2017. máj. 2.

Erdős Renée: Cassandra



A két leány színházból jött haza, későn, tizenegy óra után.

Hamarosan teát főztek, mert fáztak.

A kabátjuk zsebéből előszedték a vacsorájukat, a rendes hideg felvágottat és hozzáláttak a lakomájukhoz.

A kisebbik kissé csámcsogva evett és nagyon mohón.

Erős szemöldökű, karcsú fekete leány volt, bántóan éles nézésű szemekkel, kissé csontos kezekkel és erősen hátrasimított hajjal.

A másik fehér arcú, vörös hajú, nagy lomha teremtés, hátravetett fejjel ült a széken és evés közben a mennyezetre nézett.

Majd megszólalt lustán, álmosan.

- Nem szeretek a karzaton ülni.

A másik erre kissé összehúzta a szemöldökét és fölnézett a tányérjáról.

- Miért, óh Cassandra? –mondta gúnyosan.

Cassandrának azért nevezte őt, mert a nagy, zöldeskék szemeiben valami különös „távolbanézést” fedezett föl, amin a másik jóváhagyólag nevetett és nem akart magyarázatokba bocsátkozni arról, hogy a nézése inkább befelé, sőt visszafelé való nézés. Hallgatott és elfogadta a szépen hangzó nevet.

- Az emberek a meleg leheletükkel egészen mellettem – brr –

Megrázkódott, komoly undorodással, minden tettetés nélkül.

- Mért nem szereti az embereket?- kérdezte a kis fekete és fölvágott egy almát, hogy sajtot kenjen rá.

- Nem mondom, hogy nem szeretem őket – messziről. Közelről félek tőlük. A kezüktől, amik nem tiszták, a hajuktól, ami zsíros, a nézésüktől, ami világos és kifejező akár az éhes fenevadaké.

- Mért lépett akkor az orvosi pályára? – kérdezte a sovány. Itt folyton közelükben kell lennie éspedig olyan körülmények közt, amik nem teszik őket szebbekké. Ha az egészséges embertől undorodik, hogy fog undorodni a betegektől?

- Az más – felelte a vörös. Az tudomány. Ott nem velük van dolgom, hanem a bacilusaikkal. S ezek végre is – érdekelnek. De hagyjuk az egészet. Én csak azt mondtam, hogy nem szeretek a karzaton ülni s maga mindjárt filozófiai térre szeretné vinni a beszélgetést. Maga most nekem egy hosszú előadást akar tartani arról, hogy micsoda egoisztikus életfölfogásom van, és ezzel ellentétbe állítaná a saját altruizmusát. Ha tudtam volna: nem jöttem volna ide, hogy magával együtt lakjam.

A fekete diákkisasszony nevetett.

 - Megbánta? – kérdezte vidáman, mégis titkos megdöbbenéssel, amit erősen rejtegetni igyekezett.

- Nem bántam meg. De legyen okos és fogadja el, ha meghívom egy zsöllyeszékre. Végre nem kívánhatja tőlem, hogy azért, mert magának nincs pénze: én is a nyolcvan krajcáros helyen szorongjak.

- Hát ne járjunk együtt színházba – mondta a fekete, most már őszintén elkomorodva.

- Filiszter, kis filiszter! – kacagott a Cassandrának nevezett leány és átnyúlt az asztalon, hogy megsimogassa a társnője hideg kis ujjait. – Mért nem akar elfogadni tőlem ilyen csekélységeket? Nekem tízezer forint évi jövedelmem van. maga pedig leckéket ad. Hát nem ostobaság.

- Lehet. Nem szoktam ajándékokat elfogadni – szólt önérzetesen a másik.

A vörös erre nem szólt semmit, hanem vetkőzni kezdett.


Lehúzta a cipőit és mindegyiket a szoba másik sarkába dobva, becsöngette az álmos cselédet és fölszedette vele.

A kicsi dühösen ásított.

- Miért kelti föl ilyenkor a leányt? – kérdezte franciául, hogy a cseléd ne értse.

De Cassandra vállat vont és nem felelt. Előszedte a papucsait és bement a fürdőszobába s ott pepecselt vagy egy félóráig. A kádat, amiben csak ő, meg a barátnője fürdött, gondosan dezinficiálta, mielőtt megfürdött benne s hogy benne ült, a másikat behívta magához beszélgetni.

- Micsoda kenőcs az, amivel a szemeit dörzsöli – kérdezte a leendő tanárnő -, mire jó az?

- Semmire. Csak hogy egy ostoba képzelődésből kigyógyítson. Néha ugyanis, a ideges vagyok, úgy érzem, mintha a szemeim körül egészen kiszikkadna a bőr. Ilyenkor valósággal szúrást érzek a szemhéjamon, mintha gombostűk volnának benne.

- Az furcsa lehet – mondta félénken a másik és érdeklődve nézte a továbbiakat.

- Ez a kenőcs arra való hogy hűsítse és megnyugtassa.

 - De hiszen a szemei nagyon épeknek látszanak!

- Épek is – mondta Cassandra -, csakhogy – hiába -, múltjok van.

- Múltjok? – kérdezte ijedten a másik.

- Igen, igen – nevetett Cassandra és hozzátette felületesen: - Gyermekkoromban nagyon sokat olvastam félhomályban. Ezt értem.

- Úgy!

Valamennyire fölengedett az a szorongás, ami a diáknő szívét elfogta. Mégis, kissé riadtan nézte a társa vakító fehér, erősen lehajló vállait és maga sem tudta, mit gondoljon.

Mikor az a köpenyét kérte: szolgálatkészen ugrott fel a zsámolyról, ahol ült, hogy belesegítse.

Aztán bementek a közös hálószobájukba s az orvosnövendék leült a tükör elé és egy óriási pamaccsal belenyúlt a rizsporos szelencéjébe.

- Mindennap bepúderezi magát? – kérdezte a társa, aki ezalatt szintén lefekvéshez készült.

- Mindennap – végig. Az arcomat soha.

Odanézett az álmosságtól sápadt leányra és fölkiáltott.

- Ne viseljen már fekete harisnyát! Nem mondtam, hogy utálatos? Csak fehéret szabad, az üdén tartja a láb szépségét.

A kisebbik elpirult, hamar a paplana alá bújt és onnan szólt ki a másiknak.

- Maga úgy elbabrál magával, mint egy – mint egy –

És hogy a másik zöldeskék szemeit érezte az arcán: így fejezte be.

- Mint egy hercegnő.

- Jó, jó! – mondta a másik -, tudom, mit akart mondani. De megbocsátok, mert maga ostoba.

Ezekkel a szavakkal elővett egy négyszögletes fehér flanell-darabot, belemártotta a mosdótálba öntött kékes-fehér vízbe és elkezdte vele dörzsölni a lábait.

- Ez a Lubin, ettől jól alszik az ember – mondta, mikor készen volt.

Ekkorra már a szoba megtelt csudálatos meleg, édes és szédítő illatokkal, amiktől a másik leány ajkai megnyíltak, a szemeibe pedig különös, komor csillogás szállt.

- Meséljen valamit – mondta Cassandrának, mikor már az is a takaró alatt volt.

 - Miről meséljek? – kérdezte az, és ásított.

- A világról. Az életről, az emberekről. Mag annyit tud! Annyifelé járt!

- Semmit se tudok – mondta egykedvűen a másik. Egyset tudok csak. De ez titok.

- Titok?

Erre a szóra fölemelte fejét a fekete, és mert amúgy sem volt már álmos: vékony, könyörgő hangon szólt.

- Szabad nekem odamenni magához és akkor elmond mindent?

- Kíváncsi? – mondta a másik -, hát jöjjön.

A csontos fekete leány odabújt a barátnője mellé és hideg kezét annak erős nyakszirtje alá dugta.

Kissé idegenül érezte ott magát, alig mert mozdulni, lélegzeni. A vörös hajból kiszálló illattól le kellett csuknia a szemét.

- Olyan maga –mondta és valami jelentékeny hasonlaton törte a fejét -, mint egy – világ.

Cassandra nevetett. Tetszett neki a különös bók, megérezte az értékét és hálából rátette tündöklő kezét a kemény, sörteszerű hajjal borított fejre.

- Mért nem gondozza jobban a haját?Meg kell ezt puhítani és fényessé kell tenni. Nem szabad úgy élni, mint egy vadóc. Azt, amit a természettől kaptunk: szeretni kell, megbecsülni. Majd én magát kinevelem. Csak nem akar hasonló lenni azokhoz a moszkvai diáknőkhöz, akik rövidre vágják a hajukat hogy ne kellessék fésülködniök és egy héten egyszer váltanak inget – színeset akkor is. Pfuj, de utáltan őket! Azok nem is nők! De félelmesen bátrak erősek és okosak. Pipáznak és politizálnak és Szibériába küldetik magukat. Ostobaság. Az első dolog, ha az ember hazájának szolgálatot tenni akar, az, hogy ne vetkőzzék ki abból ami, hanem ellenkezőleg, tökéletesítse magát a maga mivoltában. Ha nő és szép, akarjon még szebb lenni, a leendő gyermekei kedvéért. Vagy mondjuk a szerelem kedvéért, ami szintén nagyon fontos. Óh, ha az orosz nők nem lennének olyan csúnyák, már régen másképp állna az ország politikailag. De azok!

Megvetőleg legyintett a kezével és folytatta.

- Hanem a férfiak, óh, ezek mások! Ismertem egy testőrtisztet, egy fiatal herceget –

- Milyen volt? – kérdezte a fekete és nagyra nyílt szemeit merőn függesztette a társnője arcára.

- Semmilyen. Csak mondom, hogy ismertem. Semmi több.

- Ígérte, hogy egy titkot fog mondani nekem.

- Nem ígértem és nem is mondok. Hallgasson. Aludjunk.

- Cassandra – kérte a másik – Megígérte! Mondjon valamit! Maga olyan rejtelmes, olyan különös. Magában annyi minden van. Én nem tudom, mi. Csak érzem. Néha a hideg borzongat maga mellett. Úgy szeretném, ha látnám az egész életét, a gyermekségétől kezdve. Ha tudnék magáról mindent. De maga kegyetlen, titkolózó. Nincs bizalma hozzám. Nem szeret engem. Egy cseppet sem szeret.

Az utolsó szókat már félig susogva mondta, elfojtott hangon, amiben mérhetetlen bánat volt. Kihúzta kezét a barátnője nyaka alól és összekuporodott mellette egész kicsi gombolyaggá. Egy kis halom fekete szenvedés volt e percben.

- Hát hallgasson ide –mondta a másik gyors elhatározással – ha tudni akarja – én, én nem vagyok már – leány! Ostoba! Engem szeretett egy férfi – kettő – több. Ne tudom.

A következő pillanatban kénytelen volt a két kezét az arcára borítani,mert a kis fekete leány felugrott, hirtelen, mint a mókus és csúnya, nagyon erős kifejezések kíséretében,elkezdte ütni a födetlen vállait, a karját, sőt belemarkolt az illatos, vörös hajzuhatagba is – mialatt a könnyei hulltak.

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée