2017. ápr. 18.

Oszterhueber Móricz: Kálmán és Ilka



A komor téli napok elmúltak, és a tavasz bíbor szőnyegét teríté az elszunnyadt természetre. Életre gerjed minden. A tollas nép hangosan zeng a zöldellő ligetekben, szelíd nyájak tanyáznak a hímes réteken, a Pásztorok öröm dalokkal köszöntik a felkelő napnak arany sugárait, ifjak és lánykák vigadva kötik koszorúkba a gyenge ibolyákat, Flóra tavaszi adományait: - s egyedül Ilka, Kővárynak reménnyel tölt magzattya, ki eddig társnéival a pihenésre szentelt órákat ártatlan mulatságokkal töltötte, nem vigadott. – Szomorú volt ő. A balsors,mely most tízennyedik derülő tavaszában szeretett annyától megfosztotta, mély gyászba ejté Ilkát. – Némabúsnak látszott neki a természet, és az élet legkecsegtetőbb kellemei nem hatottak szívébe. Barátnéi részt vévén szomorúságában vigasztalásokkal kívánták bánatját enyhítni; de minthogy a csupa részvétel nem ád enyhülést a keservnek, Ilka érzékeny szíve, melyben az anyagi szeretet s tisztelet mélyen gyökerezett, nem oly könnyen hajlott vigasztalásaikra, s ha végre arra bírák is, hogy gyászlepte lakhelyét elhagyván az esztendő első szakának díszeiből, melyek új életet lehelnek a halandókba, részesülnek, vagy a legvidorabb játszó társaságokat, hol öröm, vígság, és boldog megelégedés uralkodott, meglátogatná, nem sokáig örülhettek a színlett kedvvel összekapcsolt jelenlétének; mert a virgonc Ifjúság ártatlan tréfái azon boldog időkre emlékeztetvén Ilkát, midőn még anyja karjai közt élhetett örömnapokat, búsongva távozott a játék morajától a csendes magányba, hol egy agg tölgynek terebély árnyékában letelepedén, elhunyt anyja hamvainak sírva áldozott, míg a gyönyörű tavaszi alkonyat felséges sugárai búcsút vevének a láthatártól, akkor a csergedező csermely ezüst vizével anyjáért gördült könnyeit lemosván, tetetett vidámsággal, hogy szomorúsága új bút ne szüljön, drága atyjához sietett.

Kőváry mostoha férjfiúi korát annál mostohább ősz kor követte. Falusi jószágán kívánta ő kedvét vigadozásra hozni, és bajait megorvosolni, de innen is messze távozott az enyhítő szent béke és nyugalom, melyek a kínos múltat elfelejtetik, és a megőszült évek kellemetlenségeit tűrhetőkké teszik. – Ilka volt azon éltető remény, mely életét az ittléthez csatolta. – Őbenne lelt életet Kőváry ésa legkeserűbb érzésekben Ilka nyájas gyermeki szeretettel vígasztalá anyja halálán kesergő édesatyját. – Szép s jó volt Ilka, ártatlanság lengte körül tetteit, és beszédjeiből szelídség ömledezett. Kifejlő kecseit, melyekkel a felséges Teremtő bővenmegáldá, minden szem bámulta, és csak alig lépte túl a gyermeki kornak határjait, már számtalan Ifjú első szemlélésre Ilka szépségének hódult.

