2017. máj. 2.

Erdős Renée: A portugál nő szonettjei



E nő a valóságban a szép és híres Athaide Katalin, akihez a Lusiada költője Luiz de Camoës korának legszebb elégiáit és szonettjeit írta. A nagy portugál költő, a fél apostol, fél kalandor aligha gondolt arra, hogy lesz egy asszony a tizenkilencedik században, aki az ő szerelmesének nevében megírja a világ leggyönyörűbb szerelmi dalait.

Ez az asszony Elizabeth Barrett, a dalok pedig az a negyvennégy szonett, amit titkos mátkasága alatt írt későbbi férjéhez Robert Browninghoz.

Ezeket a dalokat olvastam egy komor őszi délután, amikor a szobámban véletlenül virágok voltak, nagy színes chrisanthemek, égő vörös szegfűk; a kályhában pedig már égett a tűz, vidám télies lobogással.

Tudom, hogy aznap szomorú voltam és erőt vett rajtam az az érzés,amit talán minden költő érez koronként, amikor egyszerre nem hisz magának, meggyanúsítja elsősorban a tehetségét, aztán az érzéseit, végül még a hangulatait is és úgy érzi, hogy minden értéktelen és hazug, amit írt és amit írni akart.

Hamar otthagyni mindent! Sietve egy új utat! Menekülni a régi ideáloktól! Ah, olyan kopott és keservesen szürke minden, ebben a pesszimisztikus világításban! Legjobb, ha az ember elfut a saját érzéseitől és hangulataitól a máséihoz. Óh, sohasem fér úgy a lelkünkhöz a mások hevülete, láza, lelkesedése, mint amikor a magunkéból kiábrándultunk, kikoptunk, száműzettünk.

Ilyen érzések közt vettem kezembe a kötetet és kezdtem olvasni. A bűbájos fehér románcok után, amikhez való érzésem akkor nem volt, rátaláltam a negyvennégy szonettre s már az elsőnél elfelejtettem magam körül mindent, és hihetetlen gyönyörérzéssel adtam oda lelkem a daloknak.

Az első szonett már elmondja, hogy egy nagybeteg leány írja, aki egész ifjúságát betegágyon töltötte s már-már közel volt a halálhoz.

De milyen életteljesek ezek a dalok! Hogy buzog, árad ki belőlük a lélek nagy ereje, fénye, gazdasága! Mintha a természet mindent,amit a testtől megtagadott, százszorosan adott volna a léleknek vissza. És a beteg, ifjúságát sirató leány lemondó és szent panaszaiba szeretné belekiáltani az ember: Nincs igazad! Nincs igazad! Tied a legnagyobb adomány a földön, a legfőbb jó, a legteljesebb érték. És mindehhez Istentől nyert jogod van.

Mert ezek a versek a legőszintébbek, amiket valaha írtak. Annyira őszinték és szinte csak két ember számára írottak, hogy a öltőnő nem is szánta őket a nyilvánosságnak. Évekkel később, amikor már hitvese lett annak, akihez a dalokat írta, láttak azok napvilágot. Akkor is álnév alatt.

Anglia hamar kitalálta, kicsoda a „Portuguese”. Akkor már ismerték Catarina to Camoens című költeményét, amit jóval előbb írt. Akkoriban Camoensért divat volt lelkesedni Angliában, s a költőnő Adamson nemrég megjelent könyvéből jól ismerhette a különben kevéssé ismert szerelmi történetet. Mi természetesebb, mint hogy beleélte magát az epedő udvarhölgy lelkivilágába, annál is inkább, mert hiszen ő is a legszebb, legünnepeltebb költőjét szerette korának s mert úgy hitte – a betegsége a magányossága hitette el vele -, hogy mindörökre el van választva attól, akit szeret hogy nem szabad őt leláncolni a betegágyához, nem szabad elfogadni tőle a boldogságot, amit az egy templomos lovag rajongó áhítatával térdre ereszkedve és szívére tett kézzel kínál neki.

A negyvennégy szonettben ez a folytonos küszködés a lemondani akaró, de lemondásra képtelen szerelmes, nagy asszonyi szív halk zokogása hallik.

„Én beteg vagyok, mit akarsz tőlem? Mit keressz nálam? Én beteg vagyok. Szegény fáradt vándor dalnok, ki rács világnál énekli dalait, keresztül a sötétségen egy cyprus fára dőlve.”

Küldi őt magától,m eg akarja védelmezni saját maga ellen.

„Íme, magasra tartom előtted szívet, int hajdan Elektra a halotti urnát.

És szemedbe pillantva, lábaid elé öntöm hamuját.

Nézd, oh nézd mekkora halom bánat volt elrejtve bennem! S hogy csillognak keresztül a hamu szürkeségén vad piros tűz szikrák! Ha őket lábad semmivé taposná: jobb volna tán. De ha itt maradsz, hogy megvárd, míg a szél szétszórja a hamut, óh én szerelmem: a te glóriád meg nem védhet attól, hogy e tűz hajfürteidet meg ne perzselje össze ne égesse. Hát állj messzebb tőlem. Menj.”

Majd ismét visszahívja. Tartja, magához vonja, hozzátapad, szerelmes, lázongó gyötrődésében.

„De én szeretlek téged – értsd meg -, én szeretlen és a te szemeid előtt átszellemülve, glorifikálva állok.”

Meghatóan nagy és gyönyörűségesen megrázó, amint az a hatalmas alkotó lélek így küszköd önmagával és szerelmével.


Nem a húszéves leány mohó szerelemvágya, nem a húszéves költő gyakori kishitűsége állnak itt szemben egymással Elisabeth Barrett nem volt már fiatal, mikor ezeket írta. „My day of youth went yerterday” mondja az egyik szonettben. És ő magát valóban kicsinynek érzi a nagy, a szép, az ünnepelt Robert Browninggal szemben. Ez nem negédeskedés. Józan emberi ösztöne tiltja el tőle, nem akarja őt, a szabadot, épet, erőset bilincsekbe verni. Mindazonáltal érzi, hogy joga van, egyes egyedül neki van joga hozzá, annál a nagy – minden emberi érvet letaposó szerelemnél fogva, amit iránta érez. Hogy változtatja át a szelíd, vallásos lelkületet ez az erős szenvedély, milyen égig csapó tüzeket gyújt benne, szinte megrendítő. Néhol valósággal pogánnyá válik és magát szerelmesét fölül emeli minden istenség fogalmán.

Szólva az elmúlt szenvedések idejéről, felkiált: Óh egyetlenem, ki jöttél hozzám akkor, mikor a világ már elhagyott! És én ki – csak Istent kerestem, téged találtalak meg!

Más helyütt elragadó bájjal kéri; ostromolja szerelmesét, hogy szóljon neki szerelméről, ismételje, erősítse, bizonyítsa.

A XXI-ik szonett a legszebb e nemben. Nem mertem megkísérleni, hogy az eredeti alakjában fordítsam le, féltem, hogy sokat fel kellett volna áldoznom a tartalom szépségéből a forma kedvéért. Álljon itt az egyszerű szöveg:

„Óh mondd még egyszer és mondd ujra még
Hogy szeretsz engem. Bár e szó
Ha ismétled ugy hangzik, mint kakukdal.
Ám ne feledd, halmokra és sikokra,
Völgyekre és erdőkre, még soha
Nem jött kakukdal nélkül a tavasz.
Szerelmem, engemet a nagy Sötétben
Egy kétes szellemhang köszöntve hitt.
S e kétely fájdalmai köztkiáltom:
Mondd hogy szeretsz, szeretsz, szeretsz szeretsz!
Óh ki sokallná meg a csillagot
Bár ezerével szikrázzék az égen!
Óh ki sokallná a virágokat
Bár ezerével szikrázzék az égen!
Óh ki sokallná a virágokat
Bár valamennyi egy nyár koronája!
Óh mondd el, sokszor mondd még hogy szeretsz
Ezüst csengéssel csendüljön e szó,
Ez ismétlés! Ám ne feledd szerelmem
Hogy némán is, lelkedben is szeress.

