2017. máj. 2.

Erdős Renée: Útközben



A férfi a vonat ülésén hátrahajtotta a fejét és tovább beszélt.

- Tudod, el kell neked végre mondanom ezeket a dolgokat. Neked, az egyetlenegy egész embernek, akivel az élet összehozott, neked, aki mindent megértesz, mindent látsz, aki egy rész vagy az én lelkemből, a gondolkozásomból, belőlem magamból –

A piros arcú asszony elnyúlva feküdt a szomszéd ülésen. A hosszú úttól fáradt és álmos volt, de azért figyelt, nézett; minden szót, minden mozdulatot kilesett. A férfi sápadt arcán a föltámadó és tűnő kifejezéseket szemmel tartotta, azokból olvasott, mint egy nyitott könyvből és percenkint bele is fáradt abba, amit megtudott. Néha – ritkán – közbevágott egy hideg, éles megjegyzést, aztán megint elhallgatott.

- Meg fogsz vetni érte, de én azzal nem törődöm; mindent kell tudnod rólam, rólam, aki a tied vagyok immár örökre és egészen – fájdalom, örökre és egészen! és akit én soha föl nem érhetek annál az egyszerű és rettenetes oknál fogva, mert te ép vagy, én meg beteg, te fiatal, én pedig – oh istenem, istenem, micsoda nyomorúság ez –

Az őszülő szőke fejét megrázta a férfi elkeseredve, szinte türelmetlenül, odacsúszott az ablakhoz, kinézett a világos, fényes, illatos olasz éjszakába és tovább beszélt.

- Azért mégis – akárhogy van is -, esküszöm – el kell hinned -, én vagyok a legelső férfi a világon. A legelső. Alcibiadest, Antinoust, Byront és tizennegyedik Lajost, Geothét és marquis de Sade-ot összevéve, nem szerette annyi szép és nagy, szelíd, erőszakos, ábrándos és romlott asszony, mint engem. Akarod tudni -, minden asszony az enyém volt, akit csak akartam, akivel életemben háromszor beszéltem és az, amelyik nem volt, csak azért nem volt, mert nekem nem kellett. Mind, mondom neked a legkülönbek, a legnagyobbak. A színleg és a valóban szent életűek, soha vétekre nem bírható, négy gyermekes családanyák, hajadonok, menyasszonyok és olyan asszonyok – ah olyanok, akiknek igazán csak a férjüket lett volna szabad szeretniök akkor -, abban az időben –

Az asszony a szemközt levő ülésen elfordította a fejét.

- Borzasztó – susogta -, ez borzasztó.

- Mindegy, tudnod kell és tudnod kell azt is, hogy soha egyetlenegyet sem szerettem ez asszonyok közül. Esküszöm neked, soha. A feleségemet sem, akivel tíz esztendőt töltöttem, aki nekem gyermekeket szült. Mindenkit csaltam, őt is, a házasságunk első hetében, a nászúton – a nászúton – szegénykét -, pedig milyen kedves volt hozzám, milyen nagy és jó! És ha tudta volna, hogy a barátnői, az összes barátnői, akik hozzá jártak, a leányok és az asszonyok, hogy mind az enyémek voltak. De talán tudta is. Néha azt hiszem: bizonyosan tudta, mégsem bírt elválni tőlem addig, míg én nem menekültem tőle. Az utolsó percig szeretett, ha hozzám férhetett, ha elfoghatta a fejem, úgy csókolta az ajkamat – úgy csókolta, mintha a gyermeke lettem volna! A gyermekeit – tudod-e -, nem is szerette miattam. Csak engem tudott szeretni egészen és igazán őket soha. Ez az asszony, aki ha reggel felé hazavetődtem hozzá – és honnan, milyen helyekről: megfürdetett, megfésült, felöltöztetett, egymaga, szegény és milyen gyönyörűséggel. Mindég rossz voltam hozzá, mindég. Úgy jártam haza, hozzá, mint egy asszonyhoz, akit kötelességből meg kell látogatni még – a kocsim folyton ott állt a ház előtt, várt. Ő elsápadt, ha látta.


- Szegény – mondta az asszony -, nem bírt egy korbácsot fogni és magát kiverni a házból?

- Ez kellett volna – mondta a férfi -, de nem bírt -, az asszony, akinek gyermekei vannak, nem bír ilyet tenni. Méltóság, gőg csak a hetairákban van. Azt hiszed, te megtudnád tenni?

Az asszony a váratlankérdésre felütötte a fejét.

- Én? – kérdezte lassan, hosszan elnyújtva az egytagú szót. Én? – mondta még egyszer, aztán sietve hozzátette:

- Én az ő helyében megöltem volna magát. Ehhez joga van a becsületes asszonyoknak is.

A férfi fölkacagott.

- Te sem ölnél meg – mondta nyugodtan. Aztán lehajolt fölé, egészen az arcára és úgy kérdezte:

- Hát mért nem öltél meg már?

- Óh – mondta gúnyosan az asszony -, ez más dolog! Mi – és a mi szót erősen hangsúlyozta – nem tartozunk egymásnak hűséggel.

- Azt akarod mondani ezzel, hogy te is megcsaltál engem? – nevetett a férfi. – Gyerek, ostoba! Én tudom, hogy nem. Én megesküszöm rá, hogy nem. Akartad, megkísérletted. Tudom, hogy mikor. A napot, az órát tudom. De nem lehetett – az ízlésed, az esztétikád nem engedte. Te – te nem fogsz ez életben rajtam kívül férfit megcsókolni.

Az asszony arca bíborvörös lett ezektől a szavaktól. A fogait összeszorítva, gyűlölködő pillantással mondta:

- Gazember.

- Igen. De igazam van. Ezen nem lehet változtatni. Megcsaltalak, de soha még asszonyt ilyen komoly célzattal nem csaltak meg, mint én téged. Azért csaltalak meg, mert annyira szerettelek, hogy abba belé kellett volna halnom. Bele is fogok, de még most nem. Később. Még most jó élni, temiattad, téged látni – még kell egy ideig. Hiszen tulajdonképpen ezért születtem, ezért lettem ilyen,amilyen vagyok. Minden, ami az én életemben lényeges és nagy történt, azért történt, hogy hozzád eljuthassak. Mert csak te, csak te, csak te vagy az asszony. A többi mind –

Az asszony tudta, hogy egy komikus és durva szó következik most, a kesztyűs tenyerét hirtelen rászorította a férfi szájára.

- És az asszonyok, azt is elmondom neked, hogy milyen ostobák az asszonyok! Hiszed-e, hogy a legnagyobb része, sőt a jól meggondolom, egy se tudta, miért szeret voltaképpen. Te vagy az egyetlen, aki tudod. Hogy mikkel lehet rájuk hatni! Az, hogy művész vagyok, az semmi. De apró külsőségek, szamárságok. A modorosságom, a rossz szokásaim az, hogy színesen és furcsán beszélek.

És – és az is hat, hogy tudják, hogy sok gyermekem van. Nem csak otthon. Mindenfelé, a legjobb családokban. A férj a barátom; faggat, hogy mért nem járok hozzájuk. Furcsa, amikor úgy látom – együtt – az egész családot; csupa közönséges polgári fejek és köztük ül egy faunszájú gyerek az én hegyes füleimmel, az én vékony fölfelé hajló ujjaimmal, olyan, int egy közéjük pottyant Luciferkölyök. Ez néha olyan, mintha pofon ütöttek volna –, máskor meg lehetetlen nem mulatni rajta. Az embernek eszébe jut, hogy a buta tudósok, miket írnak az átöröklésről, a vérszerinti ösztönről. Az pák rendszerint ezeket a gyerekeket szeretik a legjobban –

Az asszony már felült. Nem volt fáradt, sem álmos többé. Az ülésen előre hajolva szinte nyitott ajkakkal nézett a férfi arcába és susogva biztatta:

- Beszéljen. Beszéljen tovább.

- Ez izgat téged – kérdezte a férfi -, ez tetszik neked?

- Érdekel – mondta az asszony -, csak mondja tovább.

- Kacagni való dolog -, amint így sorra eszembe jut minden. Furcsa, igazán komikus. Hogy hány hódítást köszönhetek például annak, hogy – főzni tudok. Nem úgy hangzik ez, mint valami bohózat téma? Egy grófnő egyszer, aki főzni látott, egy egész társaságban, künn egy hegyi nyaralóban – szinte erővel vitt el magának. Ezt szégyenlem. Mint egy rongyos diákot, bedobott a címeres kocsijába. De érdekes volt.

Az asszony hirtelen fölállt és egy ijedt, határozatlan mozdulatot tett az ajtó felé.

- Mi az, ki akarsz menni?

- Nem, nem. Csak egy ablakot szeretnék kinyitni. Szörnyű meleg van.

A férfi fölnyitotta az ablakot, és utána az asszonyra nézett.

Szörnyű sápadtnak látta, szinte megijedt tőle.

- Valami bajod van? Rosszul érzed magad?

- Nem. Dehogy – mondta az -, csak folytassa.

És a férfi tovább beszélt.

Olyan dolgokat, amiktől az asszony ereiben meghidegült a vér. Leányokról, akik benn élnek a családjukban, asszonyokról, akiknek nagy leányaik vannak. Különös ijesztő és förtelmes dolgokat, amiket kimondani is bűn. De a férfin látszott, hogy nem úgy találta ki és csak keveset adott hozzá a maga fantáziájából. Hogy mindent átélt, mindent megcsinált. A részleteket mondta el, a hangulatot, a beszédet, a mozdulatokat.

Az asszony pedig hallgatta kimeredt szemekkel, ijedten, megkövülve és lesújtva a kétségbeesésig.

- Elég – mondta hirtelen -, nem bírom tovább.

Fölnyitotta az ajtót, kiment a kocsi folyosójára és arccal nekidőlt az ablaküvegnek.

Borzasztó helyzetben látta magát. Szereti azt a férfit, aki neki ezeket a dolgokat elmondta. Mindent elhitt róla mindég. Mind a rosszat és nemtelent, amit róla az emberke mondtak. De ennyit nem várt, erről fogalma sem volt. Ennyire mentséget hiába akart, hiába kutatott a lázas, fölzaklatott a gyáva, nem talált. És mégis hiába minden – ha megvetéssel és lenézéssel is – szereti azt az embert. Szereti, szereti.

A vonat füttye egy közeli állomást jelzett.

Valaki kilépett a szomszédos fülkéből, teljesen felkészülve, hogy kiszálljon a kocsiból.

Egy vöröses, alacsony és elhízott férfi szemüveggel és a kezében egy kis táskával.

Nézte az éjszakába bámuló asszonyt, aki valamely titkos vonzástól késztve, lassan megfordult és visszanézett rá.

A szemei könnyesek voltak, az ajka reszketett a felindulástól és rettentő lelkiállapotában, maga sem tudva, mit tesz, hirtelen megragadta az idegenférfi kezét és rekedt, szaggatott susogással kérte:

- Az isten szerelmére – vigyen el magávalengem. Kérem, vigyen el innen engem. Akárhova, csak innen el – kérem – kérem –

az idegen férfi megütődve nyúlt a kalapjához és különös, zavart arckifejezéssel nézett az előtte álló asszonyra.

- What do you wish Madame?

Az asszony hirtelen magához tért, elpirult, zavarodottan fordította el a fejét.

- Semmit, köszönöm –mondta.

A vonat megállt. Az idegen úr kiszállt a kocsiból gyakori pillantásokat vetve vissza az asszony felé, amiket az már nem is látott akkor.

Ott állt mereven, mozdulatlanul, a csillagos égbe meredő tekintettel és a gondolatai sebes rohanással szálltak előre a jövő felé, és egy megnevezhetetlen különös, soha nem érzett aggodalom, valami messziről jövő előérzet fogta meg a szívét.

Megfogta, összeszorította, megakasztotta a dobogását –

Mikor visszament a fülkébe, a férfit úgy találta egy szögletbe húzódva, amint félrehajtott fejjel, nyitott szájjal, a térdei közé szorított kézzel aludt mélyen, szabályos lélegzéssel, mint egy gyermek...

Forrás: Irások könyve I. évf. 7. sz. 1905.jún .1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée