A
komor téli napok elmúltak, és a tavasz bíbor szőnyegét teríté az elszunnyadt
természetre. Életre gerjed minden. A tollas nép hangosan zeng a zöldellő
ligetekben, szelíd nyájak tanyáznak a hímes réteken, a Pásztorok öröm dalokkal
köszöntik a felkelő napnak arany sugárait, ifjak és lánykák vigadva kötik
koszorúkba a gyenge ibolyákat, Flóra tavaszi adományait: - s egyedül Ilka,
Kővárynak reménnyel tölt magzattya, ki eddig társnéival a pihenésre szentelt
órákat ártatlan mulatságokkal töltötte, nem vigadott. – Szomorú volt ő. A
balsors,mely most tízennyedik derülő tavaszában szeretett annyától
megfosztotta, mély gyászba ejté Ilkát. – Némabúsnak látszott neki a természet,
és az élet legkecsegtetőbb kellemei nem hatottak szívébe. Barátnéi részt vévén
szomorúságában vigasztalásokkal kívánták bánatját enyhítni; de minthogy a csupa
részvétel nem ád enyhülést a keservnek, Ilka érzékeny szíve, melyben az anyagi
szeretet s tisztelet mélyen gyökerezett, nem oly könnyen hajlott
vigasztalásaikra, s ha végre arra bírák is, hogy gyászlepte lakhelyét elhagyván
az esztendő első szakának díszeiből, melyek új életet lehelnek a halandókba,
részesülnek, vagy a legvidorabb játszó társaságokat, hol öröm, vígság, és
boldog megelégedés uralkodott, meglátogatná, nem sokáig örülhettek a színlett
kedvvel összekapcsolt jelenlétének; mert a virgonc Ifjúság ártatlan tréfái azon
boldog időkre emlékeztetvén Ilkát, midőn még anyja karjai közt élhetett
örömnapokat, búsongva távozott a játék morajától a csendes magányba, hol egy
agg tölgynek terebély árnyékában letelepedén, elhunyt anyja hamvainak sírva
áldozott, míg a gyönyörű tavaszi alkonyat felséges sugárai búcsút vevének a
láthatártól, akkor a csergedező csermely ezüst vizével anyjáért gördült
könnyeit lemosván, tetetett vidámsággal, hogy szomorúsága új bút ne szüljön, drága
atyjához sietett.
Kőváry
mostoha férjfiúi korát annál mostohább ősz kor követte. Falusi jószágán kívánta
ő kedvét vigadozásra hozni, és bajait megorvosolni, de innen is messze távozott
az enyhítő szent béke és nyugalom, melyek a kínos múltat elfelejtetik, és a
megőszült évek kellemetlenségeit tűrhetőkké teszik. – Ilka volt azon éltető
remény, mely életét az ittléthez csatolta. – Őbenne lelt életet Kőváry ésa
legkeserűbb érzésekben Ilka nyájas gyermeki szeretettel vígasztalá anyja
halálán kesergő édesatyját. – Szép s jó volt Ilka, ártatlanság lengte körül
tetteit, és beszédjeiből szelídség ömledezett. Kifejlő kecseit, melyekkel a
felséges Teremtő bővenmegáldá, minden szem bámulta, és csak alig lépte túl a
gyermeki kornak határjait, már számtalan Ifjú első szemlélésre Ilka szépségének
hódult.
Oh
szent érzése a természetnek – így kiálta egykor fel Kőváry. – Szomorúságomban
öröm lep meg, ha szemeimet Ilkára vetem, és őtet lángoló szerelmünk
gyümölcsének lenni gondolom. De vajmi mulandó ezen öröm, s el is enyészik, ha a
borongó jövendőbe tekintek, mely egy ily deli teremtésre vár, és többnyire
mostoha szerencsével üldözi életének több éveit! – Kőváry, mint lelkes atya, leányának
boldogságát minden tehetségéből előmozdítani, és minden bajoktól s sanyarú
élettől megmenteni kívánván – ez legdicsőbb kívánatja minden jó atyának -,
eltökéllette magában, hogy Hymen senkihez sem kötendi elébb Ilkáját, míg
életének huszonötödik évét el nem éri, úgy gondolván, hogy ezen idő előtt leánya
nem tehet szerencsés választást,mely alapja jövendő boldogságának,
szerencsétlen pedig Ilkája sohase legyen. Hiába kívánták barátjai és Ilka
imádói ezen feltételt megsemmisíteni; hiába esedeztek Ilkáért ifjabb éveiben:
feltétele elváltozhatatlan volt; mivel igen keveset esmérte az emberi szívet
Kőváry, ki a szerelemnek késő időt, és szűk határt kívánt szabni. Ilka
tizennyolcadik viruló tavasz eljöttével, melyben a szívnek kényei elevenednek,
természete egészen megváltozott. Most érzett ő valamit, amit megfejteni nem
tuda; most érezte azon szükséget, hogy mástól szerettessen, anélkül, hogy ezen
szükségnek neve esméretes lett volna szívében. Az érzékenység most hevült
lángokra, és a legtüzesb vágyás egy szépség után, melyet még csak képzelnie
lehetett, legédesb andalgásba szenderítette őt. – Búslakodva, és mély
vizsgálatokba merülve a jövendő felől tölté Ilka az ősznek komolyabb napjait,
míg édes atyával, kiben a hosszú tél kedvetlenséget szólna, városi lakhelyébe,
hol az unalmat a világi lárma váltja fel, el nem költözött.
Máris
elérkezett a fanyar tél, és a hó fuvatagjai alá borította a városnak vidékét.
Örömgerjesztő szánkázások kecsegtették most a városnak lakóit, és a farsang
eljöttével víg táncok s mulatságok történtek a mindég vigadozó ifjúság közt.
Ilka is, ki szépsége és erkölcsös magaviselete által a városi hölgyeket
felülmúlá, mindezekben részesült. A tisztelők serege hamar körülvette őt, és
sok ifjú hóduló szívét ajánlva törekedett Ilka szívén győzedelmeskedni. De Ilka
ügyesen tudta az asszonyi Nemnek méltóságát fenntartani; ő vigadott anélkül,
hogy túllépte volna az illendőség határjait, a buta kevélység utálatos volt
előtte, és ennek ellenkezője a mély lealacsonyodás sem kedveltetett tőle. Hamar
megismérte ő kinek-kinek gondolkozásmódját, megvetvén az erkölcstelent és
egekig magasztalván a nemest, kinek tetteiből és beszédjeiből erény tündöklött,
s ez, egyedül ez lehetett a szerencsés, ki Ilka szívét a szerelem szent
érzésére gerjeszthette, és tőle valódi szerelmet reménylhetett.
Elvégződött
a farsang, a tomboló mulatságok is elnémultak; de Ilka szívében még nem
enyésztek el egy mély behatásnak emléki,melyeket a múltnak elképzelése mindég
világosabban tüntette fel. Otobor Kálmán e lelkes Nemzetségnek utolsó szülöttje
volt az, ki elmellőzvén minden tetszeni való vágyást, Ilka szívébe oly annyira
hatott, hogy ennek képe ragyogna mindég Ilka előtt, bátor azt feledékenységbe
hozni, és szívében mélyen bevésett emlékit elsemmisíteni kívánta, de hiába. –
Gyenge és erős az emberi szív: és a szívek, melyek a szerelemnek évekig ellene
harcoltak, sokszor egy szempillantatnak áldozatjaivá lesznek. – Ilkának is,
valahányszor Kálmánt látta, szíve dobogott, szép arca rózsa gyanánt pirosodott,
és egy természeti ösztön mindég jobban vonzá őt Kálmánhoz. – Hasonlóan érzett
Kálmán nemes szíve a szép Ilka iránt. Bájoló szemei, deli termete, a
nyíltszívűség beszédjeiben, mímeletlen magaviselete, szint’ annyi hódoltató
erők voltak Kálmán szívének, mely egyedül Ilkáért dobogott.
A
sorsnak vas végzete már kisded korában fosztotta meg Kálmánt szülőitől. Neveltetése
ügyes férfiakra bízatott, kik minden erejökből azon voltak, hogy Kálmánból
derék hazafit, atyát, és embertársat neveljenek. Ezen férjfiak vezérlések alatt
fejlődtek ki Kálmánnak tehetségei, melyek csak szépet, csak nagyot mutattak,
míg elvégezvén iskolai pályáját, azon időt érte,melyben a szüléitől hátramaradt
örökségét általvehette, és nemzetsége jussaival élhetett. – Kálmán elhagyá a
várost, és a szent megelégedés volt társa falusi lakhelyében, hol, mint valaha
elődjei, úgy ő is hű jobbágyai felett atya és jótévő gyanánt uralkodott. –Ki
volt most a halandók közt szerencsésebb Kálmánnál: és mégis, ha a múltakra
gondolt, és Ilkát, a szépet, a jót juttatta eszébe, elenyészett a megelégedés
szent szelleme. Ilkát megnyerni, és véle élete gyönyörűségeit felosztani volt
azon kívánság,melyért szíve egyedül lángolt.
Egy
felséges tavasz követte a zordon telet. Kőváry elhagyván a lármás várost, kies
falusi birtokába költözött. Kisded kertjének mívelésével foglalatoskodott Ilka
eleinte, mely későbben minden esztendőben sok örömnek kútfeje volt. A falusi
lánykákat bőven szokta ő virágokkal megajándékozni melyekért ezer hála és áldás
hangzott a háladatos ajkakról. – Kőváry ellenben nyugtan élte megidősült
napjait a természetben gyönyörködve, és megelégedett, ha Ilkáját, kiben a
Mindenhatónak legdicsőbb ajándékát tisztelte, szemlélhette körülötte gyermeki
nyájassággal bajenyhítve munkálódni, vagy a közel való virányokon s pázsitos
hantokon játszadozni.
A
szerény Ilka megelőzve mindennap a teljes pompában felemelkedő napot, virágos
kertjében vitte véghez apróbb kézi munkáit. Kálmán pedig, kinek Ilka volt
mindene e világon, tudósítatván a Szűznek ittlétéről, reménytelve szokott
délceg Ménjén lovagolni Kőváry lakhelye felé, hol is a szép hölgyet többnyire a
zamatos virágok közt meglátván, mély köszöntéssel tisztelte meg – melyet Ilka
mosolyogva viszonoza -; és a derék Kálmán megelégedvén a szép Szűznek mosolygó
ajkáról viszonozott köszöntéssel, száguldva repült édes honnyába. Így múlának a
lelkes tavasznak számos napjai; de az egymásért élő s haló szíveknek mégsem
derült azon nap, melyben a szerelemnek viszonti érzéseiket
kinyilatkoztathatták, és azokat örök hűséggel megerősíthették volna. – Kálmán
sokszor tűnődött magában, és véget kívánt volna vetni a néma szerelemnek. De ha
az jutott eszébe, amit némely barátjaitól hallott, hogy tudniillik: Kőváry
Ilkláját nem adandja nőnek, és senki sem fogja elébb jobbját bírni, míg élete
huszonötödik évét el nem éri, elenyészett Kálmánnak szándéka, hasztalannak
gondolván lenni minden lépést egy oly erős feltétel ellen.- Ennek ellenben
meggondolása Ilkát az egyetlen egy kiválasztottat, későn, vagy sohasem bírni,
mérges tőr volt szívének. A reménység volt még vidítója Kálmánnak. – Az ifjúi
tűz és a szerelem indulatja erőt vevének a meggondoláson, s Kálmán eltökéllette
magában, hogy ügyét a szerencsének általengedvén, megteendi a céljához vezető
boldog, vagy attól messze távozó boldogtalan első lépést.
Kőváry
régen kívánta szomszéd barátjait meglátogatni. Egy meleg délután választatott
ezen kívánatnak végbevitelére, s Kőváry elkocsizott a közel lévő falukba. –
Ilka pedig, ki mindég serényen foglalatoskodott a házi dolgokban, most is honn
maradt, munkálva töltvén a napot, és midőn közel volt az estvéli alkony,
édenkertjébe ment, hol a zöld lugasok közt andalogván, és sokszor Kálmán honja
felé tekingetvén, a deli Ifjú lett gondolatjainak tárgyává, és ezzel mulatozott
ő világos képzelődésében, - s ím lódobogás és hangos nyerítés vetett véget
folyton folyt gondolatjainak. Feltekint, és oh egek! Kálmánt, a lelkest látta a
ház felé sebesen lovagolni, és egyszerre megállani a száguldó Mént. – Ilka arca
most majd halavány, majd piros lett: teste remegett, és reszkető ajkai ezekre
fakadának: Istenem! Istenem! Kálmán jön, Atyám nincs itthon – mit gondol majd szegény
jó Atyám -, s elhallgatott. Az egymással küzdő félelem és öröm nem hagyák
szóllani; Ilka félájultan dűlt egy fához, és reszketve várta Kálmán
megjelenésének félelmes voltát. – Kálmán hallván Kővárynak távollétét, Ilkához,
kit eljöttekor a kertben látott, indult. Kálmán szíve is kétszerezve dobogott,
midőn a kertajtó küszöbére lépett, meggondolván, hogy ezen helyen fog
meghatároztatni életének jövendő boldogsága, vagy boldogtalansága. Lassan,
mintha tilalmasak lettek volna lépései, ment Kálmán azon helyre, hol Ilkát,
egyetlen egy reményét látta, - és megtalálván a hölgyet, nyakába esett. Ilka is
megölelvén Kálmán – Ilkám! –Kálmánom! – voltak az egymást szeretőknek szavai,
míg a szerelem szent érzéséből támadt könnyek egészen el nem fojták, és csak
némán nyugodtak Ilka szemei Kálmánon, és ennek szemei Ilkán, a nedves szemekből
olvasván a szerelmesek az örök szerelmet, hívséget, és ezen boldogságnál
boldogabb állapotot. – Míg a rokon szívek így enyelgének, Kőváry hazaérkezett,
s első kérdése Ilka volt, ki eddig mindég várva várta, és kézcsókolva fogadta
édesattyát. – Kőváry megértvén, hogy lánya egy vidéki Ifjúval a kertben van,
odasietett. – A szeretők meglátván Kőváryt jönni, reménytelve mentek elejbe, és
lábaihoz borulván, Kálmán így kezdé kérését: Édes Jótévőm, és Atyám! add
áldásodat lányodra és Kámlmánra, ki hív fijad kívánván lenni, Ilkáért esedez. Mi
egymást szeretjük, és örök hívséget ígérünk egymásnak. – Megdöbbenve állott
ezeket hallván Kálmán, és nem felelvén Ilka, nyájasan folytatá Kálmán beszédjét:
Édes Atyám! ne vond el atyai kezedet engedelmes lányodról, és Kálmánról, kit
legjobban szeretek, add áldásodat ránk; mivel úgy lehetünk egyedül boldogok.
Állj el, szeretett Atyám! erős feltételedtől, boldogítsd az egymást szerető
szívűeket, kik neked mindég háladatos gyermekid leendnek. –E szókra könnybe
lábadtak Kőváry szemei, és győzedelmeskedvén rajta az atyai szeretet kezeiket
fogván, ezeket zokogá: Legyetek boldogok nemes gyermekek, és kérjétek a mennyei
atyától az áldást, ki azt bőven árasztja híveire. Én atyai kezemet nem vonom el
tőletek, és ígérem, míg életem tart, jó atya leendek. Neked Kálmán, Otobor
barátom érdemes fijának, egyedül neked ajánlom szeretett gyermekemet, ki
gyámolója volt megidősült napjaimnak, és míg az egek öszvekelésteket megengedik,
légy nemes szerető, aztán pedig Ilkához hív férj, és nekem engedelmes
gyermekem. – Éljetek s legyetek boldogok. – Háladatos forró csókok közt hálálták
meg az egymást szeretők kedves attyoknak kegyességét, egymást pedig előtte
megcsókolván, örök hívséget esküvének. – Kőváry e napot életének legboldogabb
napjai közé számlálván, könygördülve hálálta az egeknek; Kálmán pedig Ilkájával
nyájas enyelgések közt mulatozott a felséges alkonyatig, és ekkor búcsút vévén
agg attyától, Ilkát pedig, ki őtet a paripáig elkísérte, forrón megölelvén,
vigadva lovaglott honjába, visszatekintvén, míg Ilkáját láthatta, és
keszkenőjével Isten hozzádat inthetett.
Öröm
uralkodott most a két rokon házakban. Kálmán sokszor tisztelte meg jelenlétével
jövendő Mátkáját, a szép Ilkát, ki mindég szívesen fogadta Kálmánt, egyetlen
kedveltjét. Kőváry is örült, ha az ifjú szerelmeseket együtt szemlélte. Szóval
senki sem volt a halandók közt boldogabb Ilkánál, senki szerencsésb Kálmánnál.
De mint minden, úgy vajmi mulandók az örömnek napjai is. – Szörnyű veszély
készült most Hazánkra. A Muzelmanok dühös serege nem csak határainkat
csonkította, hanem honnyunk belsejét is meglepte, mely iszonyő eseteknek
nézőpiacává vált. A hit, Haza szeretete, és a Királyhoz való hűség minden
Magyart, kiben az ősi vér buzgott, hite, anyafölde, és Királya védelmére hívta.
Kálmán is, kiben mint hazafiban égett a kívánság honját oltalmazni, karját és
kardját készítette a fene ellenségnek kiirtására, é hazája váltságára. – Eljött
az elmenetelnapja, Kámán hű apródjával Endrével felfegyverkezve Mohács felé
indult, melynek környékét pogányok dúlták, bajnoki módon kívánván szembeszállni
az ellenféllel, és inkább a csatahelyen vitézül meghalni, mintsem futva
többi bajtársait és Hazáját elhagyni. – De Ilkától, az egyetlen egy Ilkától
elválni, vagy tán örökre búcsút venni, fájdalmas gondolat volt neki. Elérkeztek
Kőváry lakásához; néma csend uralkodott az eddig víg falak közt. Kálmán belép
Ilka szobájába, és sírva lelé a bús Szűzet, ki már Kálmán elmeneteléről
tudósíttatott. Ilka megpillantván Kálmánt delien és bajnoki módon
felfegyverkezve, nyakába borult, és forró csókok közt ezeket zokogá: „Isten
hozott szeretett Kálmánom! oh bárcsak jelenléted örökké tartana; de te is
elválsz, s tán örökre elválsz”. Ekkor bús könnyek gördültek a Szűznek
szemeiből, melyek bánatot lövellve szüntelen Kálmánon függtek. Szótalan állott
Kálmán is. Ilkát, élete legfőbb kincsét ily búba merülve látni szörnyű kín volt
szívének, melyet Kőváry eljövetele, kinek képében a félelem és szerencsétlenség
sápadozni látszott, a kétségbeesésig marcanglá. – Sírva fakadának most mind a
hárman, míg kezeit fogván Kálmán Kővárynak és a bús Ilkának, imígy kezdé
búcsúzását: a Hit, Honny és Király minden fijait, kikben a Hazának ereje
