2017. ápr. 9.

Lengyel Balázs: Költők és utak



 Lengyel Balázs (1918-2007) - Széchenyi-díjas műkritikus, író


Néha egy-egy kötet váratlanul kiemelkedik a verskötetek már-már szabályos egymásutánjából: fénykép helyett röntgenképpé lesz. Nemcsak a költő fejlődésének időleges pillanatáról vall, hanem – a szokottnál élesebben – egy készülő életmű belső indítékairól, alapanyagáról, szerkezetéről. Megrajzolja, áttekinthetővé teszi azt a táját a világnak, amely a mindenségből az énbe beáramolni képes, s azt az utat, amelyen keresztül ez a táj a versbe belefut. Persze még a legnagyobbaknak sem minden kötete ilyen. Babitsnak például a „Levelek Iris koszorújából” és a „Versenyt az esztendőkkel” kötete kívánkozik ezek közé, Adynak az „Új versek”, Kosztolányinak a „Szegény kisgyermek panaszai”. Alkat és élmény nem élnek állandóan egymással ilyen belsőt kirajzoló együttműködésben. Az átvilágító pillanatot az irodalmi önszemlélet nem hagyhatja kihasználatlanul.

1.
Zelk Zoltán verseskönyve: a „Teremtés tanuja” (Cserépfalvi-kiadás) nagyobb részben eddigi verseiből való válogatás, kisebb részben új verseinek gyűjteménye. A szándék nyilvánvaló: összegezni az eredményeket, bemutatni egy költőt már-már a pálya delén. A válogatás azonban akaratlanul is többet tett ennél: még élesebbre vonta az újabb versek által már amúgy is láthatóvá lett költői alkat képét. Azt, hogy mennyit fogad be Zelk Zoltán a világból és hogyan; a lélek amplitúdóját és a művész húrkezelését. Képet alkotni a világról a művészet és az egyéniség erejével számtalan módon lehet. Minden új stílus körvonalaz egy-egy világkép-alkotási módot, mellyel közelebb lehet érni a teljességhez. A stílusoknak hány „forradalmi” változását értük meg az utolsó húsz év alatt! Zelk Zoltánt azonban e változások igen kevéssé formálták. Szenvedésének leginkább próbára tevő évei bizonyítják: alig akadhat költő, kinek alkat szerinti világszemlélete mind gondolati, mind érzelmi oldalról ennyire kikezdhetetlen. Az ő világa itt alakul, a mindenki által érzékelhető környezetből. Mások, társai kereshetik sorra a világból kifutás tébolyig hajszoló útjait, kifulladhatnak a metafizika vagy a keleti bölcsességek útvesztőiben, - ő a legnagyobb szorongattatások idején is, hű a benne már korán kialakult belső rendhez. A valóság elől is ebbe menekszik. Mert ez a belső világ, az alkat által befogadott és elismert, nem egyszerű tükörképe az érzékeltnek, hanem annak megszelídített, tompított harmonikussá tett mása. Zelk otthont, fészket épít magának a környezet elemeiből. Világa már-már biedermeyer-világ. Hadd rokonítsuk: valóban Petőfivel rokon, azzal a Petőfivel, akinek biedermeyer-báját és otthonosságát a forradalmár mögött, csak a közelmúlt vette észre. Különös kapcsolódás ez: a XIX. században Petőfi, a „nép gyermeke”, s most egy proletár származású költő fejezi ki leghitelesebben irodalmunkban a polgárinak tartott biedermeyer-érzéseket. S ahogy akkor fiának biedermeyer-hangjaitól a nép élete az irodalomban érzésekkel és színekkel gazdagabb, emberibb lett, úgy teljesedik ki Zelk Zoltán költészetében a proletár-világ. Az osztályharcos mellé kirajzolódik mindaz a gyöngédebb érzés, vágy, otthoniság, amely a maga emberi légkörével elmélyíti, hitelessé teszi a másik fajta, a forradalmi vonásokat is.

Végtelenül jellemző, hogy a boldog szerelemre a legtöbb hangot ő találja újabb irodalmunkban, s hogy az „otthon”, a „hitves” és a „haza” fogalma milyen szorosan kapcsolódik költészetében.

Azzal, hogy vagy, felkelsz, lefekszel,
tüzet gyujtsz, főzöd vacsorádat:
megőrized nékem hazámat.

írja eleségéhez „Másfél esztendő” című költeményében. S egy újabb versében pedig a bájjal párosult lelkesültség idézi tudatosan is Petőfit:

Mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!

A biedermeyerben való rokonság persze nem jelenti az egész költői pálya tágas rokonságát. Zelk Zoltán forradalmiságában nem formál új világot, nem kísérti meg, sem az égi, sem a földi titánok alkotó lendülete. Költészetét nagy víziók láva-fényei helyett, nemesen megérlelt köznapi erények díszítik. És éppen önnön korlátainak biztos tudata, alkat és szándék kiegyensúlyozottsága teszik művészetét fokozatos emelkedésre képessé. Ez a költészet eszközeiben is arányos: nem próbálkozik másoktól elkülönített kifejezési módokkal. Emelkedését ezért is nem jelölik próba-utak, kísérletezések, zuhanás előtti visszafordulások. A Babits-Kosztolányi műve után kialakult versnyelvet építi tovább, látható puritánsággal többre értékelve az általános, a közkincs művelését, mint az egyéni bravúrt S ami kezdetben emelkedésének gátja volt: a formális jellegtelenség, az egyéni vagy egyénieskedő költői hang hiánya, az válik most már hasznává: költészete kortársainál nem egyszer megközelíthetőbb és kötetlenebb. Legtöbb verse megérdemli azt a legnagyobb dicséretet, amely költőt érhet: formái adekvátak tartalmaival. S ezt nem formai kísérletezésekkel érte el – útja ebben is példamutató -, hanem a puszta tartalmak mind tisztább, ind hitelesebb modulálásával. Művészi módszerével az általános verskultúra kialakulását szolgálja, világérzékelésével pedig egy Csokonaiban elvillanó s Petőfiben a harcost szervesen kiegészítő hagyományt folytat. Úgy tűnik: pályájának emelkedői egy irodalmunkban ritkán látott, meghitt költészet tájai feé vezetnek.


