2017. máj. 2.

Erdős Renée: Hegyi séta


- Jöjj velem, ne félj Jöjj velem én társam.

Hív, csak a hegy és annak minden csodája. Szürkül a reggel és nekünk mennünk kell! Jer, hív a hegy.

- Sötét van – mondja a fiú és elrejti szőke fejét a párnák közé. Huj, félek nem jön fel a nap.

- Ma nem. De te csak jöjj. Miénk a világ, miénk a sötétség, miénk ez a köd. S ha a te aranyos fejed megjelenik az ormon, kisüt a nap.

Megyünk.

Álomtól piros arcát, ahogy megcsapja a reggel lég: összerezzen, megfordul, vissza akar futni a meleg szobákba, a puha párnák közé.

Megfogtam a kezét.

- Te! Férfiú légy! És ismerj ködöt, fagyot, borút és fáradságot. Ismerned kell, ha engemet szeretsz. Mert ez az én utam...

Megyünk.

Keresztül a hídon a szél szembe talál. Sivít, kacag, felborzolja hajunk.

- Fázom! – mondja ő.

- Ez az élet, bajtársam! És ez a reggel! Gondold el, hogy csak a reggelt éljük, mi ketten és a vágyódásunk még nem ismer napot. Szép a reggel, gyönyörű a köd és erős a ború. Mi pedig, mi ketten – mi vagyunk a korán kelők!

Megyünk. Alattunk a folyamvize sárga Erős hullámai csapkodják a partot.

- Nézd – mondom -, mi akarsz lenni vajon? Part-e vagy hullám?

- Hullám – feleli és nevet, hogy a fehér fogai elővillannak.

- Megyünk ketten –mondom neki. Két fiatal hullám egymásba fogózva, két erős hullám, miket útjában meg nem állít senki.

- És megtörünk a parton – mondja ő és csupa aggodalom a hangja.

- Hol van még tőlünk a part! Hajh, hajh! Hány nehézkes tutajt megmozgatunk addig! Hány csónaknak vetjük neki a fejünk? Hányszor fölcsillanunk a napban! Hányszor elalszunk a sötétben! Óh, hányszor lesz addig reggel és este! Mi vagyunk a rohanók, az élők, mi ketten, szerelmesem, hullám!

- Látod a várat fönn a hegyormon? – kérdezi ő.

- Látom. Ott adtuk egymásnak az első csókot.

- Mikor?

- Százezer éve! Tavaly.

- Tavasz volt –mondja ő -, a nap búcsúzott éppen és körülöttünk virágban álltak a fák. És a vár bástyáin csiripeltek a fecskék.

- Igen. És mi csiripeltünk ketten a szerelemről és oktalan mód boldogok voltunk.

- Mint a fecskék – mondja ő és belehúzódik a köpenyébe fázva.

 - Akkor bolondos madarak voltunk. – De ma – felelem neki -, ma járunk a sötétben és a hidegben -, és ezért emberek vagyunk.

- Vissza lehetne menni – mondja ő.

- Azt hiszed. Nem, én bizonyos vagyok benne, hogy visszamenni nem lehet. Csak előre. Láttad valaha, hogy a hullám visszafordult útján?

- Ha dühös szél veri...

- Akkor is előre kergeti. Ejh, ne bánj meg semmit! Mi, akik az éjszakából jövünk, méltán várhatjuk a napot. Más az, aki a napfényből jön, mert annak szemei égnek és agya a hőségtől fáradt és tagjai ernyedtek. Azokat várja a sötétség. De minket, akik most nyitottuk el szemeinket, akiket csak kevéssel előbb bocsátott ki karjai közül az éj -, minket vár a nap. Gondold meg, fiatalok vagyunk és minálunk a félelem bűn és halálos ítélet egyben.

Megyünk a hegyi úton a sziklák között. Három lépésnyire, ha látunk a ködben. Egymás kezét fogjuk, hogy el ne csússzunk a nyirkos köveken.

Egy fordulónál megállunk. Alattunk a város mélyen aluszik még. Templomok, paloták cicomás tornyait, gyárak fekete kürtőjét betakarja a köd.


Be a folyamot is, hídjaival együtt. Az egészen úszik, elterül egybefoly, mint egy mozdulatlan tejszínű tenger. A fehér tengerre mutatva kérdezem tőle.

