2017. ápr. 26.

Széchenyi Ágnes: Konrád György (1933-) – A LÁTOGATÓ


A látogató szerzője író, esszéista, szociológus. Berettyóújfaluban született, apja jómódú zsidó vaskereskedő. Még otthonról ered barátsága Makk Károllyal. Az 1944-es zsidóüldözések elől pesti rokonaihoz menekül. Legtöbb családtagját deportálták, megölték. Kétszáz iskolatársából heten maradtak életben. Valami lelkiismeretfurdalás-félét ma is érez életben maradása miatt. „Az ember hajlamos arra, hogy a túlélést isteni akarat jótéteményeként minősítse, de abban, hogy az a százkilencvenhárom gyerek meghalt, nem akarok semmiféle isteni akaratot látni” – mondta egyik interjújában.

A budapesti egyetemen 1956-ban magyar szakon szerzett diplomát. Barátaival újságot tervezett, az Életképek első számának október 23-án kellett volna megjelennie. A forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, és testőre Mérei Ferencnek, a legendás pszichológusnak. Évekig állástalan volt, majd 1959 és 1965 között a köznyelv szerint gyámügyis, hivatalosan ifjúságvédelmi előadó a budapesti VII. kerületi tanácsnál. Tagja volt a híres, Belvárosi Kávéházban székelő asztaltársaságnak, ahol többek között Csoóri Sándor, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Gyurkó László,Tornai József ültek együtt vitatkozva,de mindnyájan az irodalom öntörvényűségét védelmezve. Nappal a „Csikágót”, a VII. kerületet járta Konrád, környezettanulmányokat készített, esténként a szürrealizmusról és az egzisztencializmusról vitatkozott. 1960-tól félállásban a helikon Kiadó lektora és világirodalmi sorozatszerkesztője. 1965-től az Építési és Városfejlesztési Minisztérium tudományos intézetében városszociológus. Legjelentősebb szaktanulmánya Az új lakótelepek szociológiai problémái (Szelényi Ivánnal közösen, 1969). Pazarlásnak mondták benne a lakótelepi építkezéseket, amikor a politika és a hivatalos építési irányzat is kispolgárinak tekintette és nem is támogatta a családi házak épültét. Korán figyelt fel arra a hagyományosan a népi írók illetékességi körébe tartozónak vélt problémára is, hogy tudományos, urbanisztikai érvekkel folyik a kistelepülések, falvak és tanyák elsorvasztása. Cikkei arról a folyamatról is tanúskodnak, hogyan szűkülnek le a „sorskérdések” Illyés és a népiek tudatában, valamint arról is, hogy a deviancia, a szegénység mások – így Konrád – látókörébe kerülnek. Ebből a váltásból fog kinőni a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap a 80-as évek elejére.

Első regénye, A látogató kétéves késéssel jelent meg 1969-ben s a könyvhét legnagyobb sikere lett. Újabb regénye, A városalapító kiadását 1973-ban visszautasítják, csak 1977-ben jelenthet meg erősen megcsonkítva. (Autentikus magyar nyelvű kiadása 1992-ben.) 1973-ban ügyészségi figyelmeztetésben részesül. Egy elmegyógyintézetben dolgozik ekkor, készülő harmadik regényéhez, A cinkoshoz gyűjt anyagot. (1986-ban jelenik meg először New Yorkban. Itthon 1989-ben.) A három regényt maga az író mondja trilógiának. Mindháromban ’”T.”-nek hívják a hőst, s az író szavával, mindhárom a „politika rokkantja”. A látogató az ismeretlen deviáns mélyvilágról hozott hírt, A városalapító a hatalomban osztozó értelmiségi szerepét vizsgálja, A cinkos a magyar baloldali értelmiség történelmi csapdahelyzeteit mutatja be.

1973-74-ben Szelényi Ivánnal megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című történetfilozófiai esszét, melynek kéziratát a hatóság lefoglalta. Szelényi Iván kivándorolt, Konrád a belső emigrációt választotta. Nyugaton valamennyi műve megjelent, a 80-as évektől kezdve „szamizdatban” itthon is terjedtek. A magyar demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége volt, alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1993 között a nemzetközi PEN Club elnöke. 1983-ban Herder-díjat kapott Bécsben. 1990-ben itthon Kossuth-díjjal jutalmazták. Jelenleg regénytrilógián dolgozik (Kerti mulatság, 1987; Kőóra, 1994). Megjelent újabb esszékötetei: Az újjászületés melankóliája (1991), a Várakozás (1995) és az Áramló leltár (1996). A magyar és a nemzetközi közvélemény formálásában fontos szerepet játszó értelmiségi.


A LÁTOGATÓ

„Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha ír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved. Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. (...) Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak.” Ezzel a hangütéssel kezdődik Konrád regénye, A látogató. Világos az alaphelyzet, egy hivatalnok és egy – igaz, mindig változó – ügyfél. A világ felosztható ilyen páros, egymást feltételező szerepekre. A látogató, a gyámügyi előadó teszi a kötelességét, veszélyeztetett családok életébe avatkozik be, kérésre, panaszra, feljelentésre. Hatalommal bír az elesettek felett, ha nagyon szerény és önmérsékelt is ez a hatalom. „Hihetetlen bürökratának”, másutt „jogi személynek” mondja magát. Neve nincs, egyszerűen csak T.-nek nevezi az író. Lényegében anonim, mégis nagyon személyes: végig egyes szám első személyben beszél. Amit mond tehát, vallomás. Majdnem lírai vallomás. Ahogy Kosztolányi vagy Krúdy prózája is líra volt.

Az első fejezet, az alaphelyzet bemutatása két irodalmi képzettársítást is előhív. Maga a kiindulás mintha Csehové is lenne. Az orosz író A 6-os számú kórterem című novellájában olvashatjuk: „Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek más emberek szenvedéseivel, például bírák, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megkeményednek, hogy még ha akarnának, sem tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan.” A Csehov-novella szereplője egy orvos, aki belefásult munkájába, de egyszer csak betegei sorsára jut, maga is a 6-os számú kórterem lakója, foglya lesz, s átélni kényszerül azokat a kínokat, amelyekről betegeinek azt állította: elviselhetőek. Meglátjuk majd, Konrád látogatója is egy hasonló helyzetet, „kísérletet” él végig, igaz, csak gondolatban. A másik irodalmi reminiszcencia nem ennyire kézenfekvő, közismert. Szabó Lőrinc 1932-es Kortársak című versében olvashatjuk szinte szó szerint azt, amit Konrád írt: „Még húsz év tíz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.” Közösség, egymásrautaltság – halkan megpendítve a regény elején, akkor és ott, amikor a szerepek elkülönüléséről, a kétféle sorshoz tartozásról, szerepről esik szó. Filmszerűen egymásra montírozva arcok, fizimiskák, állapotok és fokozatok. Sűrítve, nagyfokú ökonómiával, de érzékeltetve évek tapasztalatát és a tapasztalatok fölött való tépelődést, elemzést. S rögtön ezután egy mikrokatasztrófa, történet egy öregasszonyról, aki be akart menni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztálytól. Nem volt senkije. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondok. A portás figyelte egy ideig a kalickájából a kapuval bajmolódó asszonyt, majd lehunyta a szemét. Az öregasszony hazament, levelet írt a hivatal elnökének, hogy a kapu nem nyílik, aztán öngyilkos lett. Kicsit túlzó törtnet, gondoljuk itt, aki levelet ír a hivatalvezetőnek, az nem lesz öngyilkos, annak még van ereje. De aztán elnyel minket a plasztikusan ábrázolt történetek sora, s kezdjük nem a kívülálló logikájával nézni az előadottakat. Nyomasztó, teljességgel lepusztult világba jutunk, az olvasó természetes gesztusa a menekülés volna. Idegen, amit olvasunk, ilyen töménységben feltétlenül, mentegeti az olvasó a valóságot – miközben egy percig nem vonja kétségbe, hogy aktaszerű hitelességgel volna igazolható minden állítása az írónak -, hogy a rész-egész viszonyában nem így áll a dolog, amiben élünk, nem ilyen. De „nem szociográfiai a mű szándéka és fogantatása szerint, minthogy Konrád György a nyomor és az elesettség empíriáját nem is kívánta rész és egész viszonylatában tárgyalni, ahogyan azt például a falukutató mozgalom szociológiájából nőtt minden egyes alkotás megette” – írta a regényről egyik első elemzője, Fehér Ferenc. Egy kis idő elteltével az olvasó is érzi, nem szabad a szociológia teljességével közelíteni a munkához. Filozofikus regényt olvasunk, a megközelítés módja is ezt sugallja.


De kevés még az anyagunk a bizonyításhoz, térjünk vissza magához a szöveghez. Elősorolja a tárgyi emlékeit a hivatásos látogató. Háziipari kínzóeszközök, amiket apák és anyák működtettek. Fényképek, amiken kacér öregúr látható, leeresztett alsónadrággal dob csókot a szemben levő iskola gyerekeinek. Hangszalagok, gyerekrajzok, mind megtörtént szörnyűségről tanúskodnak. És iratok, iratok, végtelen mennyiségben. Iratok, „összeszerelve megannyi előzménnyel, a határidők sorrendjébe állítva, társhatóságoknak betekintésre megküldve, szamárfülesen visszacsatolva, temérdek irkafirkától, gondterhelten kiválasztott hatályos jogszabálytól meghízva.” Nagyon erős, gondosan, az egyneműség rendezőelve szerint csoportosított leírások egymás után. Köztük reflexiók, gondolatok a munka értelméről, lehetetlenségéről, arról van-e joga és értelme a szabályozásnak, jó-e, ha erkölcsös szándékkal, de megzavarjuk az emberi gyöngeségek tenyészetét, amikor a tapasztalat az, hogy az élet „ravaszul, lágyan, soha nem vélt módon elrendezi a maga dolgait”. A szenvedélyesen tárgyias leírásokat egy vallomásos felsorolás nyomatékosítja, amelyben a jó körülmények között, rendezett emberi viszonyok között élő ember kilátástalan nekifeszüléséről van szó. Ha minden jól megy – egy egész fejezetet egyetlen hosszú mondat tölt ki, bekezdések tagolják, mindegyik a feltételes kötőszóval kezdődik -, „akkor, istenem, akkor is csak olyan lesz ez a nap, mint a többi”. Szolzsenyicin híres regénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja fejeződik be hasonló fordulattal. Leírja Szolzsenyicin a Gulag foglyának normális-rettenetes egy napját, s hozzáteszi: „Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezer-hatszázötven ilyen nap. És még három nap ráadás a szökőévek miatt.” A monotónia és a reménytelen hosszúság rokonok a száműzetésben és a főváros hetedik kerületében a hatvanas évek elején.

A hivatal kafkainak mondott leírása következik. A leírás technikája hasonló az előzőekhez. De ellent kell mondanunk azoknak az elemzőknek, akik Kafkához hasonlították Konrádot. Semmiféle transzcendencia nincsen Konrádban. Ha vannak rokonai, azok inkább az oroszok, a szeretetvallás Tolsztoja, az önpusztító kísérletbe fogó Dosztojevszkij-hősök és a modern francia egzisztencialisták. A hivatal részvétlen, a portás közönyös, bejutni sem könnyű, láttuk az öregasszony tragédiáját, de a másik oldalon, az ügyféllel szemben álló hivatalnok is felfedi magát. Ő írja a történetet, és nem a hivatalban bolyongó kiszolgáltatott. S fontos is e rokonság elhárítása szempontjából az a szerkesztési fogás, hogy a gyámügyi előadó személyes vallomása után következik ismét és még nyomatékosabban az üzemszerűség leírása. Az ügyfelek is összefoglalhatók egyetlen bekezdésben: „Már az is dicséretes lenne, ha kissé bonyolultabb rendszert alkotna környezetével, ha változatosabb szabályosságoknak hódolna. Rendszerének bonyolultsági foka azonban lehangolóan szerény, jövedelme csekély, térbeli foglalta kopár, látása homályos, terhei súlyosak. Mozgási szabadsága az átlagosnál is kisebb, indulatai szervezetlenek, súrlódnak, olykor karamboloznak. Ilyenkor csődület támad körülötte, s színre lép a hatóság, hogy a forgalom rendjét biztosítsa. Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.” Könnyebb volt aknaszedőként dolgozni a katonaságnál, mint civil, emlékekben, ágyakban, öklökben megbúvó, késleltetett hatású aknákat kioldani. A késleltetett hatást az Öngyilkosok című fejezet tárgyalja. Itt már majdnem nevet kapnak a szereplők. Csak majdnem, mert monogramok jelölik őket. Meghaltak, emléket kapnak a monogramos megjelöléssel is, védve személyiségi jogaikat. De a monogram konkretizál is, s átvezet minket abba a számmal jelzett alfejezetbe, ahol a regény történése kezdődik. Történést írunk, mert mint már sejthető nem a cselekmény- és jellemfejlődés logikája mentén bontódik ki a regény. Nincsen hagyományos története. Tények, lelki etűdök halmozódnak egymásra, ami valóban egy történetben összpontosul, de ez a történet sem lesz valóságos. Egyelőre még csak a történés határáig jutottunk.

Hogy valami más kezdődik, mint eddig volt, azt a kiírt nevek – dr. Bandula Endre és felesége, született Cséfalvay Borbála – jelzik. De hogy ez a más, ez a történés sem különbözik az előzőektől, azt azzal jelzi az író, hogy nem nyit új fejezetet a szereplőknek. A látogatónak a fent nevezett néhai – öngyilkos – szülők gyerekét kell intézetbe szállítania délután. Bandula Ferike alakja iránt, ne szégyelljük, averzióval viseltetünk. Ötéves fiú, aki „meztelenül, szőrösen kuporog ürüléktől síkos ágyában”. Teljesen hülye, a háta szőrös, beszélni nem tud. Egy kis majomember-csemete. Betegen jött a világra, nem kívánt terhesség folyományaként, de szülei vállalták. Igaz, állati sorban tartották, ez vált be, nem bírta a gumibugyit, bőre kipállott, le kellett vetkőztetni, de akkor megfázott, kórház, kezelések, újra otthon, megint le a gumibugyi a bőre miatt... Kibírta, megedződött. Főtt ételt nem kapott, nyers zöldségeket és húst marcangolt. Minden normális ember azt mondta, edzőkúrának álcázott gyilkossági kísérlet az, amit a szülők csinálnak vele. Feljelentések, intézkedések, haladékok hálójában mozgott az életük. A látogató a cinkosuk volt. Hagyta, hogy akármilyen a környezet, a szüleivel maradhasson. Tudta, hogy bármennyire lepusztultak a szülők is, nem akarnak a gyereknek rosszat.

A történelem nem „szereplője” a regénynek, csak ritkán, egy-egy jellemzés erejéig bukkan fel az oldalakon. Bandula Endre a jog- és államtudomány doktora volt, miniszteri tanácsos a háború alatt, és tulajdonosa egy négyemeletes bérháznak. Született egy kislányuk, akit a háború alatt nagyanyja levegőztetett a porolóudvaron, s mindkettőjüket legéppuskázták egy alacsonyan szálló vadászgépből. A háború után elbocsátották Bandulát mint a régi rend emberét, társbérlőt kaptak, az feljelentette őket, a vége az internálás. Segédmunkás volt, mielőtt börtönbe került, utána nem is kívánt elhelyezkedni, verseket írt kislánya haláláról, azokat árulta 1 forintért. Gyakran berúgott, felesége kitanulta ugyan a gyors- és gépírást, aztán tagja lett egy vallási szektának, szórakozottan dolgozott, de nem dobták ki, csak akkor, amikor az asszony visszautasította főnöke durva közeledését. Mindketten a mélyponton voltak már, amikor Ferike megfogant, de vállalták, s aztán történt, ami történt. A látogató rendszeres évekig tartó kapcsolatba került velük. Kedvelte is Bandulát, viszolygott is tőle. „Lényének takaratlan üregei zárolt lehetőségeimre emlékeztettek” – hangzik egy nagyon fontos Konrád-mondat. Arról árulkodik egyrészt, hogy az író nyitott, liberális személyiség, akiben nincs arisztokratikus elzárkózás a másik világgal szemben, s azt is tudja, számba veszi, vele is megtörténhetne az, ami másokkal, ahogy mondani szokás, a jobb sorsra érdemes emberekkel megtörtént. Sok bosszúsága volt velük, de most, hogy meghaltak, „be kell látnom, senki sem fogja olyan jóindulattal megdörzsölgetni idióta fiuk pelyhes hátát, mint ők tették. Túl sok a dolgom ahhoz, hogy látogatásaik ne lettek volna terhemre, most azonban örülnék, ha a nyíló ajtón át megpillantanám őket az előtérben. Helyük volt a világba, ha nem is több  mint a repesznyomoknak házaink vakolatán.”

Elhagyjuk Bandula Ferike történetét, mert az író felidéz egy olyan esetet, amelyben minden hivatali szempont azt kívánta volna, vigyen el egy kisfiút abból a környezetből, amelyben élt. Hülye öregasszony, büdösen, mindig az éjjeliedényen ül. Egy vércséjük is van a lakásban. Szinte a fiú a családfenntartó. A látogató pénzt tesz az asztalra, az öregasszony odakap érte, a kisfiú hozzávág egy kanalat. Megmutatja a bizonyítványát. Színjeles. „Maradhatok itthon? Maradhatsz.” Nem véletlen a kitérő, Ferike jövőjéről való döntésben segít. Mert mi lehet Ferike sorsa? Intézet, a „hulladékgyerekek telepe”, ahonnan csak a proszektúrán át van kijárás. Vagy az öngyilkos szülők pótlása pénzes nevelőszülők útján, a csekély anyagi haszon megcsillantásával. Egyik sem megoldás. Az első, az intézet, a hivatali megoldás, a szervezetember lépése lenne, márpedig láttuk a leírásokban, a szenvedélynélküliség mögött ott a szenvedély, a szenvedések látása nem keményítette meg a látogatót, nem azonosult a társadalmi helyzete adta szereppel. A második lehetőségre nincs sok remény. A gyerek olyan elesett, olyan gusztustalan vegetatív lény, hogy nem vállalná senki, vagy ha igen, az olyan is lenne. Marad a harmadik lehetőség: a látogató maga vállalja a gyerek gondozását. Úgy hogy odaköltözik. Tudja, hogy az elesett emberek vétkesek is, nemcsak áldozatok. De melyik volt előbb? – kérdezi.

Gondolatban megteszi az utat az intézetig. A hivatali autóval mennének. Benne ülnének ketten, ő meg Ferike, a sofőr undorodna, magának vannak a legpocsékabb fuvarjai, mondaná. De a vége a biztos, „gazdaságos elhalálozás” volna. Feltételes módban szól arról a „megoldásról”, amely ezerszám megesik a gyámügyisek praxisában. Keresni valakit, aki vállalja a gondozást, lenne is jelöltje, ám ez szintén reménytelen. Beköltözik hát ő maga Banduláék lakásába. Semmi nem utal arra, hogy csak gondolatkísérletet olvasunk. (A regény megjelenése után az írónak kellett tisztáznia, hogy a kísérlet nem volt valóságos, csak virtuális. A szöveget így is lehet érteni, úgy is, de a szándéka ez a kettősség volt.) Víziószerűen végigálmodja a kísérletet. Otthagyja a fiút, lemegy a kocsmába, oda, ahova ezelőtt i be-bejárt, de eddig a másik világból érkezett ember volt Most idetartozik, nem különb, mint a részeg ügyfelek. S itt megint eszébe jut az olvasónak egy irodalmi szerepjáték. Illyés Gyula, a már emlegetett népi írók egyik legnagyobbja a Puszták népe című híres szociográfiai regényében tulajdonképpen a Konrád, illetve a látogató választotta út ellenkezőjét járja végig. Illyés hálás a sorsnak, hogy kiszakadhatott onnan, de maga is tudja, véletlenek milyen sora kellett, mennyi titkos nagyravágyásnak kellett dolgoznia felmenőiben, hogy a gyerek Illyést onnan, a cselédsorból és –sorsból kisegítsék. S utóbb felismerve ezt, hálából és erkölcsi kötelességből megy vissza oda, ahonnan szabadulni akart, s éli végig azokat a szociológiailag tagolt mélyvilági szerepeket, amelyeket elkerült, de melyekről hírt hozni erkölcsi kötelessége, éppen ezért.

Hogy miért vállalja a látogató az odaköltözést, tudjuk, értjük. De vajon lehet-e valós értéke, haszna. A hivatalnok látja, a humánus és a reális cselekvésnek kettős a mértéke. Nem fedik egymást. Ő megpróbálja az ellenkezőjét, de a vége vereség. A megváltandó Bandula Ferike még mélyebbre süllyed, mint apjáék idején. Másrészt a „bandulaság” mindinkább elnyeli a látogatót, maga is lesüllyed arra a szintre, amelyen a szülők éltek. (Samuel Beckett regényének a Molloynak a története ismétlődik meg: Jacques Moran addig kutatja a nyomorék és hülye címszereplő életét, amíg maga is Molloyvá alakul.) Sem Ferikét, sem magát nem válthatja meg a látogató. „Konrád az igazi realista író megvesztegethetetlenségével mutatja ki szeretett hőséről, hogy annak lelkében miként kell átcsapnia a részvét hipertrófiájának a részvét teljes hiányába” – írja a regényről Fehér Ferenc. A társadalom – egykori kollégájának és most utódjának képében – utánanyúl a gyámügyi előadónak, és nem éppen barátságos kezekkel, de visszaráncigálja a „normális” társadalom tagjai közé. A látogatónak rá kell jönnie, hogy megpróbálhatta a kísérletet, az is a szervezet engedékenységén múlott. Ha maradna, az elmeosztályon kötne ki ő is. A kísérlet, hogy egyetlen embernek áldozza magát, nem sikerült.

