2017. ápr. 9.

Tóth Endre: Gonosz asszony



„Mért nem konok, mért nem bátor?
Csak azért is elhervasztom…
Elhervasztom…!”
S férje urát, mivel jámbor,
Epeszti a gonosz asszony.
Ajkárul a szitkozódás mérge
Rontja a ház tiszta levegőjét;
Megtöri a jámbor embert végre
S ráborítják – halottlepedőjét!
A halottkíséret tompán mormog rája:
’Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Lánya szép volt és – szerelmes.
„Férjhez adlak… másnak adlak…
Odaadlak…”
Szegénykének szeme nedves,
Reményei megszakadnak.
S elhervad a kelletlen férj mellett
Ifjúsága teljes koszorúja.
Gonosz asszony! tied a lehelet,
Mely a fátyolt sírhalmára fújja.
Újra felzúdul a tompa moraj rája:
’Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Fia is volt… s önfiát a
Vagyonából - kicsűrölte,
Kicsűrölte!
Lett belőle korhely, kába
S rablókint szállt a börtönbe.
De koronkint ki-kiszabadulván,
Hazajáró lélekként kísérti;
A természet magát megbosszulván
A fiú az anyát vérig sérti…
S az egész országon végigkiabálja:
’Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Árva leány unokája
Volt még vele véges-végre…
Véges-végre.
„Te’s gonosz vagy, lusta, gyáva…”
S átkozódik a jó égré.
S a kis árva, mint akit az Isten
Kézen fogva vezet a gonosztul,
Nem törődvén a jövővel mitsem,
El a széles nagy világba pusztul.
Azt suttogja a fű lába nyomdokába:
’Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

S azóta a gonosz asszony
Ősz fürtökkel, vad szemekkel,
Mély szemekkel…
Hogy rútabbul összeasszon,
Ácsorog az… emlékekkel.
Ki elűzte övéit magátul,
Egyedül áll élte estéjében;
Csak az árnyék áll mögötte, hátul,
Mutogatván a határt setéten.
S azt susogja dermedt félelmes magánya:
’Égessen meg a tűz, pokol pozdorjája!’

Forrás: Vasárnapi Ujság 4. évf. 8. sz. (1857. február 22.)