2017. ápr. 9.

Vajda Ernő (1889-1964): A válóok




A kérő – Neszméri Imre doktor – ott ült a szalonba és éppen befejezte a mondókáját.

Az apa és az anya – Nagy Vilma méltóságos szülei –egy-két pillanatig meghatva néztek össze, aztán az öreg méltóságos vette át a szót.

- Tehát a Vilma kezét kéri, kedves doktor úr! Megvallom, nem váratlan dolog ez ránk nézve. Örültünk, hogy a házunkhoz jár és tagadhatatlan, hogy a leányunk részéről igen erős a vonzalom. Nem kétlem, hogy doktor úr is számot vetett a szívével, amikor erre a lépésre elszánta magát.

A kérő – ülő helyzetében – mosolyogva, mégis ünnepiesen meghajtotta magát, a méltóságos asszony szemében pedig könny jelent meg.

Az apa folytatta.

- Mégis, kedves doktor, ámbár ismételem, az ön egyéni tulajdonságai, társadalmi állása, vagyoni viszonyai... legyünk csak őszinték, ez mind igen fontos dolog... a legteljesebb mértékben kielégítenek, egyszerűen és magyaros őszinteséggel megmondva, ön teljesen nekünk való vő volna; mégis, mielőtt a leányunk, a mi egyetlen gyermekünk sorsa felett döntenénk, engedjen meg egy kérdést.

A méltóságos asszony itt bizonytalan mozdulatot tett:

- Gábor, talán én addig kimennék.

De az öreg úr megcsóválta szép, ősz fejét.

- Nem fiam, csak maradj itt A leányod anyja vagy, jogod van mindent tudni. Jaj annak a házasságnak, amelyik hazugsággal kezdődik. Éppen azért úgy érzem, elengedhetetlen kötelességem a leendő vőmtől megkérdezni azt, ami neki talán a legmélyebb titka.

Neszméri Imre nyugodt, bátor hangon mondotta:

- Rendelkezésére állok méltóságodnak.

- Kedves barátom – talán pár perc múlva már kedves fiamnak is nevezhetem, mi is tudjuk, mint talán mindenki, hogy ön már nős volt Eddig erről nem beszéltünk. Kényes kérdés ez, amikor egy új, friss szerelem szövődik, különösen, ha ez a szerelem egy fiatal leánynak a szűzi álmait édesíti meg. Tény az, hogy önnős volt és elvált az első nejétől, ugyebár?

- Igen. Két évig voltunk együtt. Másfél éve, hogy elváltunk. Miután én huszonhét éves voltam, mikor nősültem, ma sem vagyok több harmincnál.

- Tudom. Én nem ezeket a részleteket kutatom. Csak egy kérdésemre kérek választ. Mi volt az oka az elválásuknak?

Neszméri arcán egy pillanatra erős rángás vonult át A szemét kissé összehúzta és bár mosolyogni akart,m égis nyersen, idegesen felelt:

- Bocsánat, méltóságos uram, ez olyan kérdés...

Az apa megértően bólogatott:

- Tudom, tudom. A családi szentély titkai, egy válóper aktái szentek előttem is, de sokkal inkább szeretem a leányomat és sokkal erősebben aggódom a sorsán, semhogy túl ne kellene magamat tenni most az egyszer a kötelező gavalléros gondolkodáson. Mielőtt a leányom kezét odaadnám egy férfinak, tudnom kell, mi volt az oka annak, hogy egy asszony már otthagyta az illetőt.


- Nem nyilatkozhatom. Ez az ügy részemre és mindenki részére befejeződött. Majdnem két éve már ennek. Azóta beleszerettem egy bájos, fiatal leányba. Szeretem olyan mélyen, igazán, hogy mint kérő kellett fellépnem. A szívem és a vérem parancsolta ezt. Férfi vagyok, jellemes ember, ha az első házasságom a magam hibájából mondott volna csődöt, ha olyan hibáim volnának, amelyek képtelenné tennének a boldog házas életre, nem merném másodszor megpróbálni és nem merném magamhoz rántani, szerencsétlenné tenni azt, akit olyan mélyen szeretek.

Az öreg méltóságos csendesen elkezdett mosolyogni:

- Lássa kedves barátom, félig máris elárult valamit. Azt, hogy nem a maga hibájából bomlott fel a házasság. Ezt mi úgyis gondoltuk, de hogy egészen világosan lássunk és tudjunk mindent, mondja el szépen és őszintén az egészet.