- Tudod, mi van ott?

- Tudom – feleli ő. Kezek és lábak és fejek, melyek egymásnak engedelmeskednek, egymáson segítenek, egymásba megfogóddzanak.

- Igen. – De néha különös dolgok történnek. A kezek széttárulnak és összekulcsolódnak és mintha mindentől függetlenül éreznének: feldobódnak a levegőbe, ökölbe szorulnak és fenyegetnek, és megint szétnyílnak, tenyérrel fölfelé és kérnek. A fejek viszont lehajlanak a porba és a lábak rátaposnak a fejre és ez az egész összevisszaság az emberi élet.

- És a szív? Hol van a szív? – kérdi ő.

- Valahol rejtőzik és sír és vonaglik. Vagy kacag, vagy imádkozik, aszerint, hogy a fejhez áll-e közelebb vagy a karokhoz, vagy a lábhoz. Mit beszélsz te a szívről. Mi az, amit te szívnek mondasz? Egy kis vértömlő, ha mered úgy hívni. De ha az érzelmeid székhelyének tartod: rögtön nem bírsz vele. Mert megfoghatatlan, tehát nincs.

- Akár az isten! – feleli ő.

- Mit kezdjünk ezzel a várossal odalenn? – kérdezem tőle. – A hideg kövekkel, a kormos levegővel? Mit kezdjünk a vonagló karokkal? A taposó lábbal, meghajlott fejekkel? Mi ketten, szólj, mit tegyünk, hogy azok fölött ott kisüssön a nap? Mert ők elébe nem mennek, mint mi hanem várják, míg az fölkeresi őket az ablakukon át. A későn és fáradtan kelőkkel, a rosszat álmodókkal, mondjad, mit kezdjünk?

- Én megyek és felrázom álmaikból őket.

- Megneheztelnek rád, mind tolakodóra.

- És te?

- Megtanítanám a dalolásra őket, ha nem volnának siketek és kábultak a színtelen hazugságoktól, amiket hallottak eddig. Én megtanítanám őket az őszinte örömre és az erős szenvedésre, ha nem volnának gyávák és álszenteskedők De én félek a közelükbe menni. Most még félek. Ha meg nem értenek: elvesztem életem célját itt a földön.

- És én is. De nem baj. Megértik azt, aki utánunk jön. A ő számára tegyük könnyebbé az utat.

- Jó – mondom -, erre a sziklára álljunk és osszuk föl kettőnk között a várost, a várost, melyből most nem látunk semmit, mely e percben mintha belesüllyedt volna, az örök semmibe. Így, itt az ormon állva én neked kiosztom a reád eső részt és elveszem magamnak azt, ami engem megillet. Te elmégy a törvényalkotókhoz, és megmondod nekik, hogy nincs igazság csak egyféle, az, amellyel mérni kell, királynak és koldusnak egyaránt. És elmégy templomaikba és megmondod nekik, hogy nincs isten, csak az az egy, melyet az ember a saját lelkében hord.

És elmégy a palotákba és hirdeted, hogy nincs úr és szolga, csak emberek vannak, akiket egyforma jog illet a földön.

Én magam pedig megyek azokhoz, kik félnek és azt mondom: legyetek bátrak és minden megadatik nektek. És megyek a hazudókhoz és azt mondom: legyetek őszintén, hogy felviruljon az igazság a földön.

A tépelődőkhöz, a sötétben gunnyaszkodókhoz a gyáván akarókhoz megyek és palástom szárnyait reájok borítom, és azt mondom nekik:

- Legyetek hasonlók hozzám és hasonlók lesztek a világossághoz! Nyújtsátok ki kezeiteket vágyaitok után, hogy végre elérhessétek azt! Emeljétek föl fejeiteket és nézzetek szembe saját aggodalmaitokkal és szégyenítsétek azt meg. És induljatok el a ti utatokon, hogy eljuthassatok oda, ahol végre emberekké lesztek. Szólok pedig így az asszonyokhoz...

*

Állunk a hegytetőn.

Alattunk úszik a tejszínű tenger, mely elfödi előlünk rendeltetésünk, akaratunk, munkánk célját.

Fölöttünk terül a felleges ég, a komor reggel, a fénytelen levegő.

És én és társam megszorítjuk egymás kezét és egymás csillogó szemeibe nézünk hallgatagon...

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée