2017. ápr. 23.

Palágyi Lajos: A tűnő percz



Megragadnám a tűnő perczet.
Te tiszta üdv, el nem eresztlek!
De még vágyammal el sem érem
S már újabb perczczel kell beérnem.

Megállanék. Mily szép az élet,
A nap ragyog boltján az égnek,
Fényárban fürdik rengő sajkám,
Babérliget int tenger partján.

Mostan lehetne álmot szőnöm,
A lét gondjával nem törődnöm,
Iramló kéjen, percznyi üdvön
Mint gyermek anyja keblén csüggnöm.

De nem szabad. Az idő száguld,
Percz föl se bukkant, már aláhullt,
Egymást hajszolja, mint a hullám,
Az én sajkámra ráborulván.

Nincs sehol pihenő, megállás,
Csak örök múlás, tova szállás,
A nap is alig láthatóan
Jár már az égen lehunyóban.

Habokból hűvös szellő ásít,
Suttogja üdvök elmúlásit.
Felhő az égen csak azt súgja,
Hogy menni kell a vándor-útra.

Hát sehol, sehol merre nézek,
Nincs szilárd támasz, biztos fészek,
Nincs pontja a futó időnek,
Hol horgonyt vessek vagy kikössek?

És remegőn magamba térek,
Tán bent szívemben partot érek?
Bent percz születhet, percz elmulhat,
Örök lényemhez sohsem nyulhat?!


(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)