2017. ápr. 23.

Palágyi Lajos: Római diadalív



Római diadalív ez, romba dőlve,
A régi nagyság bús emlékjele.
Kinek emelték? Hír se szól felőle,
porát szétfújta a múlás szele.

Csak még egy oszlop nyúl föl a magasba,
Az is rom immár, repedt, süppedő.
Az idő súlyos léptivel tapossa,
Ember nagyságát nem kíméli ő.

Amint ezt nézem, messze szárnyal lelkem,
Látom, hazám, sok uj nagy mívedet.
Majd a jövőbe szállok bánattelten,
Siratom új diadalívedet.

Nem vagy te nagy, mint hajdanában Róma,
Nincs légiód, világot leverő.
A pusztulástól hát ugyan mi óvna?
Ha Rómát sem óvhatta meg erő.

Ez ívet itt hódító nagyság vonta,
Hadi dicsőség jellel kérkedett.
Nálad, hazám, csak külszin az a pompa,
Leplezni a te szolga-létedet.

Oh én hazám, tündöklő palotáid,
Sok oszlopod és diadalived,
Mind gúnyol téged, lelkem jobbat áhít,
Mi megőrizze örök híredet.

Ha szellem-munkát alkothatna szíved,
Hogy birodalmak vesztét élje túl:
Nem állna itten a te vándor híved,
Mint e tört oszlop, vígasztalanul!


(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)