2017. ápr. 24.

Wirth Imre: Kertész Imre (1929-2016) - SORSTALANSÁG



Kertész Imre tizenkét évig írta első könyvét, a Sorstalanságot. Az 1944 végén koncentrációs táborba került budapesti zsidó fiú történetét elbeszélő kézirat még hányódott egy ideig, míg végre 1975-ben megjelenhetett. Annak ellenére, hogy a kortárs kritika elismerően fogadta művét, és megállapította, hogy Kertész Imre kész íróként lépett olvasói elé, a könyv jelentősége mégis csak mintegy tíz év múlva tudatosult, amikor másodszor is kiadták.

A Budapesten született szerző a negyvenes évek végén rövid ideig újságíró, majd gyári munkás volt, de 1953-tól kezdve már szabadfoglalkozású íróként, műfordítóként alkotott (Freud, Nietzsche, Hofmannsthal, Canetti műveit fordította). 1988 óta számos irodalmi díjjal jutalmazták, regényei sikert arattak külföldön. „Alapművének”, a Sortalanság születésének hátteréről a 1992-ben kiadott, személyes és olvasói naplót tartalmazó Gályanapló című művében olvashatunk, de az 1988-ban megjelent Kudarc (főszereplője, Köves a Sorstalanság főszereplőjére, Kövecsesre utal) és a Kaddis (1990) című regények, az Az angol lobogó (1991) több elbeszélése és A Holocaust mint kultúra (1993) című esszékötet is a Sorstalansággal felvetett identitásprobléma újabb megközelítéseként értelmezhető. Kivételt talán csak második az 1977-ben megjelent A nyomkereső című könyve jelent, melynek a címadó kisregénye egyszerre imitálja és ironizálja kivételes intenzitással a dél-amerikai próza jellegzetességeit. Kertész Imre életművét mégis egyöntetűbben meghatározza annak a gondolatnak a jelenléte, amiről egy 1973-as naplófeljegyzésben olvashatunk: „Mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz.” Alapvető motivikus-gondolati összefüggés mutatható ki például a „kaddis” héber szó esetében: a kaddis, a zsidó ima a holtak tiszteletére a Sorstalanságban akkor hangzik fel, amikor a koncentrációs táborban kivégzik a szökött rabokat. A tizenöt évvel később megjelent Kaddis című regényben a szintén zsidó származású főszereplő-elbeszélő a meg nem született gyermekért mondja el az imát, mintegy lezárva ezzel azt a képzeletbeli gondolati ívet, ami az első regény gyerek narrátorával kezdődött. (A sors megtagadásának ez a fájdalmasan radikális módja szakítás az „ártatlan gyermek a jövő reménye” hatvanas-hetvenes években virágzó irodalmi toposzával.) A Kaddis főszereplőjének gyermektelen s ezáltal befejezett sors melletti döntése tragikus válasz az első regény lágerből hazatért gyerek túlélőjének szavaira: „Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet”. Ezek a példák azt mutatják, hogy míg a Sorstalanság – a koncentrációs táborban történtek után – abszurd módon még esélyként tüntette fel a múlttal való együttélést, addig ez a remény az újabb regények tanúsága szerint elveszett. A Sorstalanságot követő Kudarc című könyvben például már így fogalmaz a narrátor: „Köves csakis abban reménykedhetett, hogy ha ő maga menthetetlen is, története megmenthető még.”

Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában a Sorstalanság írói világképében még meghatározóbbnak érezhetjük az irónia szerepét. Kertész Imre könyvének – ahogy erre ő maga is utal a Sortalanság németországi megjelenése után készült Spiegel-interjúban – „dramaturgiai mesterfogása”, hogy bár megkíméli olvasóit a szörnyűségek leírásától, mégis provokálja, megbántja őket. „Én magam természetesen jóval több borzalmat éltem át – válaszol egy kérdésre Kertész, aki ugyanolyan idősen, mint regényének elbeszélője, szintén az auschwitzi tábor foglya volt. – De én egyszerűen arra számítok, hogy az olvasó erkölcsi érzékét sértik a könyv látszólag erkölcstelen, hideg sorai. Hogy elháborodik azon, amin az elbeszélő nem háborodik fel, sőt látszólag zokszó nélkül elfogadja azt.” A felháborodást tehát (bár inkább szégyenről, zavarodottságról és megrendülésről lehet beszélni) az a fajta, ironikusnak tűnő szemléletmód váltja ki, ami minden szörnyűséget természetesnek tekint. A gyermek narrátor egészen hazatéréséig az összes, vele vagy a környezetével kapcsolatos eseménynek valamilyen (számunkra provokatívan ható) logikus magyarázatát adja. („Természetes” – mondja mindenre.) Kertész óv attól, hogy hősét vele azonosítsuk; a megformált lelki alkat, a szükségszerűségek és következmények olyan tanulságokra utalnak, amelyek a személyes sorson túlmutatóan a történet, a múlt „megmenthetőségét” szeretnék ránk hagyományozni.

SORSTALANSÁG

1944-ben Budapesten kezdődik a történet. A budapesti zsidóság deportálása előtti hónapokban. Az egyes szám első személyű, szubjektív narrátor időben lineárisan előrehaladva beszéli el fogságba kerülését, koncentrációs táborba szállíttatását, lágeréletét és végül hazakerülését.

A cselekményt három részre oszthatjuk; a bevezető és a befejező rész budapesti közjátéka fogja közre az elbeszélő számára elfelejthetetlen, egész életét befolyásoló, Auschwitzban, Buchenwaldban, majd Zeitzben eltöltött hónapokat. A tizenöt éves fiú (évezrednyi távolságra Verne hősétől, a tizenöt éves kapitánytól) mindent tudomásul vesz, ami megtörténik, mintha minden úgy lenne jól, ahogyan van. Munkaszolgálatra behívott apja búcsúztatásakor a szemekben megcsillanó könny látványa „kellemetlen” számára. Az utcán azon gondolkodik, hogy „a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatnék a kabátom szárnya, s eltakarná a sárga csillagomat, mai nem volna szabályos.” Zavarja minden, ami eltér a szokásostól, a rend képzetétől, ami ugyan rákényszerített rend, de ő ezen nem töpreng. (Ál)naiv nézőpontja az infantilizmus és a koraérettség különös keveredéséből tevődik össze: infantilis,mert önmaga számára képtelen a jelenségeket a látszattól különválasztani, és koraérett, mert ahogy tárgyilagosan, azonosulva-elfogadva leírja, egyszerre gyötrő, elviselhetetlen abszurditássá fokozza és leleplezi ezt a látszatot. Kertész Imre úgy alkotta meg a narrátort, hogy semmilyen külső nézőpont (magyarázat, értelmezés) ne utaljon az elbeszélésen belül egy másfajta (választható) valóság lehetőségére, s így a valóság ironikusan megjelenő abszurditása kizárólag az olvasói „közreműködés”, a befogadás segítségével mutatkozik meg – az elbeszélő egészen a regény végéig alárendeli magát a rá szabott sorsnak. Például amikor a regény kezdetén a Csepelre munkába tartó,sárga csillagot viselő fiúkat és felnőtteket egyetlen csendőr leszállítja a buszról, és összegyűjti, hogy majd több csoporttal egyesülve menetoszlopban áthaladjanak a városon, néhányan, kihasználva a forgalom zűrzavarát, megszöknek. A fiú észreveszi ugyan, és imponál is neki a tett váratlansága, de jellemzően a következőket gondolja: „Magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvéért – mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak -, s azt hiszem, még lett is volna időm: de hát aztán mégis a becsület érzése bizonyult ennem az erősebbnek.” Öntudatlanságából is eredő távolságtartása következtében fokról fokra, lépésről lépésre világosodik meg előtte saját, soha nem vállalt zsidó származásának kényszerű-sorsszerű következménye. Így az olvasó szintén vele együtt éli át azokat a váratlan eseményeket, amikről hiába tud már előzetes olvasmányélményei vagy történelmi ismeretei alapján, mégis megdöbben, amikor bekövetkeznek. A nevelődésregények torz, ironikus imitációjaként követhetjük nyomon Kövecses és a vele együtt dolgozó fiúk begyűjtésével kezdődő felnőtté válási, érési folyamatot. A "Bildungsroman”-hagyományra, illetve a tanulás emberalakító szerepére utalás jellemzően Auschwitzhoz kötődik; a fiúnak ott jut eszébe, hogyan köszöntötte őket „Bocskai”-viseletben az igazgató a gimnáziumi évnyitón, idézve a „nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk” ókori bölcsességét. Amiből az következik, gondolja, hogy „eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, becsületesen, értelmesen. (...) De persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a műveltséghez, beláttam.” Azonban Kövecses öntudatlan, minden szempontból átlagos és normális kamaszkora nem a lágerben ér véget, a fordulat sokkal később következik be. Édesapja (a regény végén kiderül: Mauthausenben feladott) levelei, csepeli kényszermunkája a zsidó származásuk miatt a tanulásból kizárt hasonkorú társaival, a rokonokkal-ismerősökkel folytatott beszélgetések arról, hogy mennyi van még hátra a háborúból, illetve, hogy busszal vagy villamossal menjen Csepelre – számára továbbra is ugyanannak a valóságnak a különbség nélküli tényei. Elfogásuk, majd a gyűjtőhelyre, a Budakalászi Téglagyárba szállíttatásuk során Kövecses kegyetlenül érzelemmentes „eseménysorolásai”, személyleírásai olyan lélektani-viselkedési stratégiákkal szembesítene, amik a koncentrációs táborban majd a szemünk előtt semmisülnek meg. Férfiak, akik „fontos munkahelyükre” és „nélkülözhetetlen tudásukra” hivatkoznak, akik megpróbálják félrevonni az őrt, hogy megvesztegessék, vagy balszerencséjüket emlegetve tétován panaszkodnak, hogy feleség és két kisgyerek várja őket; a rabbi, aki az „Ő kifürkészhetetlen akaratáról”beszél. Fiúk, mind tizennégy-tizenhat évesek, az egyik állandóan cigarettázik, mert akkor „kevésbé éhes”, a másik alacsony, vastag szemüveggel, Moskovicsnak hívják, a harmadik a gyűjtőhelyen is „megejt” egy lányt. Csoportokat szerveznek közöttük „önkéntes munkára” Németországba. A mindig kifogástalan, tiszteletre méltó német tisztek komolyan tanácsolják nekik ezt a lehetőséget; még a zsúfolt marhavagonok, a víz és a táplálék hiánya sem kelt gyanút Kövecsesben. Auschwitzba érkezésükkor így kommentálja az elé táruló látványt: „Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ilyen közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.”


