2017. ápr. 6.

Szegedi István: Önarckép



Csak egy kinyújtott, árva kéz,
tenyér, amely üresen ásít,
a fátyolos szem ködbe vész,
de nem néz szembe véle másik;
és tétován a tíz köröm,
amely a semmiben kapargat,
ó, hol vagy, drága kincs, öröm,
előlük mély föveny takarhat:
két láb, mely rossz ütemre lép,
a perc elé lassan kalimpál
és egyre hozná közelébb,
mi egyre távolabbrul int már;
két makrancos, kemény ajak,
amely kopáran zárul össze
és nem becézik lágy hajak,
hogy harmatával kéj fürössze;
a fül csigája csak kereng
és önnön útvesztőbe téved,
fészket rakott belé a csend,
míg tűnnek hangtalan az évek.

Egy puszta falra írtam ezt
és arra túl halottak élnek
és egyre több a sírkereszt
és egyszer majd idáig érnek.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 5. sz. (1920. márczius 7.)