2017. ápr. 19.

Vass József: Kolosvár siralmai 1699.


 Kolozsvár a 17. században

Kolozsvár alaprajza 1699-ben


Bokros jajszó-kiáltás

Azaz
Kolosvár városának szörnyű tűzzel való megégéséről szerzett siralmas, jajjal teljes három énekek. Melyek közől a két első énekek a másodszori égést, mely 1655-d. esztendőben, Szentgyörgy havának 3-dik napján délután, az harmadik pedig az 1697-d. Pünkösthavának 6-dik napján, véletlen és reménytelen történt égését példázzák. – Kolosvárott. Anno 1699.

Harmadik égésről való ének*

(* A két első éneket, mint lelketlen szóhalmazt s minden tény nélküli jeremiádot, nem tartottam lemásolásra érdemesekknek. – Rájok illik: „Ha megtartatnak, nem nyereség; ha elvesznek, nem kár.” V. J.)

Márványkő-falai Priamus várának,
Xanthus vize mellett híres Ilionnak,
Tróján hogy erőt vön tüze Vulcanusnak,
Phrygiában pusztán és csonkán állanak.

Világ hét csodái között Joniumban
Épült szép machina görög tartományban,
Diána temploma a nagy Ázsiában,
Megége egy lator miatt Ephesusban.

Aemeás azt látván, hazája városát,
Antenorral együtt siratták meg Tróját,
Siratják görögök templomok romlását;
Siratja Ázsia szörnyü kárvallását.

Én is bús szívemnek nyitottam mostan zárt,
Hogy hazám városát sirassam, Kolosvárt,
Kiben nem Vulcanus sebes lángja tett kárt,
Hanem isten tüze, kit jó lélek nem várt.

Olvassuk, ama szent evangeliumban
Korazimról mit írt idvezítőnk abban:
Szintén oly jaj hallott akkor Kolosvárban,
Mikor romlása lőn szép pünkösthavában.

Kilencvenhetedik ezer hatszáz felett
És hatodik május hogy délszínben fénylett,
Gyönyörű Kis-Szamos vize partja mellett
Egynehány órák közt Kolosvár elégett.

Ó! délszínben fénylő napunk, szép planétánk,
Behártalmas üdőt fordítál mireánk,
Kiért utcáinkon hármas jajt kiált szánk,
S két szemeink sírnak, gyászba borúlt hazánk!

Mely siralom és gyász minden oka bennünk,
Isten ellen sokszor cselekedett bününk.
térésünket várta, de hogy meg nem tértünk,
Vakmerőségünkért, látjuk, int bánt vélünk.

Lám irgalmát hozzánk mindenkor mutatta,
S két aranyvedriből lelkünket itatta,
Prófétái által ezt prédikáltatta:
Hogy térjünk s ne vesszünk, szája kiáltotta.

De hogy isten látá vad természetünket,
Gyémántnál s acélnál keményebb szívünket;
Miként Egyiptomra, hozá veszélyünket:
Úgy reánk is külde emésztő tüzeket.

Mely tűz erejétül Kolosvár városa,
Magyar Izraelben kinek nem volt mása,
A kiben zeng vala Múzáknak chorusa,
Jaj! elromlék hazánk szép metropolisa.

Együtt piaca, két templomok s tornyokkal,
Abban öt harangok, és egy nagy órával.
Kik is szép pyramisformáju voltokkal
Hamuban hevernek, faalkotmányokkal.

Mely nagy kárt és romlást ha mely szemfény látna,
Nincsen oly keresztény, ki azon ne sírna,
Hanemha a pogány vagy Phalaris volna,
Vagy Néró szivével és lelkével birna.

Vajha Zsigmond császár, kinek idejében
Épült nagyobb templom tornyostul elsőben
Ezer négyszáz tizenkilenc esztendőben,
Ha, mondom, életre jöhetne ez helyben.

És magával együtt Izabella fiát,
János Királyt, kisebb templom patronusát,
Sírból ez világra hozná, s ketten kárát
Néznék nemzetünknek, s ez helynek romlását!

Bizony kivánnának inkább visszamenni,
És a koporsóban örökké nyugonni,
Mintsem ők szemekkel ilyen romlást nézni,
Melyeket bűnünkért szoktunk mi szenvedni.

Hát te, dicső hírrel fénylő magyar Átlás,
Vitéz magyarok közt győzhetetlen nagy Márs,
Jó Hunyadi János, ki voltál bölcs Pallás,
Itt te’s mit mondanál? holott van ily romlás.

Főképen ha látnád néhai házadnak,
Ott lévő seholának s más két templomának
És renddel ott épült utcáknak, soroknak,
Hamuvá válását az egész Óvárnak.

Holott régen lakol vala nagy haszonnal,
Óvár közepében gazdával, egy szásszal,
Mikor nemzetedért véres triumphussal
Szemben harcolsz vala dühös pogányokkal.

Elromlott az Óvár, kiben akkor éltél,
S jó Pannoniában gubernátor löttél;
Kiből Szentimréhez Mecset bégre mentél,
S Herkules módjára vele kopját törtél.

Elpusztult, a kiben laktál jó társaddal,
Szilágyi Mihálynak testvér szép hugával,
A hol isten téged két jeles fiakkal
Megáldott volt régen, Lászlóval, Mátyással.

Kiknek születésök földje az Óvár lön,
S Kolosvárt születék Mátyás, ki király lön,
Emberi ellenség a kin erőt nem vön,
De mindenek ellen ő diadalmas lön.

Ennek idejében Kolosvárral egyben
Pannonia örült a szép békességben,
S fénylett a jó aranyidőben sok részben;
De azok elmulván, mentenek mind füstben.

Im látjuk, Kolosvár piaca áll pusztán,
Hol ahamis bíró megfúlt volt három fán.
Sarcoltatóknak is nincs most kezök csonkán,
Azért húznak vonnak sokat nem igazán;

Mivel elhúnyt szeme jó Mátyás királynak,
S számok szaporodott köztük a chánoknak,
Mint vérszipó nadály és éh szúnyogoknak,
Úgy megtöbbült számuk a sok Káinoknak.

Nálunk a virtusnak maradt csak galléra,
Kiért kün s ben rajtunk az isten ostora.
Minden rend megveszett s nincsen olyan óra,
Hogy bűnre ne futna, mint a juh a sóra.

Mely bűnnek nagy mérge isten eleiben
Felhatván, boszúját állá rajtunk isten.
S két hetekig lön nagy szárazság aerben;
Tűzgyúlás indula rettenetes szélben.

Eredete ennek lön Magyar-utcában,
Egy szabó házában, tüzetlen szobában,
A fenn megemlített hosszú szárazságban;
Melynek nagy erejét terjeszté szél abban.

Olyan nagy erővel, kit semmi mesterség
Vizzel nem olthatott, emberi segítség
Ellent nem állhatott; mivel kénytelenség
Városból a népet kiűzte, a hévség.

Ott azon siralmas nép, együtt községgel
Hegyekre szaladott, mint a juh sereggel,
S romlását városnak siralmas szemekkel
Néztük, tüzes lángját, mint ment az égig fel.

Mely tüzben megsültek tizenöt emberek,
Monostor-, Híd-, Szappan-utcák elégtenek,
S a nagy templom körül lévő boltok, szerek
Fedelei egyig hamuvá löttenek.

És a plébánia-sor is ott egészlen,
Új collegiummal együtt azon rendben,
Lábas-ház, és piac-sorok mentek füstben,
Kismester-utcával s Hídkapuval egyben.

Sőt Magyar- és Közép-utcák is szomszédban
Nem maradtak épen az emésztő lángban,
Nagy kára kesének részszerént azokban,
Mert megcsonkulának rendekkel sorokban.

Két magas bástyák is itten elégének,
S tűztől fedelei megemésztetének.
Isten tudja számát leírni ezeknek,
Mennyi kára lön ott kolosvári népnek.

Mert a tűz egyfelől mit meg nem emésztött,
Tűz elől szegénység ott miket félre tött;
Az idegen nemzet, valamit lelt, elvött,
Megbecsülhetetlen nagy romlás és kár lött.

Mert megemésztetett templomuk, seholájok,
S hamuban hevernek utcánként szép házok;
Sír a szegény község, sírnak a lakosok,
S károkat siratván, vagynak kiáltások.

A kiknek javokat tűz megemésztette,
S házoknak falait megfeketítette,
És sokaknak kezét s lábát megpergelte;
Sőt éhhel halóvá s nyomorúlttá tette.

De evvel sem szünvén hatalma a szélnek;
Majorokra vivé erejét a tüznek:
Kitől sok majorok, s azokban szép kertek
Egész Szamospartig renddel elégének.

Így midőn siralmas nép isten haragját
E szerént szenvedné, emésztő ostorát,
És a tüznek látná mondhatatlan súlyát,
Újolag valóban érzé nagy hatalmát.

Egész két hetekig szörnyű rémülések,
Lőnek villámlások és nagy mennydörgések,
Mennykövek hullási s azoknak ütések
Ott az égés után elkövetkezének.

Kiknek rettentésök miatt az emberek,
Kiváltképen az ott lakó asszonynépek,
Mint szarvasok, sokan idétlent szülének,
S némelyek majd csaknem kétségbe esének.

A farkas-utcai templom híazatját,
És boltjával együtt város egy bástyáját
Megütvén, emberek szeleknek zúgását
Hallák két hetekig tartó ostromlását.

Égéstől megmaradt falak s épületek,
Fedélnélkül való nagy magas kémények,
Sok helyen, szél miatt, házakra dőlének,
Kiknek boltozatjok öszvetöretének.

Mondhatatlan romlást azon hely szenvede,
Kit ki sem gondolhat az emeri elme,
S mivel istentől volt olyatén érdeme,
Hogy akkor szenvedjen: de jó segedelme!

Mikor a fertelmes szokott bűnt elhagyja,
Isten is hozzája nagy kegyelmét nyújtja,
Romlásából viszont ismét megujítja,
És ilyen ostorral, ha megtér, nem bántja.

Siess kegyelemre azért, jó istenünk!
S ostorodat ne küldd hazánkra ellenünk;
Mert tebenned vagyon hitünk s reménységünk,
Paizsunk csak te vagy s minden segedelmünk.

S száraz polyva ellen tüzedet ne gerjeszd,
Méltó haragodat mireánk ne ereszd;
Sőt hazánkat minden romlástól védelmezd,
S boldog állapotra rendét s sorsát szerezd.

Hogy jó rendben s sorban lévő kereszténység
Tégedet imádjon, mert te vagy nagy felség!
Mennyben uralkodó egy igaz istenség.
Amen! Amen! Legyen siralmamban már vég!


Forrás: Új Magyar Muzeum VI. évf. V. füzet  1856.