Mi marad akkor? Mit mondhat a látogató, aki magát sokféle szerepnévvel jelölte az elbeszélés alatt. Mondta magáról, hogy magánhírszerző, ítélkező, fölfegyverkezett megfigyelő, a szervezet embere, a gondviselés szerepjátszója, hogy hosszúkezű, akinek azonban nevetni valóban rövid és tehetetlen a keze, ha valamit tenni kellene; mások mondják őt szenteskedő rögeszmésnek, megint mások meg azt várják tőle, a törvény erejével lépjen fel. Minden olyan egyszerű – írja egyik utolsó fejezte címéül. A kísérlet megtörtént, egy árnyalattal pontosabban látja korlátait. „Maradnom kell veszteg félelemből és némi hatalomból összefűzött szerepemben”, s felsorolja – mintha keretes szerkezetet akarna teremteni – a hivatalnok néhány, a reménytelen problémákat magától elhárító gesztusát. Jelzésszerűen. Illúziótlanul.

Csakhogy az antipátosz mögött mély pátosz rejtőzik. Nagy humanista vallomás az emberi erkölcsök mindig veszélyeztetett, ám feladni tilos normáiról. Megrendítő felsorolás áll a könyv közepén arról, mi jár a gyereknek, az új életnek, ami összeköt minket a jövővel és a többi emberrel. „Nem való szemétvödörbe dobni az újszülöttet. Helytelen éheztetni a csecsemőt. Ha beteg, orvost kell hívni hozzá. Nem tanácsos kikötni, forró kályhára ültetni, hideg kamrába zárni, ujját konnektorba dugni, nadrágszíjjal, gyúrófával, széklábbal, porolóval, fakanállal, seprűnyéllel, szárítókötéllel, cipősarokkal fenyíteni. Tartózkodjunk a gyereklányok megerőszakolásától, kiváltképpen sajátunkétól. Szeretkezés közben ne nyomuk a falhoz alvó gyermekünket. Ne itassuk pálinkával, ne vigyük zálogházba a télikabátját, ne etessük fel barátnőnkkel a vacsoráját, ne engedjük megótvarosodni, ne nevezzük kurvának az anyját, szemétládának az apját, ne fenyegessük szolgálati fegyverünkkel, ne kergessük ki csavarogni, ne idomítsuk zsebtolvajnak, ne adjuk el öreg buziknak, ne vizeljünk az iskolatáskájába, ne felejtsük a vonaton, ne csapjuk be, ne nevessük ki, ne torkoljuk le, ne ordítozzunk rá, ne szégyenítsük meg, szóval amennyire lehet, tartsuk tiszteletben kezdődő és bűntelen életét. Hatalmaskodom, tolakszom, ítélkezem.” Figyeljük csak meg, milyen keveréke ez a felsorolás extrém és köznapi szülői viselkedésnek, hibáknak, elkövetett vétségeknek.

Le lehet-e zárni a regényt a kudarccal? Le. De valami még kell hozzá, idegen lenne a mélyen humanista és szerető írótól, ha így érne véget a mindössze kétszáz kisalakú oldalnyi regény. A végére egy nagy fohászt illeszt Konrád György. Hét oldal, egyetlen hosszú mondat. Beszélgetni hívja „vizsgáztatóinkat”, a gyerekeket, de nemcsak őket, hanem a felnőtteket is, az örök veszteseket, az örök boldogtalanokat.

Nem társadalmi regényt írt Konrád György, ne kérjük rajta számon a törvényteremtő ember megjelenését a történetben, mint ezt a kortárs kritikák némelyike tette. Meghatározott történelmi-társadalmi viszonyok között született a könyv, de újraolvasva látjuk, kiállta az idő próbáját. Éppen azért talán, mert filozofikus a prózaírás új útját kereső és megtaláló regény. Nincs a hatvanas évekhez kötve, problémája és megírása is kiemeli a magyar regény történetéből. Világirodalmi rangú alkotás.


Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 257-267. old., Móra Könyvkiadó 1977.