2017. ápr. 22.

Palágyi Lajos: Ezeregy éjszaka



Élt távol Perzsiában
Több ezer éve már
Egy fejedelmi zsarnok
Vérszomjas sehriár.
Házában minden este
Ujjongva szólt a nász
És minden reggel aztán
zokogva sírt a gyász.

Uj asszonyt hoztak néki
Mindennap, estelen,
Egy éjen át ölelte,
Csókolta kegyesen.
De ha a reggel virradt,
Hóhérnak adta át.
Hadd vesszen, soha hűtlen
Ne csalja meg urát.

Ezer szép ifju asszony
Így halt meg nász után,
Legszebbjeit siratta
A puszta tartomány.
Rémület ül sok szíven,
Sok ajk remegve szól:
Ki menti meg hazánkat
A gyilkos nász alól?

A nagyvezér leánya,
A bús Seherezád,
Töprengve ül magában
Sok méla éjen át.
Míg szőnyeget sző házán
A többi perzsa nő,
Ő álmodó fejében
Uj tervet tervre sző.

Ebből lesz oz' a szőnyeg
Mesékből szőtt remek,
Hímez belé sok sóhajt
És pergő könnyeket.

Ah bűvös mese-szőnyeg,
Félálom, félalvó,
Megannyi rózsa benne
A dús pompáju szó.

Szól a vezérhez lánya,
A bús Seherezád:
"Hadd töltök a királynál
Egyetlen éjszakát.
Amit soha nem ér el
Lázongó hatalom,
Én dallal és mesével
Megmentem majd honom."

- "Oh jaj neked, leányom,
Én legszebb gyermekem,
Kit élő mosolyúl a
Mennyég küldött nekem.
A dal szent adományát
Fegyvernek sohse véld
S a szörnyű zsarnok szívét
Meghatni ne reméld.

"Oh jaj neked leányom,
Szívem szép gyermeke,
Te gyönge, mint a bárány,
Szelid, mint őzike,
Hogy győzhetnéd le szókkal
E buja vérebet!

"Oh jaj neked, leányom,
Ha od'dod magad,
Majd kétszeres halállal
Lakolsz egy nap alatt,
Szűz lelked, tested egykép
Ölik könyörtelen,
A király alkonyatkor,
A hóhér reggelen."

- "Atyám, hiába intesz;
Ez az én végzetem!
Hugom, jer vélem este,
És óvd meg életem!

Ha véget ér a nászunk,
Testvéredet te védd!
Könyörgve kérj majd engem,
Hogy mondjak egy mesét..."

És indul a királyhoz
A bús Seherezád,
Mint holdsugár úgy surran
Sok komor termen át,
Vagy mint az édes álom
Szerelmes szív felett,
Vagy mint a zengő dallam
A légen át lebeg.

- "Nászunknak vége immár,
Meghalsz ma, hitvesem..."
- "Uram, királyom, érted
Meghalok szívesen.
Csupán egy kegyre kérlek,
Hugom, jó Dunjasád,
Hadd jöjjön, búcsu-csókom
Illesse ajakát."

- "Hadd jöjjön." A terembe
A kis leány belép.
Búcsúznak. - "Drága néném
Oh mondj egy szép mesét."
- "Megengeded, királyom?"
S ez szól: "Megengedem,
Csak azt ne hidd, hogy csellel
Kivívhatod kegyem'.

"Meghallgatom mesédet,
De szándokom kemény
És meg nem indít engem
Szép szó, se költemény.
A királyt s hóhért dallal
Legyőzni ne akard,
Csak addig él a költő,
Amíg meséje tart." - - 

... El kezd mesélni halkan
A bús Seherezád.
Ámulj most, zsarnok, ámulj,
Hallgassad a csodát!

Akit imént öleltél,
Nem földi asszony ez,
Kigyúlt szeme a fénylő
Égbolton révedez.

Mesél a nő, csak omlik
Ajkáról a zene
És mintha mindenik szó
Ütemre lejtene.
Mind mi a tömeg ajkán
Zagyván, kuszán kering,
előlejt bűvös rendben
Egy szép törvény szerint.

Meséje, alig kezdi,
Csodás és érdekes,
Kíváncsi a király is,
A vége hogy mi lesz,
De végire sem ért még,
Künn már dereng a táj,
Kopogtat már a hóhér
S fölrezzen a király.

Szól a nagy úr: "A végét
Majd holnap mondjad el,
De ne hidd, hogy elámít
Effajta női csel.
Nem élet, csak halasztás,
Mit műveddel nyertél,
Tovább élsz bár egy nappal,
De kínod veled él."

Másnap megszólal ujra
A bús Seherezád,
Tovább szövi meséje
És élte fonalát.

Oh gyászos munka, mellyel
Éltünk is véget ér!
Hálátlan földi munka,
Melyért halál a bér!

Mesél a nő, az élet
Meséjét mondja ő,
Örök jelennek látszik
A múlt és a jövő,

Örök jelenvalónak,
Mi fent él s ami lent,
Egy perczben és helyben
Láthadd a végtelent.

Meséli múló pályánk
Csodás esélyeit,
Emberek szenvedélyét,
A sors szeszélyeit,
A lét hullámjátékit
Élők szilárd hitét,
Megbűvölt, elvarázsolt
Szivek történetét.

Koldusok és királyok,
Tündérek, szellemek,
Az ég, a föld, a sír is
Elébünk lengenek,
Törpék és óriások
Ezer bűn és erény
Kápráztató özönben
Jelen meg a mesén.

Az életet meséli
És mégis mily csoda,
Mit ő dalában elzeng,
Nem történt meg soha.
Mi az életben rejtély,
A műben érthető,
S mi megtörténve rút volt,
Azt széppé teszi ő.

Mi az életben részlet,
Az ím egészbe' ládd,
S mit valóságnak hittél,
Álommá olvad át.
Az emlék fogható lesz,
Való a sejtelem,
Játékot űz szivünkkel
a költő-képzelem.

Úgy szövi ő meséjét,
Hogy vége ne legyen,
Egy rege át a másba
Fonódjék szüntelen

S hirtelen megszakadjon,
Midőn dereng a táj,
S kopogtat már a hóhér
S fölrezzen a király.

Másnap megszólal ujra
A bús Seherezád,
Tovább szövi meséje
És élte fonalát.
Így szövi éjről-éjre
És lesi, várja hőn,
Hogy a királynak szíve 
Gyúljon ki résztvevőn.

De a király kegyetlen
És részvétlen marad,
Meg nem indítja lelkét
Érzés, sem gondolat.
Ajka körül két mély ráncz
Húzódik lefele,
Hideg könyörtelenség
És buja vágy jele.

Kíváncsi a mesére,
Hallgatja szótlanul,
De rejtett tanuságán
Ő sohasem okul,
És vissza sohse gondol,
Előre, csak tova!
És amit tegnap hallott,
Azt elfelejti ma.

Csak várja, érjen véget
A mese-szövedék
S halasztja napról-napra
Halálítéletét.
Így tart az éjről-éjre,
Már ezer éjen át
És haloványul egyre 
A bús Seherezád.

Kétségbeesve látja,
Hogy mindhiába vár,
Képzelme csoda-kútját
Kimerítette már,

Elzengte immár minden
Meséjét és dalát
S a hideg zsarnok arczán
Mosolyt ő mégse lát.

- "Hát mégis meg kell halnom,
Nagy munkám hasztalan!
Hát itt hagyom hazánkat
Búsan, vígasztalan!
Testemmel és lelkemmel
Bármennyit tűrtem itt,
A meggyalázott népen
Áldozat sem segít?!

"De nem! utolsó próbám
Utolsó éjszakám."
És lelke felviharzik,
Mint a nagy óceán -
"Hadd zengem néki egyszer
Szivemnek viharát,
Hadd lássa és hadd hallja
A legnagyobb csodát!

S mindazt, mit ezer éjen
Képzelme alkotott,
Egyetlenegy mesében
Egyszerre hallhatod,
Ezer tett egy nagy tettben,
Ezer dal egy dalon,
Hogy gyászol, ujjong, tombol
Az őrült fájdalom.

Nem mese már, amit mond; -
Való,megrendítő,
A nagyvilágnak búja
E dalból tör elő.
Vélnéd, zokogni hallod
A mindenség szivét,
Vélnéd, hogy maga isten
Siratja nagy mivét.

A legszebb dalnak vége.
Fölnéz Seherezád.
A király sápadt arczán
Hajnalpír vonul át.

Sugár-e, avagy könycsepp,
Ami szemén rezeg?
És szól: "Te bűvös asszony,
Irgalmazok neked!

Megmentéd a hazát és
Megmentéd magadat,
Nem állhat néked ellent,
Ki hallja dalodat.
A közöny is megindul,
Az elmulás megáll
És fegyverét lerakja
Előtted a halál!..."

Rohan már hitveséhez,
Ölelni derekát.
De nem lát, nem hall többet
Szegény Seherezád.
Dallá lehelte lelkét,
Ah megtört tűz-szeme
És vánkosára omlik
Hideg hóteteme.

(Forrás: Palágyi Lajos költeményei - Bp., 1907. - Singer és Wolfner, Andrássy-út 10. sz.)