2017. ápr. 21.

Tuba Károly: A kacagó orkán



Aludni készült a fáradt anyaföld,
S ugyancsak daccal, merészen szárnyat ölt
És végigvágtat rajt az őszi orkán,
Zord felhőtábort hömpölget mogorván,
Ködárbocába körmeit eresztve:
Az égkupolán át a végtelenbe
Rohan zsákmányával az ég kalóza;
A fekete űrt büszkén behajózva,
Hányja, veti szét villámhorgonyát,
Felhőből-felhőbe tűznyilat dob át
S a meghasadt ég záporkönnyét ontja.

Sír a fák repülő avarja, lombja,
S arcába vág egy kullogó parasztnak,
S a zápor, hogy vígan paskolta, verte,
A szél is, hogy kalapját elemelte:
Ajkára rút, káromló szók szaladtak
S miként az orkán, háborgott a lelke.

Mérgét, dühét ím fuldoklón lenyelte:
Ahogy az úton, fák közt meglapulva
Egy kőszent nézett egykedvűen az útra,
A jámbor élő előtte megállt,
Torzképe bánó, hívő arcra vált
S valami imafélét morzsolgatott.

Az őszi orkán csak tombolt, kacagott.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII. évf. 49. sz. 1910.