2017. ápr. 9.

Matulay Sándor: Vendégek



Vargha Mártonékhoz váratlanvendégek érkeztek. Egy soványképű városi asszonyka öt piperkőc gyerekkel. Vargháné legidősebb nővérének, Borisnak, a fia valamikor Kállayéknál lakott,m ialatt a tanulmányait végezte. (Össze-vissza csak két hónapig, mert állítólag mindig evett az óra alatt, s a tanárainak mindenféle cifra neveket osztogatott, amiért csendesen eltávolították.) Egyébiránt Vargháék nem ismerték a családot személyesen. Boriska meg már egy év előtt elhurcolkodott a faluból. Mindenesetre szívesen látták, annl is inkább, mert Kállayné csakátutazóban volt náluk.

Magda, Vargháék tömzsi cselédje, azonban semmiképp sem tudott megbarátkozni az új jövevényekkel. Oda is mondta másnap Varghánénak:

- Hogy a manóba is tudta üket feltartannyi. Kizabálják az embert, oszt’ azok a kölykök oly rendetlenyek, hogy bizonyisten, ha még egyszer hozzá nyú’ valamellik, há’ szájon törüllöm.

Vargháné csak csitította:

- Nemkő tőlük komolyan vennyi ám mindet. Mer’ há’ olyanok azok a városi gyerekek, hogy kevés nevellést kapnak. Ha úgy vónának neveeve, mint a mieink, hogy nyakra-főre üti-veri üket az ember, há’ tudomisten kevesebb kedvük vóna szószátyárkonnyi.

- Biz’ a meglehet, de, hogy olyasmit is láttak a szemeim...

- Micsodát? – kérdé bagolyszemekkel az asszony.

- Há’, szavamra mondom, hogy pihenőre tért vóna a naccsága, há’ ráfüstölt egy cigarettára.

- Ugyan mit nem találsz ki? Én is hallottammán, hogy szeretik az effélék, de ki a fene gondóna, hogy az valóba’ igaz is.

- Füstölt, mint egy gyárkímíny. Hogy hun szerezte, az Úristen tudja, oszt” idehaza a Vargha bá’ meg bükkfaleveleket tömöget a pipájábo.

- De, hogy mi a manó, mikó a lélek csak háni jár beléje, oszt amúgy is alig van isteni képmáso szegény teremtísnek.


Miközben folyt a beszéd, serényen szorgoskodtak a szárnyasok kopasztása körül. Később aztán valami kalácsféléket is sütöttek, de Vargháné eleinte attól tartott, hogy vendégei alighanem röstellni fognak hozzányúlni, mert csak úgy paraszt módra dagasztották. De ízlett nekik. Sőt harmadnapra Magdának már igenlógott az orra.

- Én assziszem – toldotta meg a gondolatát -, ezek örökre elszállásolják itt magokat. Tennapelőttre mondotta az asszony, hogy elutaz, oszt’ még mindég nem viszi az ördög.

- Mán én is úgy gondullom – veté közbe Vargháné -, hogy ideje vóna. De asziszem délután mán émennek, mer’ igen készülődtek. Csak azé’, mondok, hogy há lenn a Mocsarason széjjee kőne teregetnyi a szénát, az ember meg há’ mégse’ fog tunnyi később úgy akkorgyábo dógoznyi. S ha az idő megváltozik, há’ elázik minden.

- Hagyja csak rám, asszonyság, én maj’ valahogy tudatom véle, vagy valami cifra módon megkérdem, hogy mikó pakkul é innét.

- Tán ő is égyühetne vélünk a Mocsarasra?

- No há’ szen, akkó ugyan jó’ vagyunk vélük. Asziszi, asszonyság, hogy tunnak ezek dógoznyi? Fejem adom, hogy életibe’ még nem vót kapa a kezibe’.

- Ja, há’ aki a városba’ lakik, az nem is dógozik. Azok ott nem bíbelődnek marhákkó, meg jószággó’, mer őnekik szénházba kő gyárniok.

- Szénházbó? Akkó há’ mibű ínek?

- Mibű? Há’ az állam megfizeti üket.

Magda csak fejét rázta. Ugyanakkor lépett ki a kertből Kállayné, kis fekete kutyát ringatott, majd szép, vékony hangon odaszólt Varghánénak:

- Milyen aranyos kutyájuk van. Én úgy szeretem a szép kutyákat...

- Mán pedig én agyonütöm, mer’ tennap felborított nékem egy döböny óvasztott zsírt.
Magda megelégedetten pislantott az asszonyára, hogy alkalma nyílik már Kállaynét elhatározásra bírni.

- Ha akargya a naccsága – kezdte a leányzó -, éviheti magávó a városba. Még hármat is kaphat, ha maj” étetszik utaznyi.

- Igazán? Oh, én élek-halok a szép kutyákért. Én sohsem fogom elfelejteni nagy szívességüket.

- Én maj’ spárgára kötöm a naccságának, hogy e’ ne szaladjuk.

- Milyen kedves!

- Osztén é’ ne felejts, Magda, valami útravalót is csomagúnyi a naccságának - célozgatott közbe Vargháné -, hogy meg ne éhezzenek a gyerekek útközben.

- Óh, mennyivel különb emberek vannak itt falun. A szívünket is odaadnák.

- Há’ kérem, csak azt, ami van. Maj’ he szüretre étetszene gyünnyi, há egy kis must is akanna.

Magda egy feddő pillantást vetett Varghánéra, majd közbeszólt:

- A terméstű függ minden. Mer’, hogy a mút esztendő is olyan sovány vót... Persze előre kéne valami ekszpreksz értesítést küdenyi, hogy kikészűhessünk, mer’, hogy mos’ nem tudtuk, osztén a szénateregetés... Há’ így vagyunk. Nem igen ér rá az ember.

- No hisz én szívesen elnézem a munkát.

- De biz’ a soká tart, oszt olyan bozótok között összeszakanna a ruhájok. Mos’ mán csak bevárgyuk, mire émennek a naccságáék. Osztén, ha tetszene szónyi, hogy mikó, mer’ hogy a kis Foxit megkötözhessem...

- Hát úgy gondolom, hogy nemlesz terhükre, ha még néhány napig itt maradunk,mert, hogy az embernek ritkán van alkalma vidékre rándulni, pedig oly jót tesz nekünk a falusi levegő...

Magda szívdobogást kapott, de nem esett kétségbe.

- Há’, ha mindenkíp vélünk akar tartanyi, há, szíves-örömest látjuk, mivelhogy, mondok, amúgy is oly kevesen vagyunk a munkához’, pedig úgy íjek, hogy a sarnyú mán jóvá túlnőtte a füvet.

Azzal egy szurkos nyelű vasvillát nyomott Kállayné piciny markába és megelégedetten fordult Vargháné felé:

Mos’ mán osztén mehetünk, asszonyság.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 18.