2017. ápr. 22.

Palágyi Lajos: Idegen honban...



Idegen honban járva-kelve,
Nézem sok tarka nép szokásit.
Más itt az ember, más a nyelve,
A szín, a hang, a mód beh más itt.

Szorongó szívvel, elfogódva
Törtetek népek sergin által,
Miként távol csillag lakója,
Kinek nincs kapcsa e világgal.

S érzem, hogy szívem miként dermed,
Bár déli nap tüzében járok,
Nem lelve sehol értő lelket,
Fagyos, lelketlen kővé válok.

A földön így, elkárhozottan,
Nyüzsgő tömegben néma árnyék:
Az égre nézek, hátha ottan
Egy honi ismerőst találnék.

S im ott fenn fényét ragyogtatja
Az ég tűzkeblü jövevénye.
Köszöntelek, hazámnak napja,
Te olthatatlan, örök fénye!

Körülte felleg-raj, gyülemlő,
Az ég sok czéltalan lakója.
Köszöntelek, te honi felhő,
A mi nagy búnknak hírhozója!

Oh fény, te vigaszontó áldott,
S te árny, vigasztalan borongva,
Rokonaim ti, onnan szálltok,
Vagy oda tértek szép honomba.

S fölenged dermedt lelkem búja,
Otthon vagyok az ősi házban,
Hazámmal egyesültem ujra
Az örök fényben, örök gyászban.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei – Bp., 1907. – Singer és Wolfner, Andrássy-út 10.sz.)