helyheztetik, a közveszély elűzésére híjja, én is hű fia kívánván lenni édes
Hazámnak, ennek váltságára indulok. Érted kedves Atyám és szeretett Ilkám fog
ezen kard villogni a csatákban, és esküszöm, míg vér futja karom ereit, a durva
pogányokra halált fog szórni. Ennél pedig mit szentelhetek többet a Haza szent
oltárára? Mit tehetek ennél szebbet és nemesebbet? – Megyek. – Élj boldogul
drága jó Atyám! míg elszéled a fergeteg honunk felett, és az isteni gondviselés
vígabb napokat tüntet egünkre. Add rám atyai áldásodat, mely vezéreljen a síron
túl, ha a Hazáért, mely vezéreljen a síron túl, ha a Hazáért, melyért mindég
édes a halál, halok meg. – Te pedig, oh Ilkám! Ilkám! légy nyugodt lelkű,
ápolgasd ősz atyánkat, és emelkedjél fel imádságoddal a Mindenhatóhoz, hogy
honnyunkat minden igától szabadítsa meg, és szerencsésen vezérelje Kálmánodat,
ki ismét a viszontlátás idejében megsebesült karjaival ölelni kíván.- Menni
indult Kálmán, jó Attyát és Ilkáját megcsókolván, és magához szorítván, végső
Istenhozzádat mondott, és az elalélt Szűznek ajkáról csak ezen szók hangoztak:
Kálmánom! – Kálmánom! – Kőváry pedig atyai áldását adván Kálmánra, így szólla
utolszor: A Magyarok Istene vezéreljen honnyunk ügyében. S a tüzes Ifjú sebesen
illant el Kőváry szemei elől, kétszerezve sietvén oda, hol a haza áldozatot vár
hű fiaitól.
Szomorúság
lepte meg Kálmán elmenetele után Kőváry házát. Ilka egész napokat sírva
töltött, ha az elfelejthetetlen Kálmánról folyának bús gondolatjai. Az eddig
édenkert a vadonig elpusztult, és Ilka nem lele többet enyhet ennek virányai
közt. Szóval gyászba volt minden Ilka előtt borulva, és maga Ilka is mélyen
gyászolta szívében Kálmánt. Kőváry, kit még élesztett a remény, hogy ismét
derülni fog azon örömnap, melyben a bajnoki Kálmánt szoríthatja atyai
mellyéhez, az elkeseredés által elgyengült Ilkát vigasztalá.
Míg
a remény élteté Kőváryt és Ilkáját, Mohács egy szörnyű honyfergetegnek tanújává
lett. Szoliman a dühös s számtalan seregével a maroknyi Magyarokon
győzedelmeskedett, és itt lelt halált a Hazáért életét is felszentelő Magyar
Nemességnek virágja. Kálmán is, kiben mindég égett a vágy a Hazáért élni vagy
halni, mérges halált szórt a Muzelmánok fajzatjaikra, míg karját mozgathatta,
mely végre megsebesítetvén, ő is vitézen hunyt el a Hazáért Endrével együtt, ki
mint életében, úgy halála után hű társa kívánt lenni Urának.
Ínség,
nyomorúság és Török iga fenyegette Honnyunkat. A Mohácsi gyásznap szomorúságot
okozott egész Hazánkban, sírva fakadt minden megidősült hazafi, hogy nem
védelmezhette Hazáját, és hogy valamennyi vitéz mentői a Hazának Mohácsnál lelék
temetkező helyeiket. Szívepesztő hír volt ez Kővárynak és Ilkának. A bús Szűz,
ki már meggyengült a sok sopánkodás és aggódások miatt, Kálmán, kinek életéhez
életét oly szorosan kötötte, elhunyta hallására a búbánat halálos betegséget
nevelt szívében, és Ilka általszendergett az örökkévalóságba, utolsó
szempillantatig Kálmánnak lévén híve. Csak az ősz Kálmán állott még
férfiúi módon a veszélyek közt egy ideig, míg végre a számos sanyarúsággal tölt
évek, és a fájdalom leányát és fiját elveszteni, rajta is erőt vevének, és a
Párkák elmetszék élete fonalát. Utolsó szavai, melyeket végső leheletével
ejtett, ezek lévén: „Kálmán a Hazáért, Ilka Kálmánért!”
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése