2017. ápr. 6.

Szathmáry István: A csend dalol


 Szathmáry István verseskönyve egy melancholikus, ábrándra hajló, a szó régi értelmében poétai érzésű ember líráját közli. A költészet ősi és kimeríthetetlen témáit variálja: szerelmet, az elhunyt hitves utáni bánatot, az együtt töltött boldog napokon való elborongást, a természetet, a hazafi gondját és reménykedését, - egy polgári értelemben vett szép-lélek diktálta a verseket, a levegőjük egy idealistának a tiszta levegője. Határozott, mindenki mástól elütő egyéniséget nem mutat, az élet olyan mélységeiben nem járt, ahonnan új kincseket, meglepő szemléleteket s az érzésnek még mások által ki nem fejezett árnyalatait hozhatta volna, - néha egy-egy friss kép, egy-egy csinos fordulat mindössze, ami újat kapunk tőle. Mondanivalójának megfelelnek a formái is: a magyar líra meglévő s mások által kifejlesztett formakincsét használja fel anélkül, hogy pontosan meg lehetne róla állapítani valami konkrét hatást, költészete reminiszcentiának hat legtöbbször. Ezen a körön belül van sok csinos, kereken megformált verse, sima technikája s aki könyvét elolvasta, rokonszenves emléket őriz meg róla. A kötethez Lőrinczy György írt előszót.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)