A „transzport” átválogatása során örömmel, büszkén veszi tudomásul, hogy a szemmel láthatólag egészségesek, munkaképesek csoportjába került, sőt szakértő szemmel kezdi fürkészni az utána jövőket, és nem mindig helyesli az orvos döntését. Hamar felismeri a rendszert, hogy az öregek, betegek, nők, tizenhat éven aluliak kerülnek a másik csoportba. (Erre a korhatárra egyébként rögtön figyelmeztetik őket a vonatot kipakoló rabok.) A még mindig mit sem sejtő, egymástól búcsúzkodó családtagok, a síró gyerekek, a szétszakított szerelmespár baljóslatú tablójának hátterében megpillantott német katonák (olvasóként elviselhetetlen) nyugalom képzetét keltik bennük: „Sok közülünk való felnőttnek is hallottam mindjárt, s egyet is értettem az intelmével: iparkodjunk a kezükre járni, kérdéseket, búcsúzkodást rövidre fogni, értelemmel s ne ily gyülevész példával mutatkozzunk be a németeknek.” Fürdőbe vonulásukkor a futballpálya, a zöld gyep látványa is örömmel tölti el őket. A fürdő után, immár kopaszon, rabruhában, a fojtó bűzt árasztó kéményekkel a láthatáron továbbra is érzelmek nélkül (bár némi sajnálkozással szegény Moskovics és a többiek sorsa miatt) megállapítja, hogy „még nem szállt le az első nap estéje, mire nagyjából-egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem”. Ez a (bántó, ironikus, kétségbeejtő) érzelemmentes tárgyilagosság jellemző Kövecses viselkedésére egészen hazatéréséig. A stilisztikai szempontból puritán, a fiatal fiú éretlenségét, majd felnőtté válásának nyelvi stádiumait is visszaadó, egyszerű, visszafogottságában megrendítő elbeszélőmód csak néhány s ettől is oly hangsúlyossá váló esetben csillantja fel az esztétikai megközelítés nyelvi gazdagságát; jellemzően ilyenkor lebeg a jelentés az irónia és az egyértelműség szinte felismerhetetlen határán. Így az utolsó oldalakon az elbeszélőt, újra a budapesti utcákat járva, egyszerre „valami éles, fájdalmas és hiábavaló érzés” fogja el, a „honvágy”, s felsejlik előtte, ”mint valami kikerülhetetlen csapda”, hogy „még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított”. A már idézett interjúban a „koncentrációs táborok boldogsága” kapcsán arról beszél Kertész, hogy „a boldogság egyfajta csapda az emberek számára, ez az, ami továbbélésre csábít”, s hogy a halál közelségének megtapasztalása is lehet boldogságélmény.

Ezek az idézetek is mutatják, hogy Kertész Imre a koncentrációs táborokkal, a holocausttal foglalkozó szépirodalmon belül sajátos helyet foglal el; nem a túlélés, az ebből fakadó győzelemérzés vagy éppen vereségtudat, sokkal inkább az emberi lélek mérhetetlen sivataga kerül ábrázolásának középpontjába. Érdekes ellenpólus Simon Wiesenthal (már a címmel is a Sorstalanságra asszociáló) Menekülés a sors elől című regénye, amely a mindent elfogadó világállapottal szemben hangsúlyosan a (Kertész-regény végére rímelő) cselekvés, menekülés esélyét fogalmazza meg. Mindez nem azt jelenti, hogy a Sorstalanság narrátora számára ne lenne kérdés a menekülés; csak éppen a sors valami mást is jelent, mint az éppen aktuális történelemmel szembenállást.

A regény főszereplője és számos szereplője számára (s ugyanígy a többi kertész-könyv alakjainak is) a zsidóság mint sors, az identitás megkérdőjeleződése a legnagyobb abszurditás; s hogy van-e mód ez elől a sors elől kitérni. A fiú olvasói szemmel nézve irreális, már-már idétlen kívülállásának ez is az egyik lehetséges lélektani magyarázata: a zsidóság sem mint vallás, sem mint nyelvi viszony, sem mint faji közösség nem játszik döntő szerepet az életében. Valójában fel sem fogja, hogy mi a probléma vele, s mivel nem érti, gyanútlanul egy feltételezett (általa ugyan nem ismert) magasabb igazságnak engedelmeskedik. Apja búcsúztatásakor szembesül zsidóságának először külsődleges megnyilvánulásaival (a családi ékszerek, üzlet átadása egy fajilag tiszta hajdani beosztottnak, egy rokon imádkozni hívja a szomszéd szobába, s bár nem érti, utána mormolja a héber szavakat), majd mélyebb problematikájával. Egy bombázás alkalmával a pincében váratlanul csókolózni kezd a szomszéd lánnyal, s a kibontakozó érzelmi viszony tükrében zavarba ejtően látja saját kialakulatlan, gondolatjáték-szinten megfogalmazódó zsidóságát. Vitába keveredve megdöbben a heves reakciótól, amit a véleménye vált ki: hogy a zsidó lét egyszerűen véletlen, s csak azért zsidó, mert mások annak tartják, s ha születéskor összecserélnék valakivel, akkor nem lenne zsidó. A vele vitatkozó lány elkeseredett sírása („ha a magunk tulajdonságának semmi része benne (...) akkor az egésznek semmi értelme”) eben a helyzetben abszurd gondolatok ébresztője: „Már szinte a számon volt, hogy így szóljak. ne törődjön vele, hisz az én szememben mit sem jelent mindez, én nem vetem meg a fajtájáért”. Az idegenségnek ez a motívuma, identitáshiányának hiábavalósága (hiszen „mégiscsak” odakerült, a lágerbe) megdöbbentő „mélypontját” akkor éri el, amikor a koncentrációs táborban az ismétlődő éhségrohamok hatására a sóra próbál alkudni jiddisül beszélő, ortodox fogolytársával. Mivel az árat (az esti leves fele) magasnak találja, s hiába hivatkozik az egyenlőségre, zsidóságukra (amire az csak a fejét rázza, hogy ő nem is zsidó, mert nem hithű), a fiú dühében ”lerohadtzsidózza”. A szökött rabok cinikus kivégzésekor felhangzó kaddis (a „mormolás, itt a sor közepén, épp csak hallható volt, de állandóan, mint valami föld alól jövő moraj: „Jiszkadal, vöjiszkadal”) és az „esztelen fényben fürdő nedves szemek” makacssága láttán a már neve sincs fiú életében először vágyott volna rá, hogy a „zsidók nyelvén imádkozzon”. De hasonló idegenségérzet keríti hatalmába magyarságával kapcsolatban is. Az Auschwitzba tartó vonatot kísérő magyar csendőr a magyar határ előtt kéri a marhavagonokban szomjazó és szorongó zsidókat, hogy adják át neki az értékeiket, hiszen ott, ahová mennek, úgysem lesz szükségük rá. (Ők még nem sejtik, mi vár rájuk.) A csendőr „valahogy mindenre feledést borító, mindent megbocsátó színezetű hangon azt is hozzátette még: - hiszen ti is magyarok vagytok, végeredményben!” Ám mivel a tárgyalás az értékek és a cserébe kért víz sorrendjét illetően megakad, a csendőr „igen megneheztelt: - büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is üzletet csinálnátok! – ezt az észrevételt tette”. Ennek a tapasztalási folyamatnak – a narrátor esetében – végső stádiuma a puszta egzisztencia vegetálása, az identitás minden olyan elemének „lepusztulása”, ami több lenne egyszerű létezésnél.

Kövecses egykori öntudatlan identitása olyan sérüléseket szenved, hogy a regény végén egy újságíró faggatására (mit érez most, újra itthon, a város láttán, melyet elhagyott), mellbevágó őszinteséggel, valószerű következményként hangzik majd a felelet. „gyűlöletet”. De alapvetően nem változtatja meg Kövecses attitűdjét sem Auschwitzból napokkal későbbi Buchenwaldba, majd Zeitzbe kerülése, a mindennapok nem múló, felőrlő ideje, az éhség soha nem ismert ereje, sem lassú pusztulása. Pedig Zeitzben, ahol napközben a BRABAG gyárában dolgoztatták őket, fokozatosan elhagyja kitartása. A minimális fejadagok, a folyamatos készenlét, a monotonitás, a lábát sebesre törő facipő, aztán a sár, a fagy, az elfertőződő, rühes sebek csontvázzá betegítik. A téglagyárban felvillantott arcok, viselkedésmódok végső összeomlásukban mutatkoznak meg; olyan mértékben lepusztította őket a nélkülözés és a betegség, hogy egyszerűen nem ismerik meg egymást, nem ismerik fel a másikat. Kövecses táborbéli lelki-testi támasza, a Nefelejcs utcából származó Citrom Bandi sem képes már tartani benne a lelket. A tábori „kórházba”, majd onnan vissza Buchenwaldba kerül, mint munkára alkalmatlan. A fizikai-szellemi mélyponton, minden külsődlegestől megfosztva, mint valami rettenetes, profán ima hangzik fel (miközben feldobták egy halom testre, s kordén húzzák valamerre) az élet már számára is váratlanul feltörő vágya: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban”. Alig hiszi el, hogy ismét kórházba került, s gyanakodva várja, mikor derül ki a „titok nyitja”, amiért itt van, hiszen törődnek vele, ápolják. Az elbeszélésmód ironikusságának folyamatosságát jellemezheti, hogy a francia származású, szintén rab orvos preferenciáira a következő megjegyzést teszi: „Azt is észrevettem, hogy mélyeik kedvenc (beteg – W. I.) számára, főként, akik értették a nyelvét, még egy szem további cukra is akadt. Akkor láttam csak be, amire odahaza mindig is okítottak, hogy mennyire hasznos a műveltség s kiváltképp az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.”

A kórházban éli meg a tábor felszabadulását, s hazatérésével szakad meg a narráció egyöntetűsége, az egyértelműen ironikus elbeszélésmód. Már hazafelé menet többször támad kommunikációs nehézsége: például nem tudja megértetni az őt faggatókkal, hogy személyleírás alapján nem tud felvilágosítást adni senkiről, mert a lágerben mindenki felismerhetetlenné vált. Egy férfi a krematóriumok, a gázkamrák után érdeklődik, s cinikusan önmaga kételyeit igazolni látva hagyja ott Kövecsest, aki nem járt „bent” (hiszen akkor nem élne), s így nem láthatta személyesen a gázkamrákat. Budapesten, otthonlétének első perceiben a kalauz, mit sem törődve felismerhető ruházatával, a szabályra hivatkozva meg akarja büntetni, s csak egy felbukkanó újságíró fellépése szabadítja meg. Riportsorozatot szeretne vele készíteni, „megmozgatni a közvéleményt”, de ő eldobja a nevet és címet tartalmazó papírt. Az időről beszélt az újságírónak, ami nem múlik a táborban, de ami így segített is nekik, hiszen ha rabságuk ideje „mind, egyetlen csapással szakadt volna a nyakukba, úgy bizonyára ők sem állták volna (...) se testtel, sem aggyal.” „Nem, nem lehet elképzelni” – mondja az újságíró is, de apja egykori lakásában már idegeneket találva a házban lakó ismerős idős zsidó házaspárral sem képes megértetni magát. Arról beszél, hogy „ha sors van, nincs szabadság”, s ők is mindannyian megtették azt a lépést, ami Auschwitzba vezetett, hiszen oda vitt az a busz is, amiről vitatkoztak, hogy mivel kell Csepelre menni, s nem felejtheti el, ami történt. „Ha viszont szabadságon van, akkor (...) mi magunk vagyunk a sors” – fogalmazza meg Kövecses a személyes autonómia igényét, s ekkor következik be az a váltás, a kívülálló tárgyilagosság áthangolása, amiről korábban szóltunk. Ennek a tettnek a megértéséhez érdemes felidézni Kertész Imrének a koncentrációs táborokról tartott 1990-es előadását, ahol a bűnnel kapcsolatban arról beszélt, hogy a kőtáblába vésett törvények, majd a felvilágosodás zsidók egyenjogúságát kimondó tézisei az _európai „szellem” számára lelkiismeretként működtek, s a totális diktatúrák, mint a fasizmus és a bolsevizmus, ezt a lelkiismereti szerződést bontották fel. „Megszegték azt a szerződést, amelyre az érvényben lévő szellem nemrég még büszke volt, és amelyet megszeghetetlennek tekintett.” Ez a gondolat a Sorstalanság elbeszélői technikáját is árnyalja: a szerződés felbontása után nincs olyan külső, lelkiismereti nézőpont, ahonnan megítélhetők-elítélhetők lennének a történtek. A narrátor ennek a fejleménynek a kreatúrája, ezért „természetes” s így logikus számára minden. És ez a gondolkodásmód semmisül meg végül hazatérésével, hiszen egyszerre rádöbben a mindenhatónak hitt valóság látszatszerűségére, ami szeme előtt foszlott szét, a ráerőszakolt sorsra, s hogy ez a „sorstalanság”, amikor az idő is egy másik hatalom tulajdona, örökös az autonómia megvalósítása nélkül. Ezzel pedig Kertész Imre regénye a mindenkori totalitárius diktatúrák lehetőségével, létezésük emberi tényezőivel szemben elhangzó beszéd is, annak a kísérlete, hogy a botrányosan „érvénytelenített” szellemet felkeresse, s teszthalálából, ha lehetséges még, feltámassza.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 186-196. old.  Móra Könyvkiadó 1977.