2017. ápr. 23.

Poe, Edgar Allan: Stancák/Strófák/Stanzas



How often we forget all time, when lone
Admiring Nature's universal throne;
Her woods - her wilds - her mountains - the intense
Reply of HERS to OUR intelligence!
(Byron: The Island)

1.
In youth have I known one with whom the Earth
In secret communing held - as he with it,
In daylight, and in beauty from his birth;
Whose fervid, flickering torch of life was lit
From the sun and stars, whence he had drawn forth
A passionate light - such for his spirit was fit -
And yet that spirit knew, not in the hour
Of its own fervour, what had o'er it power.

2.
Perhaps it may be that my mind is wrought
To a fever by the moonbeam that hangs o'er,
But I will half believe that wild light fraught
With more of sovereignty than ancient lore
Hath ever told - or is it of a thought
The unembodied essence, and no more,
That with a quickening spell doth o'er us pass
As dew of the night-time o'er the summer grass?

3.
Doth o'er us pass, when, as th' expanding eye
To the loved object - so the tear to the lid
Will start, which lately slept in apathy?
And yet it need not be - (that object) hid
From us in life -but common - which doth lie
Each hour before us - but then only, bid
With a strange sound, as of a harp-sting broken,
To awake us - 'Tis a symbol and a token

4.
Of what in other worlds shall be - and given
In beauty by our God, to those alone
Who otherwise would fall from life and Heaven
Drawn by their heart's passion, and that tone,
that high tone of the spirit which hath striven
Tho'not with Faith - with godliness - whose throne
With desperate energy 't hath beaten down;
Wearing its own deep feeling as a crown.

**

Strófák
(Radó György fordításában)

Hányszor felejtem az időt, ha nézlek
Egyedül, óh világ-trónus természet -
Fák - állatok - hegyek hatalmas az
A válasz, mit értelmünknek TE adsz!
(Byron: A sziget)

1.
Ismertem ifjan őt, kivel a Föld
Titokban összeforrt s a Földdel ő,
Szépségben, fényben, mely mindent betölt;
Életfáklyája csillag s déli hő
Tüzéből öntetett - a fény-gyönyört
Onnét hozta s lelkéhez ily erő
Illett, de tudta (s nem a hevület
Óráján), hogy minek a rabja lett.

2.
Elmémet tán a baljós hold alatt
S annak sugarától béklyózza láz;
De nem hiszek e fénynek, mely vadabb
S hatalmasabb, mint ős törvényhozás
Valaha volt, vagy cask egy gondolat
Testet nem öltött magva - semmi más,
Amely frissé varázslón tűnt tova,
Mint nyári fűnek éji harmata?

3.
Valóban eltűnt, míg, miként a szem
Kedves tárgyára - a szemhéjra könny
Tapad, mely nemrég szunnyadt szenvtelen?
De mégsem kell, hogy ez (e tárgy) ködön
Át várjon ránk - bár mindünkre - s legyen
előttünk minden órán; ám külön
Vad hang lant-húrja pattan túlfeszülten
S ébredni hív. Jelképben, intő jelben

4.
A túlvilág villan felénk - az Isten-
Küldötte Szép, mit az kap csak, kit e-
Nélkül elhagyna élete s a szívben
Dédelgetett vágyak, zenék ege-
Óh szent zenéje lelknek, mely vív - nem
Hit, nem Jóság
ellen, míg földre le
Nem dől, bősz kartól sújtva, trónusa;
S fején saját vágya a korona.

**
 
Stancák
(Tellér Gyula fordításában)

Gyakran feledjük a múló időt
A Természet nagy trónusa előtt,
Lesvén a választ - fát, hegyet, vadat -,
Amelyet ő a mi elnénknek ad.
(Byron: A sziget)

1.
Ifjan ismertem őt, kivel a Föld
Titkon társalkodott, s a Földdel ő;
Ki csak szépségben s nappal tündökölt,
S nap s csillag lobbantván fel perzselő
Életfáklyáját, izzó kínt-gyönyört
Nyert általuk (illett hozzá e hő),
És lelke mégse tudta, hogyha láza
Órája jött: mi az, mi felcsigázza.

2.
Az én elmém viszont gerjedni csak
A holdfénytől tud: úgy teremteték;
De hihetem-e, hogy e fény, e vad,
Nagyobb erő, mint ahogy a mesék
Hite tattja - vagy tán egy gondolat
Testetlen lényege ő, nem egyéb,
Mely izgató varázzsal hull le ránk,
Mint éj harmata nyári fű iránt?

3.
S úgy fut tovább, mint - ébredő szemek
Nyilván egy kedves tárgyra - könny görög
Az imént még hunyt szempillák felett? -
És nem is kell, hogy ez (e tárgy) előbb
Rejtve legyen, lehet ismert, lehet
Jelen való, s mégis, ha perce jött:
Mint pattant hárfahúr, zengi parancsát,
S felébreszt, mert tanújel ő s bizonyság

4.
Egy más, leendő világról, amelyet
Szépségben ád s azoknak ád az Úr,
Kik a mennyekbe már úgysem mehetnek,
Mert szív heve és lélek láza dúl
Bennük, az a vad láz, mely nem lehet meg
- Nem a hittel - a jósággal, s vadul
Neki is ront, ledöntve trónusát;

S mély érzésből hord saját koronát.