá élénken -, épp ez a mi púpos kovácsunk is, egy fényes példa reá: hogy nyomorék testben is lakhatik nemes jellem és tiszta, önzetlen szív.

Aztán növekvő hévvel folytatá:

- Ismétlem, ostoba, buta előítélet, mely azt hirdeti, hogy a természet a rút, nyomorék test által egyeseket azért bélyegez meg, hogy azokat, mint valami bélpoklosokat kerüljük és megvessük. Nem, nem, a jó Isten nem tesz különbséget az emberek között. Mindnyájan egyenlőknek születünk. Ő nem a testet, e romlandó porhüvelyt tekinti bennünk, hanem a lelket, az örök életű lelket! Testünk szervezete, alakja, formája nem tőlünk függ, de lelkünknek irányt szabni, azt mívelni, fejleszteni, ez igenis tőlünk. Kizárólag, csakis szabad akaratunktól függ, lelkünket a jóra, nemesre, szépre vagy rosszra irányozni, e pályákon, ez utakon haladni; tőlünk függ, hogy derék istenfélő emberekké váljunk; valamint ha a bűn ösvényére tévelyedünk le, ennek is oka kizárólag mi magunk vagyunk, s felelőssé érette nem tehetünk mást. Ezért legfőbb kincse az embernek a szabad lelki akarat! A jó Isten mindenkinek saját kezeibe tette le élete sorsát.

Az öreg lelkész pillanatra elhallgatott, aztán így folytatá tovább:

- Igen... igen... A jó Isten senkit sem büntet már születésekor. Hiszen akkor még ártatlanok vagyunk és sem jót, sem rosszat nem tettünk. Ha a praedestinatió* (* A praedestinátió tana azt tanítja, hogy az Isten az embereket már születésekkor vagy üdvösségre, vagy kárhozatra eleve elrendelte.) tanát elfogadnók akkor, hogy jók, avagy rosszak legyünk, nem tőlünk függene. Egyszerűen azt mondanók: az Isten teremtett ilyennek, ennél fogva az övé az érdem, ha jók, de övé a felelősség is, ha rosszak vagyunk. No már most uram – folytatá áhítat teljes, emelkedett hangon az öreg lelkész -, feltehető-e ama mennybeli örök Atyáról, kit jónak, könyörületesnek ismerünk és hirdetünk, kinek fenséges alkotásaiból, a nagyság, az örök bölcsesség és tudás dicső fénye sugárzik ki, mondom, feltehető-e amaz édesatyáról, kit az igazság és részrehajlatlanság örök kútforrása képpen imádunk, hogy ő különbséget tudna tenni gyermekei közt? – Nem, nem, az ő jóságáról, atyai szeretetéről s végtelen igazságosságáról ilyen föl nehogy ő különbséget tudna tenni gyermekei közt? – Nem, nem, az ő jóságáról, atyai szeretetéről s végtelen igazságosságáról ilyen föl nem tehető. A jó Isten egyformán szereti gyermekeit. S ő nem tesz közöttök különbséget, mint az emberek tesznek. S ha – mint mondám – bűnös az, ki elítél valakit azért, mert esetleg béna testtel született a világra, kétszeresen bűnös az oly szülő, ki különbséget tesz gyermekei közt, s ahelyett, hogy nyomorék, béna gyermekének igazi védelmezője és oltalmazója lenne, ahelyett, hogy szeretettel és gyöngédséggel enyhítené annak fájdalmait, még ő is eltaszítja kebléről, s ő, mint szülő is, üldözi e szerencsétlent. – Ilyen édesatya volt Benke Tamás uram is e büszke, felfuvalkodott, gőgös ember.

- S vajon – kérdém a tiszteletest -, csak azért üldözé e gyermekét, mivel nyomorék volt?

- Úgy van! – felelé ő. – Rémítő düh fogta el, valahányszor reánézett s általában – „varangynak” nevezé őt. De meg is lakolt ő kigyelme szívtelenségéért! Oh, az igazságos Isten nem hagyja büntetlenül e szerencsétlen lények szenvedéseit; előbb-utóbb megérzi bosszúálló karjának súlyát az ily szülő. Megérzé azt nemcsak Benke Tamás uram, de megérzé az elkényeztetett Gábor úrfi is!... No hiszen, ez is szépen végzé életét!

- Hát ki volt ez a Gábor úrfi? – kérdém a tiszteletest.

- Ez a gyönyörűséges mákvirág volt Benke Tamás uramnak az elkényeztetett gyermeke, kit kiskorától fogva már apja „úrfi”-nak címeztetett.

- Csak e két gyermeke volt Benke Tamásnak? – kérdém.

- Csak e kettő. Gábor volt a nagyobb, a kis beteges, púpos Palika volt a kisebb, kit mint már említém, a legszívtelenebb módon üldözött, vert és kínzott, mihelyt csak legkisebb ürügyet is találhatott.

Még a nevelésükben is különbséget tett atyjuk. Míg ugyanis a nagyobb fiút kollégiumba járatták, addig a púpos Palikát a Rektor uramhoz küldték a falusi iskolába. Míg a nagyobbikat drága szövetű, divatos ruhákban járaták, addig a kisebbik, mint a legszegényebb falusi gyermek, mezítláb járt, rongyos, elnyűtt ruhákban. De azért soha egy szóval sem panaszkodék, mindig türelmes, csendes, komoly, jó magaviseletű és engedelmes, szófogadó gyermek volt. Jól tanult és annyira jószívű volt, hogy mindenét képes volt megosztani tanulótársaival. Óh, tudom – folytatá az öreg tiszteletes -, miképp folyt le e szegény teremtés gyermek-ifjúsága, mivel azon időben, épp azon faluban lelkészkedtem, melyben Benke Tamás uram lakott.

- Hát nem e faluban lakott? – kérdém a tiszteletest.

- Óh, nem – felelé. – Ide Pali útján származott át a család. Benke Tamás uram a szomszéd vármegyéből való. Ott éltek elődei is, kik tisztességes családi vagyonnal rendelkeztek. Tamás atyja ügyes gazdálkodásával és szerencsés üzleteivel majdnem megkétszerezé az ősi vagyont, úgyhogy a megyében számot tevő birtokos lett. Benke Tamás, mihelyt atyja halála után beült a vagyonba, kezdette adni az urat. Kocsit, sok lovat és számos cselédet tartott. Az ősi házat szépen kitataroztatá, olyan több nem volt az egész faluban.

- Ah – kiálték bámulva föl -, s ez a kis púpos falusi kovács ilyen családból való volna.

- Úgy van – felelé a lelkész -, ez a Benke fia, kit még mint gyermeket elűzött apja a háztól s ki aztán kényszerülve volt, saját két keze munkájával keresni meg kenyerét.

- Hát a másik fia, a vagyonban maradt? – kérdém a tiszteletest, mindig nagyobb érdekkel hallgatva e család történetét.

- A másik fia, Gábor, igenis a vagyonban maradt. Mint említém már, atyja úgy nevelteté, mint akár egy királybíró fiút. Kollégiumba járt, cselédek szolgálták s már mint gyermeknek nem volt kívánsága, melyet atyja ne teljesített volna. A bálványozásig szerette és kényeztette őt. Az úrfi teljes féktelenségben, korlátlan szabadságban nőtt fel, nem félve senkitől, nem tisztelve senkit s lelkében nem ismerve semmi nemesebb érzelmeket. Komoly tanulásról és önmívelődésről ily viszonyok közt szó sem volt. Az időt lovaglással, vadászattal és játszással tölté. Nagy gyönyörűsége telt benne, ha a falusi gyermekeket jól elverhette, sőt annyira vad természetű volt, hogy örvendett, ha egyik-másik játszó pajtásának bezúzhatá fejét. Legnagyobb kedvtelése azonban az volt, ha öccsét, e szerencsétlen kis púpost kínozhatá. Egész vad gyönyörrel üldözé e szegény ártatlan teremtést. Fejét folyton azon töré hogy ennek fájdalmat és szenvedést okozzon. Így, egyszer kővel úgy fejbe dobta, hogy szinte belehalt szegény. Máskor fölcsalta a haranglábhoz galambfiókákért s onnan a magasból úgy lelökte őt, hogy hogy az szinte szörnyethalt. Egyszer a mészgödörbe taszította bele, honnan egyik munkás alig bírá kimenteni. Máskor a szekérről dobta le, mikor lovai legjobban száguldottak. Óh, de ki is győzné mind elősorolni e vad kegyetlenségeket. S atyja, nemhogy eltűrte fiának e csínyjeit, hanem nevetett rajta, s ha a kis púpos fájdalmával sírni merészelt, akkor nekiesett, s kegyetlenül elverte, embertelen hangon: „Te bestia varangy, mikor pusztulsz már el e földről!”

- Ah, kegyetlen apa! – kiálték egész megindulással föl. – Ha élt volna e szegény gyermeknek az anyja, az bizonyára védelmébe vette volna őt.

- Hiszen élt az anyja – felelé a lelkész.

- Élt? – kérdém egész bámulattal.

- Élt hát! Egy áldott, szelíd lelkű, jó teremtés volt, ki igazi anyai szívvel és gyöngédséggel szereté e gyermekét, csakhogy nem sokat tehetett védelmére, mert Benke Tamás uram, valahányszor neje közbelépett, őt is, érti uram, saját nejét is iszonyatosan megverte, közben folyton ezt kiabálva:
- Ha még egyszer mellette szót emelsz téged is kidoblak házamból kölyköddel együtt s ott halhattok meg mind a ketten a kert alatt!

Óh, a szegény asszony élete fájdalommal és keserűséggel volt tele.

- Iszonyú ember volt!

- Egyszer aztán – folytatá a lelkész – addig ígérgeté nejének, hogy fiával együtt kidobja, míg meg is tevé. Az eset pedig úgy történt, hogy Gábor úrfi újból egy vad csínt követett el öccsén, mely csínynek azonban ő is majdnem áldozatául esett. Egy napon ugyanis a malom melletti gáthoz csalta öccsét, hol a víz nagyon mély és örvényes volt. Itt rávette, hogy menjenek a keskeny pallón keresztül. Mikor a palló közepe táján voltak, akkor öccsét megragadta, hogy beledobja a vízbe, de amint a kis púpos kétségbeesésében belekapaszkodott volna bátyjába, azon percben mindketten alázuhantak a vízbe. Menthetetlenül belefúlnak, ha egy molnárlegény, idejekorán segélyükre nem siet. Benke Tamás uram aztán ama gondolatra, hogy az ő szeretett Gábor fia szinte elpusztult, oly éktelen dühbe jött a kis púposra, kit a baj okozójának tartott, hogy két kezébe kapva őt addig verte, míg annak orrán-száján megindult a vér. S hogy a szegény asszonyt, mint a fiát kirugdosta telkéről, meghagyva nekik, hogy soha többé ne merjenek szeme elé kerülni.

- S mi történt aztán a szegény asszonnyal és gyermekével?

- Kétségbeesetten nálam kerestek menedéket, mert – mint említém – azon időben én valék ott a lelkész. Én aztán fölháborodva Benke Tamás ez újabb tettén, kézen fogva nejét és gyermekét, megjelentem nála.

- Tudod-e Benke Tamás, hogy mit tevél? – kérdém.

- Tudom – felelé dacosan. – S ha ez asszony porontyával átlépni meri még házam küszöbét, mint hitvány kutyát lövöm le mind a kettőt!

- Benke Tamás – mondám neki -, ne kísértsd az Istent! Neked ez asszony törvényes hitvesed, s e gyermek törvényes magzatod! Védeni, oltalmazni kötelességed őket, nem pedig elűzni házadtól!

- Elég! Nincs itt többé helyük nekik! Mehetnek Isten hírével! – kiáltá dühösen.

- Elűzöd tehát mégis őket? Vigyázz, szívtelen ember – fenyegetém -, mert amint te most elűzöd hajlékodból e szerencsétleneket, úgy űzhet el majdan téged is saját házadból ama másik, drágalátos fiad, kiért hontalanná teszed nődet és e szegény béna gyermekedet!

