2017. máj. 2.

Erdős Renée: Sirályok


- Levél egy szőke asszonyhoz -

Sirocco tombolt künn a tengeren...

Emlékszik asszonyom, a parton ültünk
hárman: ön és én és Leona –
Igen, ott volt Leona is...

Ön kis fiának, halvénykék selyemből
ruhácskát varrt. A szőke kis gyerek
dajkájával fenn az erkélyen ült
s ha ön felnézett hozzá: kacagott
és szétnyitotta apró karjait
mint fölrepülő kis madár a szárnyát.

Ön ruhácskát varrt halványkék selyemből.
Leona festett. Egy darab vászonra
sok zöld hullámot, tajtékos habot,
a hullámon himbáló csónakot,
egy sziklát, amit ostromol az ár –
Én végignyúlva egy hosszú padon:
felolvastam Annie Vivantiból
- félig szavalva és susogva félig –
S ön azt mondta: „Beh különös dalok!”
S Leona, nézve a hullámokat
utána mondta: „Különös dalok!”

Zúgott a szél. Táncoltak a habok.
S a parti tölgyek búgva hajladoztak.
És jöttek apró eltikkadt bogárkák
a lombok közül s borutól beteg
szemeikkel keresték a napot.
S meglátvá az ön aranyos haját:
reárepültek s ott megtelepedtek...
Leona, a palettával kezében
mereven nézte e bogarakat –
S én néztem őt. Sápadt volt, szomorú.
Panaszolta, hogy nem aludt az éjjel.
Majd meg, hogy rosszat álmodott.
S ön kérdezte: „Hogyan, ha nem aludt?
ébren talán?” „Óh, lehet ébren is”
felelte ő s összeszorúlt az ajka.

Most nem beszélt. Finom kis kék eres
halántékához haja ugy tapadt
mint egy csillámló, nedves, barna fátyol.
S keskeny, leányos ajkai körül
árnyak látszottak, vésztjósló redők –
S a kék szemében, sötét, különös
láng égett lopva, eltakarva élig
a hosszú szempilláktól. Néztem őt
és megsajnáltam önkénytelenül.
S szerettem volna valami csodásat,
igen forrót és igen bátorítót
mondani néki – olyat amitől
kedves ajkára kiszáll a mosolygás
és sápadt, fehér arczára a pir.
De nem szóltam. S hallgattunk mind a hárman
S körülöttünk nagy, csattogó robajjal
ütődtek a sziklához az erős
a fölgerjedt hullámok. S ahogy ültünk:
a tenger zúgó moraján keresztül
hozzánk tört egy vad, idegen sikoltás –
Mi megdöbbenve néztünk össze hárman.
Aztán tekintetünk szótlan kiszállt
a megszakgatott tenger kebelére,
ahol úszva a zöld, tajtékos árral:
egy fehér sirály ringott a vizen –
A nő-sirály és fölötte a párja
epekedőn, vágyón, szerelmesen –
Cikázó szárnnyal fel s alá repülve,
körülrepesve őt és messze hagyva
majd visszatérve s ujra ostromolva –
Mellé kerülve s a fehér habot
csőrével szántva – Ám az ostromolt
kitért előle –s ha a hím leszállt
a víz szinére: ő a légbe röppent –
És visszatért, ha az követte őt.
- Míg végre egy nagy, elszánt küzdelem!
Egymás szárnyát sikoltva verdesik –
A csőrük csattog, szavuk elreked –
A nő dcos még – ám a him erősebb –
- lebirja őt – Egy nagy fehér sörényű
hullám, elkapja őket és viszi...
Pár perc mulva békésen, szeliden
úsznak egymás mellett: férj s feleség...
Mi hárman, lélekzetünk visszafojtva
kipirult arccal álltunk s hirtelen
egymásra néztünk. Ön sóhajtva szólt
nagy, asszonyos őszinteséggel:
„Jó ég! Mikor jön el már az uram!”
Leona, kissé meghajtva fejét
a képet nézte. „Csúnya mázolás!”
susogta rosszkedvüen s két kezébe
temette arczát és úgy ült soká.

Én hallgattam s néztem tovább a tengert.
És láttam rajta távol egy hajót,
egy nagy hajót, amint jön közelebb
mind közelebb – Egy nagy fehér hajót
mely elhoz nekem egy idegen férfit.
Egy csodaszép egy csoda-rossz
egy csodamód szerelmes férfit.

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée