2017. ápr. 21.

Sidney Carton (Rozsnyay Kálmán): A jó palócról



Piros pünkösd napján egy ország szívének minden szeretete Mikszáth Kálmánnál volt. Hódolattal, csodálattal, melegséggel ülték meg az ünnepség nagy napját. Negyven munkás és dicsőséges esztendők jubileumát.

És valaki elfelejtette azt a napot. Egy pillanatra se szállott a lelke Mikszáth elé. Pedig szereti nagyon rajongással, ökölnyi gyerekkora óta, amióta csak ösmeri a betűt…

Neki még nagyobb volt az ünnepe… A nagy író Mester egy tökéletes szépségben befejezett életre nézett vissza, könnyes szemmel búcsúzva sok-sok mindentől… (Hja! nagy dolgok elmúlásából vagyon a dicsőség ára!) Jómagamnak azon a napon kezdődött az új élete… Nem tudom, melyikünk gondol nagyobb meghatottsággal erre a májusi dátumra…

Mikszáth és vele Jókai, meg Tóth Béla voltak diákidőm legkedvesebb óráinak a megteremtői. Legszebb emlékem egy karácsonyi ajándék az apámtól: „A fészek regényei”. Faltam akkor minden betűjét nagy gyönyörűséggel. És hányszor szerzett az nekem jó órát a messze idegenben. Azt hiszem, elértem vele a századszor olvasás jubileumát.

Mikor művészi álmokkal tele Munkácsy tanácsára Pestre kerültem, első utam Mikszáthékhoz vitt. Ott laktak egy szerény, kisebb lakásban a Dohány és Kazinczy utcák sarkán, a második emeleten. Mikor szemtől szembe álltam vele, éreztem, hogy olyan ez az ember, amilyennek elálmodtam. Csupa szív. Nem átallotta órák hosszán át elbeszélgetni egy rövidnadrágos, zöld fejű gyerek emberrel. Vettem magamnak akkortájt egy emlékkönyvet (micsoda parnasussá nőtt azóta!) és az ő apró betűi sorakoztak annak első lapján:

„Egy fiatal festőművésznek:

Ha elbájoló erdőrészt látunk a természetben, azt szoktuk mondani: „Oly szép, mintha festve lenne.” Ha festve látunk sikerült erdőrészt, így kiáltunk fel: „Oly szép, mitnha igaz lenne.”

Tán azt jelenti ez, hogy az emberek maguk sem tudják, mi esik nekik jobban: a valóság-e, vagy a poézis? Nem, nem ezt jelenti. Egyszerűen az következik ebből hogy az igaznak is el kell (sic) egy kis szépítőszer.”

… És abban az otthonában láttam ezt a nagy darab, hatalmasan erős férfi embert megsemmisülten, agyontörve. Csöppnyi ágyában, egy bájos apró gyerek feküdt holt dermedten… Az a kisfia, aki az édesapjára testálta a pamutgyapjas, játékbáránykáját, hogy okvetlen megkapja a napi abrakját…


Azután kóboroltam széles világon át, keresztül-kasul. Idegen országban, idegen fák alatt kerestem a nyugalmat, - amit most itthon találtam meg. Mikor hazajöttem, a Reviczky téri lakására jártam fel hozzá. Hogy átalakult a régi, egyszerű, szinte puritán otthona. Amatőr lett Mikszáthból, értő és érző gyűjtő. Különösen szépek a bútorai. Az ebédlőjében egy hatalmas,már-már épületszámba menő reneszánsz büfé, a pompás ó-német nagyasztal, rózsafából való rokokó-szekrényke az Andrássyak valamelyik várkastélyából, rajta unicum-számba menő empire gyertyatartók és egy kedves, recsegős hangú biedermeier óra. A dolgozójában óriási XVI. Lajos asztal, teknősbéka intarziával (majd leszakad a csibuk és szivar tömegétől) remek brokáttal bevont Napóleon karosszékek.Egy-két régi képe is van. Mellettök lóg Jókai, Gorkij és ha jól emlékszem, Maupassant fotográfiája. – Az íróasztala mindig tele munkáva. Csodálatosan sokat dolgozik.

Mielőtt bejutottam volna hozzá, rendszerint eldiskuráltunk egy keveset a hitvesével. (A fiait nem láttam soha. Nem ösmertem őket. Nem is kerestem. Töméntelen vala a csalódásom a nagy emberek édes véreinél.) Mikszáthné asszony érdekes, jó palóc szavú, magas, szikár, szürke hajú, régimódi feleség. Csodálja az urát, mégis ő imponál annak. Félti, óvja, dédelgeti: mintha harmadik gyereke volna. Be nem jut valaki a Mesterhez, amíg az asszonya ki nem vallatja: mi járatban is van.

A dolgozóban vágni lehet a füstöt. Mikszáthot és Újházi Ede bátyám uramat még sohse láttam úgy, hogy ne lett légyen szivar a szájában. Azután meg mindenre meg van az ő odaillő, talpraesett anekdotája.

Egyszer azt meséltem, hogy könnyen eljutottam minden vidékre, nagy tengereken túl. Amikor mentem – nem számolva -, részem volt a nagy luxussal utazó ember minden jajában, - de vissza, hej, de gyakran Pál apostol lován hogy nem jöttem.

„Úgy kell tenni édes öcsém, mint hajdani jó Brassai Sámuel.”

„?”

„Az öreg még élete végén is, minden esztendőben tett egy nagyobb utazást. Az indulás napján elhozatta a takarékból a megkuporgatott és a kószálásra szánt pénzét, azután krajcáros pontossággal elfelezte és az egyik részét betette a mellénye jobb zsebébe, a másik részét a mellénye bal zsebébe.”

„?”

„Mikor megkérdeztem, miért felezed meg ilyen módon a pénzedet Sámuel bátyám?” hát aszondta: addig megyek az utamon öcsém uram, amíg a jobb zsebem kiürül, ha már semmi sincs benne, akkor tüstént visszafordulok, mert úgy vagyon, amennyi pénzzel bárhova is eljutottam, annyival épp haza is kerülök.”

Hogy legutóbb fent jártam nála – debreceni diákokat kísértem oda, akik a kálvinista Rómába invitálták -, akkor is szakadatlanul adomázott. Pedig, amióta beteg volt, bizony-bizony nehezére esik a beszéd.

„Jól kiválasztották a napot, öcsém, hogy felkeressenek -, nagy becsületben volt ma részem. Az elébb érkezett a fiam egy Mikszáth-matinéről, ahol nem kevesebb, mint nyolc király tisztelt meg és ott volt őszentsége, a pápa is…”

„?”

„Sőt, maga az atyaúristen pedig két példányban…”

„?”

„A lipótmezei bolondok házában volt Mikszáth-nap.”

Kedvesen mondta el azután, hogy hogy megjárta ő szűkebb hazájában, Nógrádban, mikor tán vagy húsz esztendők múltán Balassagyarmaton vizitelt. A főispán invitálta meg és várta is az állomáson. Nála is szállt meg. Lepucolva az út porát-piszkát, mondja a főispán: induljunk a korcsmába, vacsorázni. Ez meglepte a mestert, hogy nem a háznál tisztelik meg, hanem kocsma főztjére küldik, de hát mit tegyen, belényugodott. Odaérnek, a rendes helyiség csak üres, a méltóságos valami szeparé felé tuszkolja Mikszáthot. Az benyit, füstfelhő dől ki, tele a szoba emberrel meg bórgőzzel…

„Itt társaság van – mondja Mikszáth -, ne zavarjuk őket.”

„De a te tiszteletedre.”

Azután előáll a nemrég megboldogult öreg Baksay, Mikszáth volt professzora, üdvözli a megye büszkeségét „az egybegyűlt oskolatársak, skonkoláriusok nevében.”

Volt ott doktor, borbély, plébános, fiskális, szabó.

Jó ideig kínos csend volt. Nem szólta egy kukkot se, csak mérhetetlen tisztelettel nézték a „pesti urat, a naccságos törvénycsináló képviselőt.”

Végre egy szürke emberke kezd el beszélni.

„Ki az?” – kérdi Mikszáth.

„Nem ösmered? A volt eminens. Hangos szavú ember. Most rektor valahol, valami kis faluban, az isten háta  megett.”

Azután folyt a szó a rektor uramból, mindig hangosabb lett s egyszerre csak megint az eminens lett az ura a helyzetnek. Azt is elfeledték, kiért-miért is gyűltek össze a nemzetes uraimék.

„Még a hivatalos toast is lemaradt” – mondta rezignált mosollyal a Mester.

S miként láncszem fogja át a láncszemet, már a „toast” adoma elmondására készti.

A kiállítás idején történt, hogy a hajdúságból (nevetve a debreceni fiúkra kacsintott, mert hiszen pátriabéliekről lészen szó!) ökröket küldtek fel az országos cécóra. Az ökrök olyan nagy büszkeségére valának a kerület képviselőjének (de rossz is a memóriám, a nevit elfelejtettem!), hát adott egy hatalmas bankettet, ahol nem kisebb ember, mint Tisza Kálmán nagyuram mondotta a felköszöntőt: az ökrökre. Ez a megnyitás előtt való este esett meg. Másnap látják nagy szégyenkezve, hogy micsoda hitvány pockok a hajdúsági állatok a dunántúli meg a kunsági kollégák mellett. De Tiszta Kálmán már nem szíhatta vissza azt, amiért poharat emelt, a képviselő pedig kerülte, szégyellte mindhalálig…

Írott betűvel, meg a meleg szó hangján, de sok mosolygást csalt a nagy és jó palóc az én sápadt ajakamra. Csak egyszer-egyszer szomorított el nagyon…

Mikor a Jókairól írott könyve jelent volt meg. Valakiről, aki nagyon kedves az én lelkemnek, igaztalanul ír ott.

Akkor elkeseredve írtam neki.

Nem válaszolt, hanem elhívatott magához. Élő szóval, gavallérosan adott elégtételt. Elhamarkodva, könnyelműen, meggondolatlanul írta azt a pár sort.

És talán a piros pünkösdi nagy ünnepen belibbent a Vigadó aranycirádás termébe a kiskunsági temető ákácvirágainak édes illata és a megbocsájtás…


Forrás: A Jövendő 1. évf. 8. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 1.