Zabál a szél, lengeti kinn a fákat
az éhségétől dühöngő vadállat.
Kifordul az ég undorodó gyomra,
a tájra ocsmány hányadékát ontja.
Gyűlöletesen árad szembe vélem
a világ – én ellenségesen nézem,
bár jól tudom –e gyedül az a vétke,
hogy körülvett és helyemet kimérte.
Úgy kell élnem, mint sziklán a fenyőnek,
hol helyet kapott, ott az égig nőhet,
fel! a kiszabott magasságba,
csillagokig! – a megadott irányba;
csapkodhat is a viharokkal szembe,
úgy tehet, mintha szárnya lenne.
Pedig közben tényleg kinőtt a szárnya,
s nem égre nőne, inkább szerte szállna.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 97. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése