2017. ápr. 6.

P. Verlaine: Költészettan



Zenét minékünk, csak zenét,
Ezért a versed lebegőben
Ragadd meg a lágy levegőben,
Amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
És déli, reszkető verőfény,
S a langyos őszi ég merő fény,
Kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
És semmi Szín, koldusi ékül,
Ó, fuvola s kürt összekékül,
E sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
Baj lenne ha versedbe hagynád,
Az ötletet, e durva hagymát,
Melytől könnyez e szent Azur.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
És jó ha izmod megfeszíted,
Pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
Süket gyerek, oktondi néger,
Babrál olcsó játékszerével
S kongatja szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
Lélek, mindig új vágyba szálló,
Mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
Hajnalban, az ideges szélben
Méntákra üljön észrevétlen…
a többi csak irodalom.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése