2017. ápr. 9.

Petőfi István: Újabb adatok Petőfi Sándor gyermekkoráról

 Ismét új fölvilágosítást nyertünk e tárgyban, melyet nem ok nélkül hoztunk szőnyegre. Kedvelt költőnk életrajzának írója azon közlemények után, melyeket lapunk hozott, maholnap egészen tisztán fogja láthatni Petőfi élete legelső szakának legalább főbb vonásait, mikről eddig semmit sem tudtunk. Azóta más lapok is hoztak e tárgyban közléseket, melyek azonban több világosságot nyújtani nem valának képesek. Igaznak s másrészt valószínűnek csupán az fogadható el, amit eddig a Vasárnapi Ujság közlött. S most azon helyzetben vagyunk, hogy a lapunkban közlött adatok némelyikét is megigazíthassuk. E napokban vettük Petőfi Sándor testvérének, Istvánnak (Brünn-ben jan. 23-án kelt) levelét, melyben tárgyunkra vonatkozólag többi között ezt írja:
 
„T. szerkesztő úr! Lapjának már két számában tusakodnak bátyám születési helye fölött. Sárkány János úrnak tökéletes igaza van, minthogy a keresztelési anyakönyv nem hibázhatik. Sándor Kiskőrösön született 1822-ik év december 31-én, pontban éjféli 12 órakor*. (* Tehát teljes jogában volt Petőfi, midőn azt szerette állítani, hogy az év első napján született, s könnyen felfogható lesz az anyakönyvi adat is, mely szerint e gyermek már jan. 1-én meg is kereszteltetett. – Szerk.) Hosszú életök folytában szüleim soha kedvesebb új évet nem értek, mint az 1823-ikit. Öt évi házasságuk után végre az ég egy fiúval áldotta meg őket. Ezt szüleimtől nem egyszer hallottam, s midőn felnőttem, számtalanszor olvastam a „Nagy Biblia” melléklapján atyám jegyzetét: „Sándor fiam született” stb., hol harmadfél év múlva saját nevem is ragyogott.

Bátyám egészen hat éves koráig Fehéregyházán volt szüleimnél s ekkor Kecskemétre adták Hábel József úrhoz, ki atyám akkori félegyházi s kecskeméti székeinek haszonbérlő társa volt. Két évig járt Kecskeméten az evang. alsóbb iskolába, s midőn innen visszajött, szüleim Félegyházáról már Szabadszállásra költöztek, s innen nemsokára Szentlőrincre (Tolna-megyébe) vitték iskolába, hol legalábbis egy évet töltött. Visszatértével Pestre vitték, hol három évig, azután Aszódra, hol szinte három évig járt iskolába. 1838-ban Selmecre vitték a retorikába, hol azonban fél év múlva búcsút vett a kapufélfától. Ami azután történt vele, nem tartozik a dologhoz, melyről szó van, tehát elhallgatom.

Az elősoroltakból látni fogja ön, hogy bátyám gyermekkora legkevésbé illeti Szabadszállást, hova ő, úgyszólván, csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban, s iskolába nem járt soha. Csodálom, hogy tanulótársai akadnak Szabadszálláson. Itt tévedés van a dologban. Az illetők éppen nem tisztán emlékeznek,  ha – mint Vörösmarty László úr írta – „a jómódban növelt, lion gatyás, halvány és vékony, de elven fiút, ki élénk kedvvel nyargalta össze velök az iskola tágas udvarát és aki apjának szilaj lovait megnyargalta stb.” bátyámnak tartják. Ez mind csekély személyemről van  mondva, nem bátyámról. Azonban megbocsátható, hogy sokan inkább a költőt akarják játszó gyermekpajtásoknak vallani, mint annak öccsét, kinek minden érdeme bátyja nevének viselésében áll.

Sándor némileg más alakban is tűnik fel Vörösmarty L. úr tolla után, mint aminő valóban volt gyermekkorában. De ezen csodálkozni éppen nem lehet, minthogy V. úr az adatokat elbeszélések után állította össze s ezek nem mindenkor hívek. Sándor igen csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig éppen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (a híres „Lengyel”-re, melyre talán még fognak emlékezni Szabadszálláson, mert azt a lovak királyának nevezték), mely bárányszelídséggel bírt, azt mindig a kocsisnak kellett tartani. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem vált belőle. 1849-ben Budán láttam őt utolszor lovagolni, még emlékszem a megjegyzésre, amit tettem: „Látom, Sándor, megülöd a lovat, de lehető rosszul.” Ha elpörlöm bátyámtól a lovaglási ügyességet, ezt csak azért teszem, hogy dicsősége koronájában hamis kő ne legyen – ha különben ez is a korona egyik ékszerét tenné.

Még kevésbé szólottam Vörösmarty L. úr és Szabadszállás ellen, csak az igazság érdekében emeltem szót, mit önök nyomoznak. Szabadszállás nekem mindig kedves és felejthetetlen marad, mert – szülőföldem. Egyetlen óhajtásom: hogy ott, hol a fényes nap először lövellte rám sugarait, lássam azokat utoljára is ragyogni.

Petőfi István*

(* Köszönet önnek is e becses közléseért, mellyel a vita alatti kérdés, úgy hisszük, megoldottnak tekinthető. Nem is kísérjük egyéb észrevétellel, csupán annyit vagyunk kénytelenek mi is az „igazság érdekében” megjegyezni – ámbár különben nem nagy súlyt fektetünk rá -, hogy Sándor, mint ön mondja – későbben csakugyan bátrabb lett s név szerint 1846-ban nem volt az a szilaj paripa, melyet meg ne ült volna, amiben olykor különös kedvét is találta. Ily mulatságainak magunk is voltunk tanúi. – Szerk.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 4. évf. 5. sz. (1857. február 1.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése