2017. jún. 23.

Dézsi Mihály: Kerekes Ilonka (népballada)



„Nem, nem hiszem néném, hogy uram mást szeret,
Nem lehet ez való, csak álom, képzelet.
Virrasztóba ment ma, felfogadta, mondta.”
„Hiszel te férfinak Kerekes Ilonka?”
„Hiszek én férjemnek, hisz szegény volt s árva,
Én egyedül voltam gazdag apám lánya.
Bolondult utánam tíz falu legénye,
De nem a salakja s nem is a szegénye,
Én számba sem vettem, még rájuk se néztem,
Uram, Molnos János tetszett csupán nékem. –
Kőházunkba hoztam, szívem neki adtam,
Borúban, derűben öleltem, csókoltam. –
Jaj, ha hű nem lenne!... De csak hamar rajta!
Gyorsan öltözz! Gyerünk! Üssünk mindjárt rajta!” –

Özvegy asszony háza nagyon csendes már is,
Pedig még nem alszik benne Szabó Máris. –

„Csendesen Ilonka! Hallgasd! Lassan! Érted?
Szabó Máris ajkát csókolja a férjed.” –
„Lelkem néni várjon, szívem, lelkem úgy ég,
Ha ez igaz lenne, tán meg is őrülnék.
Az ő hangja... Hallám... Megcsókolta párszor...
Oh Uram, Teremtőm! vigy ettől a háztól.” –

 „Gyermekim, leányom úgy szeret anyátok,
De nem visel többé gondot már reátok.
Megcsalt éd’s apátok, Isten verje érte,
Miatta már szívem elég bánat érte. –
Vagyonunk nagy részét elette, elitta,
Átkozott szívem te, ne dobogj miatta. –

 „Nem nyugszom én, nem, nem. Rágyújtom a házat,
Hadd égjen benn szörnyen. Hisz szégyen, gyalázat!
Van neje, gyermeki feslő rózsabimbók,
Ő mégis mást szeret, egy mihaszna ringyót.”
Azzal gyermekeit rendre megcsókolta
S kiosont a házból Kerekes Ilonka. –
Sötét volt az éjjel, csend honolt a tájon,
Néma csend, síri csend a halottas házon –

 „Aluszol, aluszol én Molnos Jánosom
Puha fehér ágyon, idegen vánkoson?
Aludjál, aludjál nyugodtan, csendesen,
Míg az égő üszköt e házra rávetem. –

A harang megszólalt kongva-bongva, sírva,
Mintha lányt vittek vó’n ki a hideg sírba. –
Az égő ház lángja kavargott a légben,
Nagy zsibongás, lárma támadott az éjben,
Egész falu népe oltotta: hiába,
Mégis odaégtek mindketten a házba’. –
Mindenki sajnálja, mindenki könnyezi,
Egyedül Kerekes Ilonka neveti. –
Haja szétzilálva, ő maga egy ingben,
Megáll a nép között. Hallgat rája minden.
„Megcsalt a galambom piros pünkösd napján,
Maradt egy leányom, szép szőke Ilonkám! –
Az uram rosszcsont volt. Elégettem... Szánom..
Most már várhat reám túl a másvilágon.”...
Azzal elfut, szalad, bomlott hajjal, ingben...
Szegény, szegény asszonyt szánja ég, föld, minden.

Forrás: Unitárius Közlöny I. kötet 1888. September, 9-ik szám