2017. ápr. 9.

Matulay Sándor: Zsuzska



Már asszony volt, mikor a második gyereke született, de a falubeliek mindig csak Zsuzskának szólították. Hiszen fiatal is volt korára nézve, de a külseje nem valami isteni. Az arca ráncosodó, fogsora hiányos, haja rövid és borzas, szemei ijesztően nagyok és zöldek. Ruhája csak abból állt, amit az emberektől kapott: egy zöld férfikabát, alatta rongyos gyerekblúz és kifakult fehér pettyes kék szoknya. Lábbelije sohasem volt, csak mikor a háború kitört, a férje egy pár bakancsot szerzett neki. Dolgozni nem akart, csak kéregetni járt házról-házra.

István, a férje mindenben szakasztott mása.

Egy viskóban laktak a faluvégen. Sötét, földalatti pincehelyiségben. Velük élt a Zsuzska anyja is, egy süket anyóka, aki semmivel sem törődött a világon.

Volt azonban egy szép erénye is Zsuzska asszonynak. Alig öt esztendő leforgása alatt mohón hozott a világra öt gyermeket. Meg is rohanták az utcai fickók:

- Zsuzska, gyerek lesz!

De ő keveset törődött velük. Egy edénybe kevert mindent, amit az emberektől kapott: levest, főzeléket, tésztát és kávét. Evvel aztán megetette a kis csecsemőit.

Egy délelőtt avval állított be hozzám, hogy temessem el a lányát.

- Hát meghalt? – kérdeztem kíváncsian.

- Meg – válaszolt egykedvűen.

- Hogyan?

- Hát csak úgy, hogy megsűtt.

- Megsült? És maga nem is sír?

- Ugyan kérem... Gyerek vót, gyerek lesz.

- No de mégis... Nem bántja a lelkiismerete?

- Hát, kérem, az olyan szegényfajta embernek jobb is, ha meghal a gyereke. Úgyse akar az mivélünk krumplit ennyi.

- De hiszen a saját gyermekéről van szó és maga a gyermek anyja.

Nevetett. Vállat vont. Ugyanakkor, amikor a férje toppant be hozzám.

- Mér’ nem sietsz haza, te ökör? Ilona vízbe fútt!

Zsuzska megkönnyebbülten sóhajtott el.

- Egye a fene, most nem érek rá.

- Vízbe fúlt? – kérdém bizonytalanul – hiszen azt mondotta előbb a felesége, hogy megsült.

- Az a másik –magyarázta a férfi -, ez az Ilona.

- Nem értem.

- Há’ mit tudom én, ha nem érti! Mari, az a legkisebb, no s az sűtt meg.

- Szóval akkor két gyerekük halott?

- Kettő ilyenformán – veté közbe Zsuzska asszony.

- Rettenetes! S hogy történt?

István mélyen a szemére húzta a kalapját és oldalba bökte az asszonyt.

- Ez az oka néki.

Zsuzska bután nézett a férjére. Látszott rajta, hogy nem sokat törődik a dologgal.

- S odahaza volt az anyjuk?

- Süket, kérem, semmit se’ hall mán. Oszt meg a templomba’ vót. Vizet állított a tűzhelyre, há’ a Mari legurult a kemencérű, Ilona meg a fazékba esett.

- Hány gyerekük van még?

- Öt vót. S hogy most ez a kettő meghótt, há’ csak... izé... három van.

- Az is elég – biccentett közbe Zsuzska.

- No, Zsuzska asszony, úgy látszik maga nemrajong nagyon a gyerekekért?

- Há’ kérem buta embernek buta a gyereke – válaszolt az asszony, s fejével a férje felé bólintott. – Mán pedig nékem nem kő buta gyerek. Az apjára ütött mindegyik. Ha kávét kapnának mindennap, mint az urak gyerekei, há’ őbelőlük is lehetne nevényi papot... vagy kántort... vagy kisbírót...

A férfi helyeslőleg bólintott.

- Ebbe’ igaza is van néki. Mondják, hogy buta asszony, de van ám néki magáho’ való esze.

Mind a ketten közelebb léptek hozzám. Zsuzska a fülem fölé hajolt, s úgy, hogy a férje is meghallotta, boldogan a fülembe súgta:

- Biz’ Isten nem bánom, hogy meghótak.


*

Alig telt el néhány hét, Zsuzska asszony ismét megjelent nálam.

- Mondok magának újságot.

Úgy tettem, mintha semmit sem tudnék a dologról.

- Jót vagy rosszat?

- Jó is, meg rossz is. Ki hogyan gondója.

- No csak, ki evele.

- Há’ úgy vót, hogy há’ Esvány az íccaka megnyomta a gyereket. Hatan vagyunk, oszt csak egy ágyunk van. Tennap este valahun egy kis pálinkát szerzett, s amin’ mondom, az íccaka megnyomta a gyereket.

Véletlenül kitekintettem az ablakon. Ott láttam Istvánt az út közepén, amint éppen egy kis gyereket pofozott.

- Ne, te kölyök! Olyan vagy, mint az apád. Ha egy garast kér tőletek az ember, vasvellávó kergetitek el a háztó’.

Önkéntelenül felém pillantott, s valószínűleg észre is veett, mert azonnal elengedte a fiút.

- Jöjjön be, István! – intettem neki csendesen.

Szó nélkül engedelmeskedett. A pálinka hatása még mindig meglátszott rajta.

- Megpofoztam azt a bitangot.

- Mondja csak, István, mért iszik annyit? – kérdeztem tőle szemrehányóan.

- Mér’?

- Mért? Hát agyonnyomta a gyermekét. Bezárják.

- Zárjanak be, de nem én vagyok az oka.

- Hát kicsoda?

- Ez a szamár itt e! – mutatott a feleségére. Fordítva tette a gyereket az ágyba, oszt a feje lenn vót, a lába meg fönn. Így valamiképpen megfútt. De én hogy is gyanítottam a dógot, csak mondom néki, hogy szoptasd meg és a szamár a lábait szoptatja, s nem veszi észre, hogy hót mán, mire én észrevettem, hogy hideg és Isten tudja, hogy miképp történt, a fejembe is vót egy kis szesz...

Zsuzska asszony csak a fejét rázta.

- Könnyű magoknak, ha csak kettesbe alhatnak.

- Ne morogj! –mordult rá a férfi. – Teneked mán úgyis sok van a rovásodon. Mútkorábaleveleket szedett kecskének az erdészlaknál. Hazagyün, aszongya az öregnek, fogja meg. Az öreg nem értette, mire ő ismétli, vigye la a hátárú. A gyerekrű vót szó. Nézi, nézi az öreg, mit kéván a bolond. Amaz meg csak tartja néki a hátát, hogy a gyereke le ne essík. Oszt, mikor az öreg látta, mirű vóna szó, há’ összecsapja a kezeit, hogy kivesztette. Mer süket az öreg, azé’ nem hall. Zsuzsa meg a száját tátja, hogy hun is veszthette ki a gyereket. Mer’ mondom, leveleket hozott a kecskének, hátán hozta, a gyereket is, s egybepakútta véle. Ilyenformán  kivesztette a gyereket. Há’ ennyi bajom van véle, oszt nem csoda, ha olykor fenekét is látom a pohárnak.

- És megtalálta?

- Nem vót szükség ára, mer’ az öreg Mihály fiatalabbik fia, az a málészájú, kenyérzacskóba’ hozta haza, oszt ez a majom aszongya néki, hogy jobban tenné, aszongya, ha inkább egy darab kenyeret hozna néki.

Zsuzska asszony az urára pillantott. Nagy karikás szemei mögül húzódott elő ez a tekintet. Nem értettem. Olyasféle volt, mintha valami hirtelen fájdalom szülte volna. Talán az, hogy az ura olyan rossz véleménnyel van róla. Hogy olyon ostobának mondja őt előttem.

István egész zavartalanul fogta fel ezt a pillantást, de látszott rajta, hogy mondani akar valamit.

- No, há’ szen nem is annyira vót, no! Zsuzsi nem olyan asszony, mint akárki. Mer’, hogy az az úr a múltkorjába nála járt, há’ ő is tudta, hogy közelébb is akadt vóna forrásvize. Hejába mondogatta, hogy kiszáradt a lejtőn a forrás. Oszt engem ékűdött, menjek a bányába, ott hevernek a szivargyai. Há’ én mit, émentem, mer’ aszongya nékem is ad kettőt belőlük, de mondok mozsárba töröm a csontjait, ha baj vóna idehaza, bár ugyan nem vót szükség reája, mer’ Zsuzsi becsületes asszony, oszt nem adja össze magát holmi jött-ment csirkefogó komédiással.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 4.