2017. ápr. 23.

Palágyi Lajos: Szederfánk




Lombritkító ősz szállt alá a tájra
És piros-sárgán hullt a falevél.
De ellentállott kertünk szederfája,
Sűrű, zöld lombját bárhogy tépte szél.

Csodálva néztük virradatkor ébren,
Hogy áll még zölden, bár dérrel tele,
A fojtó ködben, nyirkos, hideg légben
Az éjszakát kibírta levele.

Erős, daczos fa, tűrj, az éjnek vége,
Közelg a nap már, önti sugarát,
Hogy felüdítsen, azért jön az égre
S zöldelsz még egy-két őszi napon át.

S ím jött a nap... A fára hull sugára,
Ezer levél megborzong kéjesen,
Átjárja mindet édes, meleg árja,
Zizeg, rezeg, pompázik fényesen.

De haj, a dér s a jég már odafagyva
S már áthatolt zöldjén a dermedés,
Napfény életre már nem csókolgatja,
Utolsó álma ez az ébredés.

A ráfagyott jég hirtelen megolvad,
Megroppan, míg gyönyörtől ittasul.
A nap letörte... Sűrű lomb te, hol vagy?
Az egész dísz egyszerre földre hull.

Lehullott lomb, irigyen nézem véged
Mindvégig zölden álltál, díszesen,
A pusztulás egyszerre sujtott téged
S egy fényes sugár ölt meg hirtelen.


(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)