2017. ápr. 21.

Nil (Dapsy Gizella, később Rozsnyay Kálmánné 1883-1940): Egy asszony



Akárhányszor  látom: könnyes a szívem.
Melegen simul kezem a kezébe
s a szemünk szótlan mélytitkú beszéde
Csókolja egymást lopva, szelíden...

Mosolygás ül a szája szögletén,
De szomorúság ül a szája szögletén,
De szomorúság reszket a szavába’.
... a szívemig ér a szomorúsága
És mosolyogni elfelejtek én.

És hallgatok, mert csöndes szíveket
Egy hangos szóval felzaklatni vétek
S szürkére tompult kis életmeséket
Olvasgatok a homloka megett.

És úgy érzem, hogy a szívemre hull
Minden nagy, rejtett bánat e világon
S az én sugárzó, szép álomvilágom
A lelkének kitárom: otthonul.

Aranyba mártott, gyöngyhímes mezőn
Ott ezüstpárás, titkos út visz által...
Remegő ajkán sápadt mosolyával
Ő is járhatja búsan, könnyezőn,

Oda nem látnak idegen szemek
Az a világ hét kulccsal van bezárva.
Oda be nem jut, akinek nincs szárnya,
Mert kapujához ösvény nem vezet...

Neki meleg és puha szárnya van.
... Ó, én is hányszor bújtam meg alatta!
Gyászolva, sírva, ujjongva, kacagva –
De mindig otthon tudtam ott magam...

Opálos fényű szárnya selymesen,
Enyhén, szelíden most is betakar még –
S se imádkozni, áldani akarnék
- És nem tudok e könnytől szólni sem.


Forrás: Békésmegyei Közlöny XXXVII-ik évfolyam, 1. szám 1910.