- Nincs kegyelem számukra! Mehetnek! – kiáltá vissza ő, becsapva előttünk udvara kapuját.

- Benke Tamás! – kiáltám dörgő hangon oda neki -, jusson majd egykor eszedbe, hogy az Isten nem büntet kézzel!

- S úgy lett – folytatá beszédét tovább a tiszteletes. – De hogy sort tartsak, elmondom először, hogy mi történt a kis púpossal és anyjával.

- A kis púpost, édesanyjával együtt – folytatá a tiszteletes – magamhoz vevém. A szegény jó asszony, a házi dolgokban volt segélyemre, a kis Palika pedig szintén dolgozott és közben szorgalmasan tanult. Nemsokára aztán, hogy e helységbe jöttem lelkésznek, ők is velem jövének, s végképp itt telepedének le. Pali ügyesen nődögélt s testi ereje és egészsége napról napra jobban fejlett. Volt a faluban egy tisztességes öreg kovács mesterember s ez Palit anyjával együtt házához vette, Palit megtanítá mesterségre. Az öreg kovácsnak nem lévén családja, Pali s az anyja lettek ápolói öregségében, miért aztán üzletét, házát, mindenét Palira hagyá, ki oly szorgalommal folytatta mesterségét, hogy neve ismeretessé lett az egész környékben. Jómódú, vagyonos ember vált belőle s a jó Isten boldog családi élettel áldotta meg. Édesanyját pedig egész haláláig magánál tartá, nagy tisztelettel és szeretettel halmozva el őt. Pali ma a falu és egyházam legderekabb tagja, ki most van férfikora delén.

- Hát Benke Tamás uram, kit az imént temetett el a tiszteletes úr, hogyan került ide? – kérdém kíváncsian.

- Hát hogy rátérjek most már, úgy őtet, mint Gábor fiát elérte az Isten sújtoló keze. Gábor úrfi, amint nőtt, vad, erkölcstelen szenvedélye is oly arányba nőtt. Kicsapongó, korhely életet folytatott. Neki adta magát az ivásnak és kártyának. Apja pedig, hogy fia adósságait fizethesse, egyik földjét a másik után adogatta el,míg végre az ősi birtokból nem maradt meg egyéb a háznál s egy kis bennvalónál. Gábor úrfi követelte, hogy apja ezt is tegye pénzzé. De már erre az öreg is a sarkára állott s nem akarva teljesen koldus lenni, megtagadta fia kívánságát. A fia pedig egy szép napon aztán azt tette az apjával, amit ez tett volt a másik gyermekével és nejével, tudniillik egész szívtelenül kidobá őt ősi hajlékából. Mikor aztán az öreg a törvényhez fordult jogai védelmére, akkor, képzelje ön, folytatá az öreg lelkész, felgyújtá az apja házát. A nyomorult, elvetemedett fiú, mindig alább-alább süllyedt a bűn lejtőjén, míg végre a szamosújvári börtönbe került s ott végzé be életét.

- S Benke Tamás uram? – kérdém érdekel.

- A sors csapása s a lelkiismeret-furdalása egészen megtörte az egykor oly erős, büszke férfiút Házát nem lévén mivel fölépítnie, telkét eladta potom áron. Mikor aztán e kis pénzéből is kifogyott, neki indult a világnak és mint koldus tengeté életét.

- Egy téi napon – folytatá az öreg lelkész -, amint a szomszéd városból hazafelé tartottam, az országút szélén, egy félig megfagyott öreg koldust pillanték meg. Megszántam szegény embert s elhatároztam, hogy szekeremre fölvéve magammal viszem őt a falumba s valahogyan majd gondját viselem. Fel is ültetém magam mellé szegény öreget, ki rongyos ruhájában, a sivító téli szélben, csak amúgy reszketett. Útközben kérdém tőle: hogy nincs-e családja?

- Nincs senkim, egyedül bolyongok, mint egy élőhalott – felelé fejét szomorúan lehajtva. Aztán hirtelen, mint valami eszmétől megkapatva, élénken utána tevé: - De ki... tudja... ki tudja... Hátha élnek...

- Kik? – kérdém részvéttel.

- Ők!... ők!... Felelé halk szakadozott hangon. Aztán száraz hideg kezeivel megragadva az enyémet, kitörő hangon mondá: - Óh, tisztelendő úr, én nagy-nagy bűnös vagyok! Elűztem egykor magamtól drága jó feleségemet és szegény kis púpos gyermekemet s most vénségemre magamra bolyongok, mint nyomorult koldus. Óh, a jó Isten meglakoltatott bűneimért! Úgy kell nekem, nem hallgaték ama jó tiszteletes úrra. Óh, mint furdal most a lelkiismeret...

A szegény öreg részletesen elbeszélé, töredelmes, bűnbánó hangon egész múltját, s én – mondá a lelkész – egy percre sem kétkedtem többé: hogy ő Benke Tamás. Meg is kérdém nevét:

- Benke Tamás a nevem, uram – felelé.

- Hát a nejéről és púpos gyermekéről mi hírt sem hallott azóta?

- Nem uram. Nem tudom, hogy életben vannak-e még. S ha élnek is, ki tudja, emlékeznek-e még reám? Óh, ők megátkoztak engem, ha valaha reájuk is találnék, soha-soha nem bocsátanának meg nekem!

S itt a vén ember, lecsüggesztve ősz fejét, keserves zokogásban tört ki.

- Öreg, sohasem szabad kétségbe esni – mondám vigasztalólag neki. – Bízzunk a jó Isten végtelen kegyelmében. Ha büntet, kegyelmezni is tud ő! Reméljen, reméljen!

- Áldám a jó Istent magamban – folytatá az öreg lelkész -, hogy rátalálni engedett az öreg Benke Tamásra, s elhatároztam, hogy elvezetem feleségéhez s Pali gyermekéhez.

Úgy is történt. Egy negyed óra múlva a falu kovácsa szép, cserépfedelű háza előtt megállottunk s intém az öregnek, hogy jöjjön utánam. Én pedig belépve a szobába, a ház népét épp vacsoránál találtam. A kandallóban pattogó tűz, az asztalon ízletes étel volt. Az asztalfőn ült Pali anyja, ölében tartva egyik kis unokáját, ki keblére hajolt fejjel aludt. Mellette Pali ült és a felesége, csinos, tűzről pattant kis menyecske. A sarokban két kis pozsgás képű gyermekük jóízűen eddegélt.

- Adjon Isten jó estét – mondám belépve. Aztán kérdém, hogy elfogadnának-e még egy szegény embert az asztalukhoz, kit félig megfagyva az út szélről vettem föl.

- Hogyne! Szívesen! – kiáltának mindannyian. A két kisgyerek már ekkor kézen fogva vezette be az öreg koldust.

- Mondanom sem kell – folytatá az öreg lelkész -, minő szívet megrázó, gyönyörű jelenet folyt le, midőn Benke Tamás neje és fia egymásra ismertek. Zokogó könnyhullatások közt borultak egymás karjai közé s áldák a jó Isten végtelen kegyelmét, hogy újra összehozá őket.

A kis család aztán még sok boldog éveken át élt együtt, mígnem tavaly Benke Tamásné, s most egy évre reá férje költözött el az élők sorából. Mindketten Pali gyermekük kezei közt hunyták le szemeiket.

- Íme – végzé az öreg lelkész -, a mi kis púpos kovácsunk és családjának története. – Látja uram – folytatá felém intézve szavait -, hogy sok rút testben sokszor szebb lélek lakik, mint akárhány szép, egészségesben. Példa rá a Pali és Gábor esete. A Benke Tamás uram esete pedig legyen intő példa a szülőknek, hogy gyermekeik közt nem szabad különbséget tenniök s szeretetöket egyformán kell megosztaniok közöttök, mert bizony, bizony, egy szülő sem tudja, hogy mire vénül meg s melyik gyermekük ápolására szorulhat még reá.