2017. ápr. 21.

Ormos Ede (1873-1944): Akácillat



Egyszerre nyár lett.

A májusi nap buja hévvel ostromolta a földet és ez füvek, lombok és virágok vértezetét öltötte hirtelen magára. A királyok egymásra uszított népeinek csatazaja helyett a föld és a nap eme harcából édes illat száll a világra. Öldöklés, pusztítás és halál helyett csókok, gyönyörök s a születő, új életek hullámai áradnak szét a mindenségben. Csókcsattanás, bimbópattanás, madárdal hangjaiból magával ragadó, mámorító harci induló fonódik össze s mint egy láthatatlan, finom, csiklandós korbács kergeti az embereket ki a májusi éjszakába.

Ez a vérpezsdítő, idegzsongító hangulat ringatta Mihályt s ütemes, rímes sorok pattogtak és gördültek elméjében, még szabálytalan össze-vissza keringésben, mint a felhő és ködgomolyok, hogy egy kis csöndes elmélyedés, a költői alkotás néhány boldog, ihletett perce után dallá kristályosodjanak.

Mert Mihály költő volt, ama boldog emberek közül való,akiket az élet prózája sohasem tud annyira megnyomorítani, hogy ne tekintsék magukat olykor-olykor egy-egy vers vajúdó gyönyörűségei között, a világ középpontjának. És a versekért járó ötkoronák és az egykoronás ínségkölcsönök nevetségesen szomorú parányisága annál fényesebben mutatta előtte a jövőt, a nagy dicsőség és a nagy pénzek bekövetkezendő korszakát.

Míg e reménység, mint valami illatos, langyos fürdő lágyan cirógatta testét-lelkét, még az a szomorúság is, hogy e szép májusi estén a szerkesztőségben kell ülnie, édes-bús költői hangulatokba, érzésekbe olvadt benne. Egymás után röpítve lelkéből a vágyakat, ki a tavaszi estébe, ezek virágillattal, csillagragyogással tértek oda vissza.

A nyitott ablakon hódítóan csapott be az akácvirág illata. Honnan jöhetett az alföldi rónának ez a sóhajos, ábrándokba ringató üzenete, Mihály nem tudta az első percben fölfogni. Ő nem is vette eddig észre, hogy Budapesten is van akácfa. Pedig hát van és vannak emberek, akik csodálatosan el tudnak lágyulni tőle. Lenn a mellékutca kis korcsmájában is, ahonnan szombat estéken duhaj, kurjantásos nóták törnek föl az emeletre, most valami Tisza-mentéről ideszakadt legény dalol szép, tiszta, erős hangon az akácfavirágról, akácfavirágnak édes illatáról, amivel tele van az egész város…

Mihály leteszi a tollat és hallgatja a nótát.

Régi hangulatok élednek föl emlékében.


Egyszer pár év előtt valami kis összekuporgatott pénzzel följutott a Tátrába. Egyedül barangolt a hegyek között nem tudott ismerkedni, barátkozni. A lomnici csúcs felé kapaszkodott. Estefelé ért a Zerge-szállóhoz, ott szoktak megpihenni a hegymászók. A nagy vízesés moraja még odahallatszott arra a bársonyfüvű gyepre, ahol Mihály letelepedett. Nem messze tőle egy vidám szabolcsi társaság mulatott. Hangosak voltak az urak és hölgyek, nyilván a természet szépségeiben való gyönyörködésüket nem zavarta a gond, hogy hány napig futja még a nyaralás.

Egy nagyon szép asszony volt a társaságban. A jogászgyerekektől az öreg főszolgabírákig minden férfi annak a mozdulatait leste. Mohó szemük rátapadt kívánatos, karcsú testére. Némelyiknek úgy eltorzult az arca, mintha a következő pillanatban már rá akarna rohanni.

Az asszony pedig hidegen néz rajtok keresztül. És mintha egyedül volna, egyszer csak dalba fog: „Gyere velem akáclombos falumba”.

S amint fölcsendül a hangja, elcsendesedik a lármás társaság. meleg, mély hangját szívják magukba. Az asszony szemében is vágyak tüze lobban. Néz a messzeségbe, mintha a dallal üzenne valakinek, aki messze van, akit hív, akivel örömest futna ebből a léha társaságból...