És így vonul ez a szenvedő, reménykedő, lemondó és vágyakozó hang végig az egész gyűjteményen. És sehol sem válik érzelgőssé, sehol egyhangúvá vagy fárasztóvá. Ahány szonett, annyi új szín új hangulat és mindegyik mélységesen erős és lelket ragadó. S amilyen ragyogó a tartalom, épp oly tökéletes a forma is. Úgy, hogy az ember csodálkozik, milyen könnyű ezeket az idegen szonetteket olvasni. Mintha ez volna a legközvetlenebb forma a gondolatok kifejezésére. Cseng-bong és mégis összefoly lágyan, természetesen szinte megolvasztva és elfödve az ismétlődő és pretentiozus rímeket.

*

Az Isten szereti az ő kiválasztottjait és vigyáz arra, hogy nagy igazságtalanság rajtuk ne essék s azért megengedte, hogy a beteg költőnő egy nap odahagyja ágyát a rideg és nyomasztó családi kört, a hideg Angliát s a szerelmes ura karján szinte szökve meneküljön délre, hogy lássa a napot, Flórenc nevető egét és érezze végre a nagy, gyönyörű szabadságot, amiben része sohasem volt.

Hogy mennyi gazdagságot váltott ki lelkéből ez az új élet, elmondják a többi dalai és a főműve, Aurora Leigh. Nekem a szonetteken kívül mindennél több, nagyobb a „Vallomások” című verse, amelyben az emberszeretet fogalmát állítja szembe az isten szeretetével. Ennél hatalmasabb költeményt nem írhat asszony sokat. Ez gyújt, ez megráz, fölemel és könnyekre fakaszt. Annyi benne az erő, a hév és az igazság.

*

Olvasva e két hatalmas alkotó lény egymáshoz írott leveleit, az ember szinte megdöbben arra a gondolatra, mi lett volna, ha ezek ketten nem találkoznak. Ha a szép, asszonyoktól körülrajongott Robert Browning soha be nem lépett volna a homályos, leeresztett függönyű szobába, ahol egy gyermeknek látszó, szinte ijesztően légies alkatú leány feküdt?

Bizonyos, hogy a negyvennégy szonett sohasem íródott volna meg. Maga a költő érkezése az éveken át tartó várakozása maga merő poézis. Az, hogy szinte elhódította a haláltól, erőszakkal és sok imádsággal és még több gyönyörű dallal. Óh, isten az ő kiválasztottjai kedvéért hajlandó néha szembeszállni a természet rideg szabályaival. És látva egy törékeny kis ágat, melyen csodás virágok nyílnak, úgy ontja rá szívének sugarait, hogy a tél rajta erőt ne vehessen, hogy éljen, viruljon és gyümölcsöt hozzon.

*

Nagy és boldog délutánom volt az, amelyen e dalokat olvastam.

Mire bealkonyodott körülöttem: sok vívódás alul felszabadultam, sok kérdésre választ kaptam, sok mindennel megbékültem.

Az ember, ha kicsinynek érzi magát, jó, ha az igazán nagyokhoz megy, mert nem kell attól tartania, hogy megaláztatik. És elmúlt tüzeknél fölmelegedni jó annak, aki félti lelkét a megfagyástól.

Fejemre, az élő költő fejére vigasztalóan tette láthatatlan kezét az elmúlt, a halott költő s ettől az érintéstől egyszerre új színt, új életet kaptak az álmaim és reményeim.

Ebben a percben a körülöttem levő virágok is mintha érezték volna, mi történik: nagy lélegzéssel ontották illatukat bele a sötétedő alkonyatba. És olyan mélységes volt körülöttem a csönd, hogy bennem némán, észrevétlenül összefolyhatott múlt és jelen, halál és élet, vágy és nyugalom...


Forrás: Irások könyve 1905. II. évf. 1. sz. 1905.jan.1. Bp.