Oh szent érzése a természetnek – így kiálta egykor fel Kőváry. – Szomorúságomban öröm lep meg, ha szemeimet Ilkára vetem, és őtet lángoló szerelmünk gyümölcsének lenni gondolom. De vajmi mulandó ezen öröm, s el is enyészik, ha a borongó jövendőbe tekintek, mely egy ily deli teremtésre vár, és többnyire mostoha szerencsével üldözi életének több éveit! – Kőváry, mint lelkes atya, leányának boldogságát minden tehetségéből előmozdítani, és minden bajoktól s sanyarú élettől megmenteni kívánván – ez legdicsőbb kívánatja minden jó atyának -, eltökéllette magában, hogy Hymen senkihez sem kötendi elébb Ilkáját, míg életének huszonötödik évét el nem éri, úgy gondolván, hogy ezen idő előtt leánya nem tehet szerencsés választást,mely alapja jövendő boldogságának, szerencsétlen pedig Ilkája sohase legyen. Hiába kívánták barátjai és Ilka imádói ezen feltételt megsemmisíteni; hiába esedeztek Ilkáért ifjabb éveiben: feltétele elváltozhatatlan volt; mivel igen keveset esmérte az emberi szívet Kőváry, ki a szerelemnek késő időt, és szűk határt kívánt szabni. Ilka tizennyolcadik viruló tavasz eljöttével, melyben a szívnek kényei elevenednek, természete egészen megváltozott. Most érzett ő valamit, amit megfejteni nem tuda; most érezte azon szükséget, hogy mástól szerettessen, anélkül, hogy ezen szükségnek neve esméretes lett volna szívében. Az érzékenység most hevült lángokra, és a legtüzesb vágyás egy szépség után, melyet még csak képzelnie lehetett, legédesb andalgásba szenderítette őt. – Búslakodva, és mély vizsgálatokba merülve a jövendő felől tölté Ilka az ősznek komolyabb napjait, míg édes atyával, kiben a hosszú tél kedvetlenséget szólna, városi lakhelyébe, hol az unalmat a világi lárma váltja fel, el nem költözött.


Máris elérkezett a fanyar tél, és a hó fuvatagjai alá borította a városnak vidékét. Örömgerjesztő szánkázások kecsegtették most a városnak lakóit, és a farsang eljöttével víg táncok s mulatságok történtek a mindég vigadozó ifjúság közt. Ilka is, ki szépsége és erkölcsös magaviselete által a városi hölgyeket felülmúlá, mindezekben részesült. A tisztelők serege hamar körülvette őt, és sok ifjú hóduló szívét ajánlva törekedett Ilka szívén győzedelmeskedni. De Ilka ügyesen tudta az asszonyi Nemnek méltóságát fenntartani; ő vigadott anélkül, hogy túllépte volna az illendőség határjait, a buta kevélység utálatos volt előtte, és ennek ellenkezője a mély lealacsonyodás sem kedveltetett tőle. Hamar megismérte ő kinek-kinek gondolkozásmódját, megvetvén az erkölcstelent és egekig magasztalván a nemest, kinek tetteiből és beszédjeiből erény tündöklött, s ez, egyedül ez lehetett a szerencsés, ki Ilka szívét a szerelem szent érzésére gerjeszthette, és tőle valódi szerelmet reménylhetett.

Elvégződött a farsang, a tomboló mulatságok is elnémultak; de Ilka szívében még nem enyésztek el egy mély behatásnak emléki,melyeket a múltnak elképzelése mindég világosabban tüntette fel. Otobor Kálmán e lelkes Nemzetségnek utolsó szülöttje volt az, ki elmellőzvén minden tetszeni való vágyást, Ilka szívébe oly annyira hatott, hogy ennek képe ragyogna mindég Ilka előtt, bátor azt feledékenységbe hozni, és szívében mélyen bevésett emlékit elsemmisíteni kívánta, de hiába. – Gyenge és erős az emberi szív: és a szívek, melyek a szerelemnek évekig ellene harcoltak, sokszor egy szempillantatnak áldozatjaivá lesznek. – Ilkának is, valahányszor Kálmánt látta, szíve dobogott, szép arca rózsa gyanánt pirosodott, és egy természeti ösztön mindég jobban vonzá őt Kálmánhoz. – Hasonlóan érzett Kálmán nemes szíve a szép Ilka iránt. Bájoló szemei, deli termete, a nyíltszívűség beszédjeiben, mímeletlen magaviselete, szint’ annyi hódoltató erők voltak Kálmán szívének, mely egyedül Ilkáért dobogott.