Mihálynak igen szép gondolatai támadtak. Nem volt még tisztában, hogy egy nagyobb novellát, vagy talán egy színdarabot kanyarítson-e nagyon szép asszony alakja köré; de az bizonyos, hogy a költészet harmadik faja, a líra erősen megejtette őt is s e pillanatban a fenyvesek, a bércek és hegyi patakok közül szeretett volna a kis Tisza-parti szülőfalujának akácos utcáján, a fehérre meszelt ház előtt ülni a kis padon.

Ugyanez a hangulat fogta el most is. Nem ment sehogy sem az írás. Föl is kelt az asztaltól s indult kifelé. Hívta, csalogatta az akácillat. Jó lesz egy kis séta a Duna-parton, azután majd könnyebb lesz a munka.

Az utcán falujabeliekkel találkozott. A bíró, a jegyző, a körorvos meg a tanító voltak fönn. Valami községi ügyben jöttek deputációzni s a nagyságos képviselő úr megvendégelte őket. Jól belaktak, még többet ittak, csak úgy áradt belőlük a szesz gőze.

Az első percben Mihály megörült nekik. Ezek az emberek az akáclombos faluból jönnek. De hamarosan kiábrándult, mert az akácvirág édes illatából nem hoztak magukkal semmit. Ellenben igen nyájasak voltak és erőnek erejével magukkal vonszolták Mihályt.

- Te pesti ember vagy, ismered itt a dürgést – mondta a jegyző -, hát vezess minket valami finom helyre.

- Ahol elegáns nők vannak – tette hozzá a tanító.

Mihály szabadkozott, hogy ő nem szokott mulatni, de akár a lónak imádkozott volna.

- Micsoda bohém ez! Egy bohém, aki nem mulat! – harsogta a körorvos s ezen még s ezen még a bíró is kacagott, szentül meg lévén győződve, hogy a bohém szó valami pesti előkelő gorombaságot jelent.

Mihályt karon fogták két oldalról és úgy cipelték előre.

- No, majd megszabadulok én tőletek – gondolta magában s a belváros ama szűk utcái felé vezette az akácfás falu intelligenciáját, amelyeknek kis házikóiban elegáns nők vannak.

Bevitte őket az egyik házikóba. A falusiaknak nagyon tetszettek a bársony pamlagok, a ragyogó csillárok, a zongoraszó és az elegáns, barátságos nők.

Most már megszökhetett Mihály és futott is ki a Duna-partra.

Leült az egyik kávéház előtt. Nézte a budai hegyeket, a némán hömpölygő, csillagokat ringató Dunát. Szívta magába a friss, enyhe levegőt. Még mindig az akácfa fehérfürtös virágú lombjai himbálóztak képzeletében, amely elvitte őt kis falujába.

Azután emlékezni kezdett a falura. Arra az időre, amikor ő valóban ott ült az egyszerű emberek között. És eszébe jutott, hogy mily sokszor elkeserítette őt az emberek ostobasága, gonoszsága. Látta a nagy, sötét tragédiákat, amelyek a fehér, kis házakban lejátszódnak. A munka és nyomorúság rokkantjait. A falu kiskirályait: a nagy zsarnokokat, a telhetetlen zsákmányolókat.

S amint itt ült békén, senkitől sem bántva, senkitől sem háborítva, bár körülötte megannyian ültek, bár előtte hullámzott a sétálók tarka folyama, - amint mohón szívta a tiszta levegőt, eszébe jutott, hogy hányszor rohant be dühösen a ház elől úgy estefelé, mert jött a tehéncsorda, jött a disznócsürhe s fölkavarta az út porát úgy, hogy órákig sem ülepedett le. és hányszor űzték el az ostoba, kicsinyes beszédek, amelyek ellen hasztalan volt minden okoskodás.

És rágondolva a bíróra, a jegyzőre, a körorvosra, tanítóra, meg a papra, akik így esténként a világ minden kincséért sem képesek egyébre, mint arra, hogy kártyázzanak, meg igyanak – megborzongva, sebes szárnycsapásokkal repült vissza képzelete az akáclombos faluból, riadva menekült a csorda és csürhe porfelhője, a falu urainak pohárcsengése elől.

És ült Mihály, boldog önzésének perceiben, megszabadulásának örömében elmerülve s talán az akácillatról is megfeledkezve, nézte a nagy hegyeket és a némán hömpölygő, csillagokat ringató Dunát.

Forrás: A Jövendő 1. évf. 9. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 15.