2017. jún. 25.

Dr. Wildner Ödön: Tágma királyné


Tragédia 3 felvonásban. Írta: Rákosi Jenő. Bemutatta a Nemzeti Színház 1902. január 15-én



Meg is néztük, el is olvastuk a Nemzeti Színház ez évi első újdonságát. ítéletünkön, amelyet a darab előadása alakított ki bennünk, nem sokat módosított elolvasása.

Így is, úgy is kielégítetlenül maradtunk.

A függöny fölgördülésétől az utolsó szóig vártuk, de hiába vártuk azt a fölindulást, amely egy-egy kitűnően előadott drámai remekmű láttára kimaradhatatlanul erőt szokott rajtunk venni. Vérünk fölmelegedését, pezsdülését, idegeink megfeszülését, szívünk elszorulását, lélegzetünk megszakadását, a megrázkódtatást, mely gyönyör és fájdalom elegyes villamáramaként keresztülfut egész testünkön, a könnyet, mely édes-bús megkönnyebbülésünk nyomán, emóciónk utolsó tanújeleként szemünkben csillog. Ismerjük, érdekeseknek is tartjuk tanulmányozni azt a sok eldöntetlen tudós vitát, ami már a tragédia kellékeiről, a tragikum lényegéről, a tragikus hatás föltételeiről Aristotelestől napjainkig egymás ellen hadakozott, de amikor tragédiát nézünk végig, feledjük a metaphysikai és dogmatikus elméleteket, s ítéletünk egyedüli próbakövéül nem használ mást, mint az értelem természetes fogékonyságát, s az egészséges emberi érzést.

Rákosi darabja hidegen hagyott bennünket, érdeklődésünket csak kevéssé bilincselte le. Fájdalmas gyönyör és gyönyörtelen fájdalom nem töltött el, csupán hűvös elismerés a szerző ügyeskedése és pompázó nyelve iránt, meg egy adag csömör, rosszullét a vér, a fejetlen test, a testetlen fej, halálfej és egyéb rémességek látványától és emlegetésétől. Bizonyos zavar fogott el, amelyet növelt az, amit először kellett volna említenünk, hogy nem csak igaz érzésünket nem tudta rabjává ejteni a darab illúziója, hanem értelmünket sem, mert a logikai kapcsok, amelyek a mű épületét összetartják, több helyt gyöngéknek tetszenek. Prológ nyitja meg a darabot. Hogy egy csapásra belehelyezzen a mesés ősidők hangulatába: az utolsó divat szerint öltözött, redingote-os, selyemplastronos úr lép a függöny elé, elmondandó a darab rövid foglalatját. Mellesleg jegyezzük meg, hogy a prológ nem födi egészen a mű tartalmát és irányát. Más a hőse; egy kicsit más a tárgya is, mint amit annak jelez. S hogy értsük e szavait:

„... Most arra kérünk
Nemes közönség, hogy ez új darab
Szokatlan formájára hunyj szemet.
Nem az író különködő szeszélye
Választá önként. Sőt inkább a tárgya
Borzalmas volta parancsolta rá,
Mivelhogy egymást forma s tartalom
Mindég föltétlenül követelik.
Selyem tömlőbe vért ki öntene?
S nádsípon vaj’ ki fúna riadót, stb.”

Márpedig a mű formája a legkevésbé sem szokatlan. Ugyanolyan, aminőt a hivatalos aesthetika a verses drámát illetőleg kanonizált. Gördülékeny, csiszolt, kihegyezett, görög példa szerint antithetikus és sok helyt mesterkélt, hogy okvetlenül föltűnne a Teleky-pályázat vesszőfutásán is. A szónoklása vieux jeu. A vért bizony sokszor selyemtömlőbe látjuk ömleni: az igazi szenvedélynek, valóban életbevágó perceknek más a beszédjük, amint más a cselekvésük.

Nem mondjuk el részleteiben a mesét, hisz az, ha máshonnan nem, napilapjainkból ismeretes. Csak azt mondjuk el, hol ötlött kérdőjel elénk. Hogyan, egy hatalmas király húsz évig jégre teszi szerelmi szenvedélyét, hogy húsz év múlva, mely „mint éhes csoda felfalta fejedelmi nagy türelmét”, ugyanazt határozza el, amit húsz év előtt épp úgy megtehetett volna: rabnőjeként elhurcolni a leigázott Tágma királynét? Vagy igaz, az ősidőkben vagyunk s itt talán az volt a logika, hogy a szenvedélyek ereje az idő távolságának négyzetével nem fogy, hanem szertelenbe nő, a szerelem nem az ifjú vért, hanem azt teszi féktelenné, amely húsz évvel öregebb lett. De hát, ha nem telik el húsz év, Tágma bosszúlójának, Elláknak nincs ideje felnőni, s a darabnak nincs mi körül forogni. Különben hamarosan kisül, hogy Kuvráth királyt nemcsak szerelme bántja – ami nem gátolta, hogy Tagmát és népét vérig zsarolja -, hanem az is, hogy nincs ivadéka mostani feleségétől:

„Királyi ágya meddőséginek
Okát e végzetes szerelmiben
Gyanítja. És elméjét vágy s gyanú
Szorongatván menekülőt keres,
S reméli, hogy talál, ha tégedet
Ölelhet hitveséül.”

Ám Tágma nem vállalkozik e feladatra. Ha Kuvráth megőrizte szerelmét, ő is megőrizte gyűlöletét és bosszúvágyát férje megölője s lefejezője iránt. Mégis megkérdi a főpapot, mitévő legyen? Menjen hozzá, feleli Vendrő, mert így szól a jóslat:

„Halálfejet szül a királyi méh
Futó idő ha majd megéri elé,
Halálfej bosszút áll a holt fejért
S a szolgaságtok aznap véget ért.”

A főpap, joggal,másképp nem képzelheti, hogy a jóslat betelik, t. i. a királyi méh halálfejet szül, mintha az özvegy királyné újból férjhez megy. Ám Tágma ámulva hallja a jóslatot, s örömmel tudatja, hogy hisz első része már betelt: mikor férje Kuvráthtal harcolt, reményteljes állapotban volt, s amikor Kuvráth férje levágott fejét küldte neki diadalmi jelül, ez a látvány annyira hatott rá, hogy magzatát halálfejjel szülte. De hát miért fedi fel Vendrő csak most a jóslatot, s tanácsolja a férjhez menést, hisz Kuvráth már többször megkérte Tágmát? Miért jut a királynénak csak most eszébe a halálfejű fia, akit holtnak híresztelt, s bizonyosan aesthetikai érzésből, magától húsz évig távol tartott?


Csak utalni akartunk arra, hogy az illusio kezdettől fogva nem tud megragadni, mert a kiinduló pont nem természetes. Már a drámai érdekfeszítésnek megfelelőbb, hogy a bosszúálló csakugyan visszatér. De holtan, fej nélkül. Mi mindjárt sejtjük, hogy ez Ellák, de a darab háromnegyed része annak felfedésében telik el, hogy ki a színen fekvő letakart csonka hulla, s ki megcsonkító gyilkosa. Tágma Sziráktól, Ellák gyilkosától tudja meg, hogy a halott fia s nem nagy épüléssel látjuk, hogy anyai fájdalma, s a vágy fiát megtorolni csakhamar helyt ad annak a gondolatnak, hogy a jóslatot, ha csalással is be kell tölteni. Elfogadja hát Szirák ajánlatát:

„Én álarczával elkötöm fejem
S csatába indulok helyette én.
A népeink nem tudják a cserét,
Csupán a jóslatot, Halálfejet
Fog látni ellenség és jó barát
Az álarczban s bennem királyfit.”

Szirák elmegy a harcba a nép élén, legyőzi a kazárokat, s Kuvráth fejét küldi Tágmának. Ez aztán az aesthetikai gyönyör netovábbja, mikor Tágma a fejjel ujjong előttünk:

„Egy fejjel tartoztál nekünk,
Hej Kuvráth! Itt van. Jó, hogy a tied.
Markomban érzem hát csontos fejed
Tudom, oh, nem így gondoltad te azt,
Hogy a kezemben nyugodjék fejed,
Hogy ujjaim fürtiddel játszanak,
Tudom, hogy másképp gondoltad te ezt.
Ez a szemed. Ez itt a homlokod,
Ez orczád: érzem ujjaim alatt,
Mit gondolsz, mit teszek veled?
Holla, nem gondolsz semmit. Már hideg
Az agyvelőd, nem izzik a szemed
Szilaj kivánkozásban, ajkadat
Lezárta a halál.
.... Itt kezembe vagy.
Ha tetszik, elgurítom a fejed,
Ha tetszik az ebek elé vetem,
Ha tetszik hát tálczára tétetem,
S bármit teszek, nem mondhatsz rá nemet.
Gyötrelmes húsz évet róttál reám,
De elfelejtem: Itt van a fejed.”

Ez nem szülhet mást, mint utálatot. Gyönyört csak a perverz lelkeknek. S ez nőalakba szökött vadállat az, aki röviddel utóbb oly gyönyörűen dikciózik a szerelemről, amelynek nevében a holt Kuvráthtal is megbékül? Érezhetünk e iránta rokonszenvet?

De ki iránt tápláljuk rokonérzést, ki érdekeljen? Szirák? Ez oly lehetetlen alak. Minthogy Ellák arca nem volt alkalmas a hódításra, ő ejté szerelembe csupa jó barátságból a cédrusvölgy virágát, Arszilt, s a kötés úgy szólt, hogy a nászéj sötétjében Ellák lépjen jogaiba. Ámde Szirák maga is szerelemre gyúlt a leány iránt, s a kritikus éjszakán megölte Ellákot. Mi biztosítja itt neki rokonszenvünket? Ez a gyalázatos és lehetetlen kötés, vagy  testvérgyilkosság? Mert ő testvérének hiszi Ellákot. Igaz, hogy Siegfried is megszerzi Brunhildot Gunthernek, s Toldi is Piroskát Tar Lőrincnek, de egy-egy bravúros tettel, nem szerelem tettetésével, s kerítőmunkával.

Mit szóljunk végre az utolsó borzalomhoz? Szirák, a darab tulajdonképpeni tragikai hőse, bűnhődik. Győz; Arsziljával egyesülhetne, de íme arcára tapadt az álarc, s alatta, hogy, hogy nem halálfejűvé vált a feje, úgy, hogy az rém mindenkinek, s Arszil borzalmában megöli magát. A kiengesztelő momentum pedig abban jelentkeznék, hogy az egyének bukásán föltámadt egy nemzet. A vég méltó a kezdethez.

A rémületest borzadályost egyedül fejletlen vagy tévedt ízlés veti össze a tragikussal. Volt idő, hogy mindnyájan rejtegettünk fiókunkban egy tragédiát ilyen tárgyról, pl. Rosamundáról, akit férje atyja koponyájából inni kényszerít, aki ezért véres bosszút áll stb. Azt hittük, hogy ez a világ legtragikusabb tárgya. Az angol tragédia Sturm und Drang-kora is mutat fel ily példákat. Shakespeare előzői: Greene, Lodge, Marlowe, Massinger, Beumont – és Fletcher is azt hitték -, (a „Titus Andronicus” Shakespeare-jével együtt), hogy elég a színpadból közvágóhidat vagy kínpadot csinálni s a munka tragikus hatást szül.

Annyira volna ma a magyar tragédia is, hogy ilyen nyers eszközökkel már nem dolgozik. Ilyen kevéssé nemes hatásért kár volt föltámasztani az ősidőket, amelyektől, ha csakugyan ilyenek voltak, hála istennek távol estünk már.

A darab kétes benyomásához hozzájárul még, hogy hármas hangulat barokk alkotása: van benne görög, ultraromantikus és modern sejtelmes hangulat. A görög levegő volna benne a leghatásosabb, de egy elem sem jut teljes uralomra, egyik zavarja a másikat.

Az elhibázott darabot mégis mentette szemünkben hangzatos, helyenkint költői nyelve, s az előadók szép igyekezete. Jászai Mari Tágma hideg méltóságát épp oly jól adta vissza, mint hatalmasan bosszúszomjának perverz kitöréseit. Ha ő a fenséges kontúrokban remekel Márkus Emma a részletek rafinált kidolgozásában. Arszilja, a darab legrokonszenvesebb alakja rendkívül finom, bájos és megindító volt. Beregi mint Szirák nem tetszett nekünk. Szenvedélyében színfalat hasogat fejhangjaival, kezén-lábán nem tud uralkodni s alakjával, mint besenyő vezér sem tett vezéri benyomást. Ivánfi a döntő csatát nagyon jól recitálta. Gál, mint öreg paraszt (Szirák atyja) alakítása igazságával messze kivált a többi szereplő közül, akik még mindig a Burgtheater régi szónoki iskolájának hívei. A jelmezek igen szépek.


Forrás: Huszadik Század 1902. 2. sz.