A sorsnak vas végzete már kisded korában fosztotta meg Kálmánt szülőitől. Neveltetése ügyes férfiakra bízatott, kik minden erejökből azon voltak, hogy Kálmánból derék hazafit, atyát, és embertársat neveljenek. Ezen férjfiak vezérlések alatt fejlődtek ki Kálmánnak tehetségei, melyek csak szépet, csak nagyot mutattak, míg elvégezvén iskolai pályáját, azon időt érte,melyben a szüléitől hátramaradt örökségét általvehette, és nemzetsége jussaival élhetett. – Kálmán elhagyá a várost, és a szent megelégedés volt társa falusi lakhelyében, hol, mint valaha elődjei, úgy ő is hű jobbágyai felett atya és jótévő gyanánt uralkodott. –Ki volt most a halandók közt szerencsésebb Kálmánnál: és mégis, ha a múltakra gondolt, és Ilkát, a szépet, a jót juttatta eszébe, elenyészett a megelégedés szent szelleme. Ilkát megnyerni, és véle élete gyönyörűségeit felosztani volt azon kívánság,melyért szíve egyedül lángolt.

Egy felséges tavasz követte a zordon telet. Kőváry elhagyván a lármás várost, kies falusi birtokába költözött. Kisded kertjének mívelésével foglalatoskodott Ilka eleinte, mely későbben minden esztendőben sok örömnek kútfeje volt. A falusi lánykákat bőven szokta ő virágokkal megajándékozni melyekért ezer hála és áldás hangzott a háladatos ajkakról. – Kőváry ellenben nyugtan élte megidősült napjait a természetben gyönyörködve, és megelégedett, ha Ilkáját, kiben a Mindenhatónak legdicsőbb ajándékát tisztelte, szemlélhette körülötte gyermeki nyájassággal bajenyhítve munkálódni, vagy a közel való virányokon s pázsitos hantokon játszadozni.

A szerény Ilka megelőzve mindennap a teljes pompában felemelkedő napot, virágos kertjében vitte véghez apróbb kézi munkáit. Kálmán pedig, kinek Ilka volt mindene e világon, tudósítatván a Szűznek ittlétéről, reménytelve szokott délceg Ménjén lovagolni Kőváry lakhelye felé, hol is a szép hölgyet többnyire a zamatos virágok közt meglátván, mély köszöntéssel tisztelte meg – melyet Ilka mosolyogva viszonoza -; és a derék Kálmán megelégedvén a szép Szűznek mosolygó ajkáról viszonozott köszöntéssel, száguldva repült édes honnyába. Így múlának a lelkes tavasznak számos napjai; de az egymásért élő s haló szíveknek mégsem derült azon nap, melyben a szerelemnek viszonti érzéseiket kinyilatkoztathatták, és azokat örök hűséggel megerősíthették volna. – Kálmán sokszor tűnődött magában, és véget kívánt volna vetni a néma szerelemnek. De ha az jutott eszébe, amit némely barátjaitól hallott, hogy tudniillik: Kőváry Ilkláját nem adandja nőnek, és senki sem fogja elébb jobbját bírni, míg élete huszonötödik évét el nem éri, elenyészett Kálmánnak szándéka, hasztalannak gondolván lenni minden lépést egy oly erős feltétel ellen.- Ennek ellenben meggondolása Ilkát az egyetlen egy kiválasztottat, későn, vagy sohasem bírni, mérges tőr volt szívének. A reménység volt még vidítója Kálmánnak. – Az ifjúi tűz és a szerelem indulatja erőt vevének a meggondoláson, s Kálmán eltökéllette magában, hogy ügyét a szerencsének általengedvén, megteendi a céljához vezető boldog, vagy attól messze távozó boldogtalan első lépést.

Kőváry régen kívánta szomszéd barátjait meglátogatni. Egy meleg délután választatott ezen kívánatnak végbevitelére, s Kőváry elkocsizott a közel lévő falukba. – Ilka pedig, ki mindég serényen foglalatoskodott a házi dolgokban, most is honn maradt, munkálva töltvén a napot, és midőn közel volt az estvéli alkony, édenkertjébe ment, hol a zöld lugasok közt andalogván, és sokszor Kálmán honja felé tekingetvén, a deli Ifjú lett gondolatjainak tárgyává, és ezzel mulatozott ő világos képzelődésében, - s ím lódobogás és hangos nyerítés vetett véget folyton folyt gondolatjainak. Feltekint, és oh egek! Kálmánt, a lelkest látta a ház felé sebesen lovagolni, és egyszerre megállani a száguldó Mént. – Ilka arca most majd halavány, majd piros lett: teste remegett, és reszkető ajkai ezekre fakadának: Istenem! Istenem! Kálmán jön, Atyám nincs itthon – mit gondol majd szegény jó Atyám -, s elhallgatott. Az egymással küzdő félelem és öröm nem hagyák szóllani; Ilka félájultan dűlt egy fához, és reszketve várta Kálmán megjelenésének félelmes voltát. – Kálmán hallván Kővárynak távollétét, Ilkához, kit eljöttekor a kertben látott, indult. Kálmán szíve is kétszerezve dobogott, midőn a kertajtó küszöbére lépett, meggondolván, hogy ezen helyen fog meghatároztatni életének jövendő boldogsága, vagy boldogtalansága. Lassan, mintha tilalmasak lettek volna lépései, ment Kálmán azon helyre, hol Ilkát, egyetlen egy reményét látta, - és megtalálván a hölgyet, nyakába esett. Ilka is megölelvén Kálmán – Ilkám! –Kálmánom! – voltak az egymást szeretőknek szavai, míg a szerelem szent érzéséből támadt könnyek egészen el nem fojták, és csak némán nyugodtak Ilka szemei Kálmánon, és ennek szemei Ilkán, a nedves szemekből olvasván a szerelmesek az örök szerelmet, hívséget, és ezen boldogságnál boldogabb állapotot. – Míg a rokon szívek így enyelgének, Kőváry hazaérkezett, s első kérdése Ilka volt, ki eddig mindég várva várta, és kézcsókolva fogadta édesattyát. – Kőváry megértvén, hogy lánya egy vidéki Ifjúval a kertben van, odasietett. – A szeretők meglátván Kőváryt jönni, reménytelve mentek elejbe, és lábaihoz borulván, Kálmán így kezdé kérését: Édes Jótévőm, és Atyám! add áldásodat lányodra és Kámlmánra, ki hív fijad kívánván lenni, Ilkáért esedez. Mi egymást szeretjük, és örök hívséget ígérünk egymásnak. – Megdöbbenve állott ezeket hallván Kálmán, és nem felelvén Ilka, nyájasan folytatá Kálmán beszédjét: Édes Atyám! ne vond el atyai kezedet engedelmes lányodról, és Kálmánról, kit legjobban szeretek, add áldásodat ránk; mivel úgy lehetünk egyedül boldogok. Állj el, szeretett Atyám! erős feltételedtől, boldogítsd az egymást szerető szívűeket, kik neked mindég háladatos gyermekid leendnek. –E szókra könnybe lábadtak Kőváry szemei, és győzedelmeskedvén rajta az atyai szeretet kezeiket fogván, ezeket zokogá: Legyetek boldogok nemes gyermekek, és kérjétek a mennyei atyától az áldást, ki azt bőven árasztja híveire. Én atyai kezemet nem vonom el tőletek, és ígérem, míg életem tart, jó atya leendek. Neked Kálmán, Otobor barátom érdemes fijának, egyedül neked ajánlom szeretett gyermekemet, ki gyámolója volt megidősült napjaimnak, és míg az egek öszvekelésteket megengedik, légy nemes szerető, aztán pedig Ilkához hív férj, és nekem engedelmes gyermekem. – Éljetek s legyetek boldogok. – Háladatos forró csókok közt hálálták meg az egymást szeretők kedves attyoknak kegyességét, egymást pedig előtte megcsókolván, örök hívséget esküvének. – Kőváry e napot életének legboldogabb napjai közé számlálván, könygördülve hálálta az egeknek; Kálmán pedig Ilkájával nyájas enyelgések közt mulatozott a felséges alkonyatig, és ekkor búcsút vévén agg attyától, Ilkát pedig, ki őtet a paripáig elkísérte, forrón megölelvén, vigadva lovaglott honjába, visszatekintvén, míg Ilkáját láthatta, és keszkenőjével Isten hozzádat inthetett.

Öröm uralkodott most a két rokon házakban. Kálmán sokszor tisztelte meg jelenlétével jövendő Mátkáját, a szép Ilkát, ki mindég szívesen fogadta Kálmánt, egyetlen kedveltjét. Kőváry is örült, ha az ifjú szerelmeseket együtt szemlélte. Szóval senki sem volt a halandók közt boldogabb Ilkánál, senki szerencsésb Kálmánnál. De mint minden, úgy vajmi mulandók az örömnek napjai is. – Szörnyű veszély készült most Hazánkra. A Muzelmanok dühös serege nem csak határainkat csonkította, hanem honnyunk belsejét is meglepte, mely iszonyő eseteknek nézőpiacává vált. A hit, Haza szeretete, és a Királyhoz való hűség minden Magyart, kiben az ősi vér buzgott, hite, anyafölde, és Királya védelmére hívta. Kálmán is, kiben mint hazafiban égett a kívánság honját oltalmazni, karját és kardját készítette a fene ellenségnek kiirtására, é hazája váltságára. – Eljött az elmenetelnapja, Kámán hű apródjával Endrével felfegyverkezve Mohács felé indult, melynek környékét pogányok dúlták, bajnoki módon kívánván szembeszállni az ellenféllel, és inkább a csatahelyen vitézül meghalni, mintsem futva többi bajtársait és Hazáját elhagyni. – De Ilkától, az egyetlen egy Ilkától elválni, vagy tán örökre búcsút venni, fájdalmas gondolat volt neki. Elérkeztek Kőváry lakásához; néma csend uralkodott az eddig víg falak közt. Kálmán belép Ilka szobájába, és sírva lelé a bús Szűzet, ki már Kálmán elmeneteléről tudósíttatott. Ilka megpillantván Kálmánt delien és bajnoki módon felfegyverkezve, nyakába borult, és forró csókok közt ezeket zokogá: „Isten hozott szeretett Kálmánom! oh bárcsak jelenléted örökké tartana; de te is elválsz, s tán örökre elválsz”. Ekkor bús könnyek gördültek a Szűznek szemeiből, melyek bánatot lövellve szüntelen Kálmánon függtek. Szótalan állott Kálmán is. Ilkát, élete legfőbb kincsét ily búba merülve látni szörnyű kín volt szívének, melyet Kőváry eljövetele, kinek képében a félelem és szerencsétlenség sápadozni látszott, a kétségbeesésig marcanglá. – Sírva fakadának most mind a hárman, míg kezeit fogván Kálmán Kővárynak és a bús Ilkának, imígy kezdé búcsúzását: a Hit, Honny és Király minden fijait, kikben a Hazának ereje helyheztetik, a közveszély elűzésére híjja, én is hű fia kívánván lenni édes Hazámnak, ennek váltságára indulok. Érted kedves Atyám és szeretett Ilkám fog ezen kard villogni a csatákban, és esküszöm, míg vér futja karom ereit, a durva pogányokra halált fog szórni. Ennél pedig mit szentelhetek többet a Haza szent oltárára? Mit tehetek ennél szebbet és nemesebbet? – Megyek. – Élj boldogul drága jó Atyám! míg elszéled a fergeteg honunk felett, és az isteni gondviselés vígabb napokat tüntet egünkre. Add rám atyai áldásodat, mely vezéreljen a síron túl, ha a Hazáért, mely vezéreljen a síron túl, ha a Hazáért, melyért mindég édes a halál, halok meg. – Te pedig, oh Ilkám! Ilkám! légy nyugodt lelkű, ápolgasd ősz atyánkat, és emelkedjél fel imádságoddal a Mindenhatóhoz, hogy honnyunkat minden igától szabadítsa meg, és szerencsésen vezérelje Kálmánodat, ki ismét a viszontlátás idejében megsebesült karjaival ölelni kíván.- Menni indult Kálmán, jó Attyát és Ilkáját megcsókolván, és magához szorítván, végső Istenhozzádat mondott, és az elalélt Szűznek ajkáról csak ezen szók hangoztak: Kálmánom! – Kálmánom! – Kőváry pedig atyai áldását adván Kálmánra, így szólla utolszor: A Magyarok Istene vezéreljen honnyunk ügyében. S a tüzes Ifjú sebesen illant el Kőváry szemei elől, kétszerezve sietvén oda, hol a haza áldozatot vár hű fiaitól.