- Pardon, méltóságos uram, talán önkéntelenül többet mondtam, mint szabad lett volna, de tovább már semmi esetre sem mehetek.

- Tudom, tudom. Úgy értelmezi és rosszul értelmezi, hogy tartozik evvel a hallgatással egy asszonynak, aki a felesége volt és akire nem szabad rosszat mondania.

- Rosszat igazán nem mondhatnék róla.

- De hát akkor ki volt a hibás? Ha ő sem?

- Inkább én vállalom magamra a hibát, de még a gyanúját sem hagyhatom meg annak, hogy ártatlanul bármi rosszat is gondoljanak róla.

- Ez sok, édes barátom. Gondolja meg, ön hibákat vállal, amik talán nem is léteznek és amik talán azt fogják eredményezni, hogy mi nem merjük odaadni a leányunkat önnek.

- Méltóságos uram, első az igazság. Szeretem Vilmát, a legboldogtalanabb emberré válnék, ha innen nélküle kellene távoznom, de egy asszony jó hírét, tisztességét védenem kell, még ha az én hitvesem is volt, sőt annál is inkább.

- A válóokot tehát nem árulja el?

- Lehetetlen. Nem szabad. Nem tehetem.

Az öreg úr elvesztette a türelmét.

- Erős jellem, de ez most ostobaság. A maga és egy leány boldogságát teszi tönkre. Bizonytalanba, tisztázatlan kérdések mellett nem adhatom oda a leányomat.

- Én pedig ismétlem, becsületszavamra mondom, nincsenek itt olyan okok, amelyek miatt egy apának aggódnia kellene. Nyugodt szívvel kérem meg újból méltóságod leányának a kezét.

- Nem adom. Nem adhatom – jelentette most ki az apa. – Elvártam volna a legteljesebb őszinteséget. Az egyetlen kérdésemre, a legfontosabbra nem kaptam választ, nem járulhatok tehát hozzá ehhez a házassághoz.

Neszméri szinte kétségbeesve próbálkozott még.

- Kereken visszautasít méltóságod? Gondolja meg, nem csak rólam, Vilma boldogságáról is szó van.

- Tudom. Éppen azért maradhatok hajthatatlan. Ellenben meg fogom próbálni más úton megtudni azt, amit akarok. Az eredménytől függ, végleges-e a mai visszautasításom.

Neszméri felállott, meghajtotta magát és még megjegyezte:

- Nehéz lesz, nem fog sikerülni. Én pedig mélyen sújtva távozom...

Mikor elment, az anya, aki mindig a puhább szívű, sírva tett szemrehányást az urának.

. Talán mégsem kellett volna úgy ragaszkodnod ahhoz a kívánsághoz.

- De kellett, és tovább is ragaszkodom hozzá.

- Mit fogsz most tenni?

- Meg fogom tudni másvalakitől az okot.

A méltóságos asszony a fejét csóválta:

- Ez nem fog sikerülni. Akik tudnak róla, ügyvédek, bírák, nem árulhatják el.

- De el fogja árulni maga az asszony.

- Hogyan?

- Magához az elvált asszonyhoz fogok elmenni. Egy nő mindig közlékenyebb, bosszúállóbb is, jobban meg is érti az aggodalmat. Őtőle biztosan meg fogom tudni a válás okát.

Az eszme tetszetős volt Reményt öntött mindkettőjükbe és az apa nem is halogatta soká a tervét. Megtudta az elvált asszony pontos címét és elutazott.

Egy kis vidéki városban lakott a fiatalasszony. A hotelből levelet írt neki és kérte, hogy fontos ügyben tiszteletét tehesse nála. Az asszony visszaüzent, hogy szívesen látja. És egy óra múlva már ott ült a budoárjában. Az asszony feltűnő szép, fejedelmi termetű, erős energiára valló tekintetű volt. – Annál jobb! – gondolta magában az öregúr. Okos asszonnyal hamarabb értetem meg magamat.

És előadta, őszintén, röviden, miért jött.

- Asszonyom, egy apa könyörög ön előtt, gyújtson világosságot ebben a homályban. Adjon tanácsot, mondja meg, hozzáadhatom-e ahhoz a férfihoz a leányomat, akinek a boldogsága drágább nekem mindennél ezen a világon.

Az asszony csodálkozásából magához térve, kelletlenül felelt:

- Tanácsot adni ilyen ügyben – felelte -, nehéz. Aztán én feszélyezve vagyok. De igaztalan sem akarok lenni, aztán nem is ronthatom el két szívkészülő boldogságát. Arra a férfire, aki az uram volt, tehát akit én jól ismerek, semmi rosszat nem mondhatok.

- De mégis, nagyságos asszonyom, valamivel többet szeretnék tudni. Az önök válásának az okáról, az igazi okról.

A szép asszony ideges mozdulatot tett.

- Ő nem szólt erről?

- Nem. Hiszen azért jöttem ide, azért vagyok itt.

- Akkor én sem szólhatok. És elvégre is kettőnk legbensőbb ügye. Nem is érzem magam feljogosítva beszélni, de éppen mint nő nekem volna a legkényesebb, a legkellemetlenebb ezt elmondani.

Az öregúr egészen letörött.

- De hát mit tegyek? Kihez forduljak? Talán csak jogom van a leendő vőm múltját ismerni?

- Feltétlenül. De az illetőnek a múltja egy nő múltját is érinti és ha ő nem beszélt, én sem beszélhetek. Ez a kettőnk titka.

- Mégis mi volt az ok? És ki volt a hibás? Ő?

Az elvált asszony nevetett.

- Nem.

- Ezt, asszonyom, csak úgy mondja.

- De igazán nem.

- Goromba? Iszik? Kártyás? Szeretőt tart?

- Nem, nem, nem és nem.

- De hát akkor mi? Vagy talán ön volt a hibás, asszonyom?

A szép asszony felkacagott.

- Mondjuk, hogy igen. Szívesen vállalom ön előtt, tekintve, hogy egy fiatal leányka sorsáról van szó és én, lelkiismeret-furdalás nélkül, csak jól mondhatok arról az úrról.

- Nem elég, ez nem elég, asszonyom. Ezek lehetnek puszta udvarias szavak is. Elvégre is, önnek most már mindegy. Beszéljen, az Istenre kérem, beszéljen asszonyom.

- Többet nem mondhatok.

- Akkor hát vége...

Az öregúr búcsúzott és hazautazott.

Szomorúan, megtörve állított be. A felesége ijedt kíváncsisággal várta.

- Semmi. Ő sem árult el semmit.

- És most mi lesz?

- Nem adom hozzá a leányomat. Ki tudja, micsoda titkot lepleznek itt. Én nem vállalom a felelősséget, hogy olyan férfinak adjam gyerekemet, akiről nem tudom, miért hagyta ott már egy asszony.

És magához hívatta a leányt.

Egy egészségesen gyönyörű baba lépett elébe, életpiros, rózsákkal az arcán, életmohósággal a szép szemében.

- Édes leányom – kezdte az apa -, akármennyire fáj is szomorúságot okoznom neked, egyszer s mindenkorra tégy le arról, hogy Neszméri felesége légy. Az okokat ne kérdezd, mert úgysem lehetne neked még mindent megmagyarázni.

A leány ártatlan őszinteséggel nézett az apjára.

- Nem lehetek az övé? Most egyszerre? Miután egy évig járt ide? Amikor valósággal a ti engedelmetekkel szerettem bele?

- Felejtsd el.

- Az lehetetlen. Azok után...

- Mik után? – ütötte fel a fejét az apa és az anya is.

- Hiszen mi már olyan jóban voltunk. Már mindent megbeszéltünk, még a gyerekekről is szó volt.

- Miféle gyerekekről?

Vilma elpirult, de azért megmondta:

- Imre többször is megkérdezte tőlem, szeretem-e a gyerekeket. És mielőtt megkérte a kezemet, előtte való napon valósággal megfogadtatta velem, hogy akarni fogok gyerekeket.

A szülők összenéztek. A szemükben azonnal felvillámlott a remény, az öröm tüze Amire ők öreg fejjel nem tudtak rájönni, íme, arra rávezette most őket ez a gyermek! Hogy is van csak? Neszméri két évig volt nős, ezalatt nem született gyerekük. Aztán elváltak. Ki volt hibás? A férfi nem, hiszen nem merne újból nősülni és nem kérdezett volna ilyeneket Vilmától. És az a nagy diszkréció! A férfi nem akarta elárulni az asszonyt, az asszonynak pedig volt oka, hogy hallgasson. De hiszen minden egészen világos!

Az öreg méltóságos egész boldogan, csak hogy valamit mondjon és a kényes kérdést elüsse valahogy, rátámadt a leányára.

- Ostoba gyerek, szabad is neked ilyenekről még beszélni! Menj azonnal a szobádba, majd beszélek én avval a haszontalan... derék jó fiúval...


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.jún. 1.