Szomorúság lepte meg Kálmán elmenetele után Kőváry házát. Ilka egész napokat sírva töltött, ha az elfelejthetetlen Kálmánról folyának bús gondolatjai. Az eddig édenkert a vadonig elpusztult, és Ilka nem lele többet enyhet ennek virányai közt. Szóval gyászba volt minden Ilka előtt borulva, és maga Ilka is mélyen gyászolta szívében Kálmánt. Kőváry, kit még élesztett a remény, hogy ismét derülni fog azon örömnap, melyben a bajnoki Kálmánt szoríthatja atyai mellyéhez, az elkeseredés által elgyengült Ilkát vigasztalá.

Míg a remény élteté Kőváryt és Ilkáját, Mohács egy szörnyű honyfergetegnek tanújává lett. Szoliman a dühös s számtalan seregével a maroknyi Magyarokon győzedelmeskedett, és itt lelt halált a Hazáért életét is felszentelő Magyar Nemességnek virágja. Kálmán is, kiben mindég égett a vágy a Hazáért élni vagy halni, mérges halált szórt a Muzelmánok fajzatjaikra, míg karját mozgathatta, mely végre megsebesítetvén, ő is vitézen hunyt el a Hazáért Endrével együtt, ki mint életében, úgy halála után hű társa kívánt lenni Urának.

Ínség, nyomorúság és Török iga fenyegette Honnyunkat. A Mohácsi gyásznap szomorúságot okozott egész Hazánkban, sírva fakadt minden megidősült hazafi, hogy nem védelmezhette Hazáját, és hogy valamennyi vitéz mentői a Hazának Mohácsnál lelék temetkező helyeiket. Szívepesztő hír volt ez Kővárynak és Ilkának. A bús Szűz, ki már meggyengült a sok sopánkodás és aggódások miatt, Kálmán, kinek életéhez életét oly szorosan kötötte, elhunyta hallására a búbánat halálos betegséget nevelt szívében, és Ilka általszendergett az örökkévalóságba, utolsó szempillantatig Kálmánnak lévén híve. Csak az ősz Kálmán állott még férfiúi módon a veszélyek közt egy ideig, míg végre a számos sanyarúsággal tölt évek, és a fájdalom leányát és fiját elveszteni, rajta is erőt vevének, és a Párkák elmetszék élete fonalát. Utolsó szavai, melyeket végső leheletével ejtett, ezek lévén: „Kálmán a Hazáért, Ilka Kálmánért!”


Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.