2.
Ha Zelk Zoltán csupa szelídség, Weöres Sándor csupa küzdelem. Új kötete, az „Elysium” (Móricz Zsigmond könyvkiadó) merőleges sziklamászás, lépcsőtörés a lehetetlenbe, nagy eredmények és nagy alázuhanások sora. Kéneső nyugtalansága, kísérletező hajlama Weöres Sándort régebbi köteteiben is állandóan ismeretlen területek meghódítására sarkallta. Kísérleteinek zsenialitása mind a forma területét, mind a kifejezés tárgyi világát meglepően nagy világrésszel gazdagította. Egyénisége költészetünk betokosodásának, megmerevedésének megbízhatóbb ellenszere volt bármilyen programszerű stílus-forradalomnál. Játékossága, amely folytonosan arra űzi, hogy mindig új és új köntöst felöltve közelítse meg az ábrázolt világot az „Elysium”-ban, talán előző verseinél is magasabb költői eredményeket érlel.

A kötet egyfajta verseiben költészete olyan csúcsra jut, melytől a „nagy költészet” jelzőt nem lehet már megtagadni. Mégis a versek egy másfajta csoportjából úgy tűnik, Weöres, a zseniális kísérletező, az „Elysium”-ban ördöngős alchimiába kezdett. Ez a kötet tehetségének nemcsak bámulatos eredményeit mutatja fel, hanem jelzi már a veszélyeit is. Ami belőle eddig a „Magyar Csillag”-ban vagy a „Magyarok”-ban meg nem jelent, az mind szinte egy-egy nagy vállalkozás elbukásának dokumentuma. Ezek a versek az alkotás leglényegesebb alapkérdéseit vetik fel, ha nem is másképpen, mint negatív értelemben. Weöres Sándor a költészet képességeinek határvonalán siklik, minduntalan expedícióra ösztönözve magát a határon túlra. Minderre nem az intellektus, hanem átalakult világérzékelése készteti. Számára a világ csak rejtekhelye egy másiknak,egy eszmének, egy bölcsességnek, melynek megragadására törekszik. Ez a kifordult világérzékelés, mely a valóságban mindig valóságon túlit keres, Weöresben félig alkati, félig szuggerált állapot, de a szuggesztió olyan erős, hogy elpusztítani látszik az alkat ambivalens, reális tényezőinek ellenhatását. A versek azt dokumentálják, hogy Weöresben haldoklik a költő, hogy megszülethessen egy keleti értelmezésű bölcs. Keleti mintájú, mert a bölcsességre való hajlam nem az európai lényegű intellektusból, pláne nem a logikából táplálkozik, hanem a funkcióiknál sokkal többre törő érzékekből. Paradox állapot következik ebből: Weöres a valóságban egy általunk megközelíthetetlen világ jelképeit látja bele s állandóan olyanról ír, ami már-már érzékeinknek megfoghatatlan. Minden zsenialitása ellenére útja így válik sokszor köznapian követhetetlenné. Az európai ember jellegzetesen megérteni akarja a világot – intellektussal, lélekkel, érzékekkel -; magyarázni is akarunk, nem pedig csak borzongani. Weöres ezzel szemben, mint egy ezer év előtti sámán, szavaival vajákos táncba kezd, mit sem törődbe azzal, hogy a hallgatóság nem párducbőrben guggol körülötte, s hogy a festett vér szemében csak festett vér marad. De a költészet nem sejtetés, hanem kifejezés is, melynek megvannak az eszközei. Weöres természetesen feldúlja az eszközök kialakult rendjét, s ahogy a világérzékelésnek, úgy a kifejezésnek is egészen új területeire igyekszik eljutni. A megfoghatatlant úgy akarja érzékeltetni hogy egymással nagyon lazán összefüggő képsorokat perget s így az olvasóban – akárcsak a mozifilm a nézőben – felkelteni remél képzeteket az általa érzékelt valóságról. Hogy ez gyakran követhetetlen, szeszélyből fakad, álljon itt egy kapásból kiemelt példa:

Induló hajók, kakasok víg-
sága, kakasok, sípok piros hangja
hajnali hegyláncként
övezi a láthatatlan díszt a szín-nél-
küli virágot. Erős
a kaland fészke; körötte
a viszontagság csóvái sivít-
va-kacagva paskolják a pokol
döngő arany kebelét s a jeltelen
mennyet: egyik se nyílik,
de szikra-esője lepattog

Az, hogy a világ tele van irracionális jegekkel, s hogy a megfoghatatlan másik valóság, titkon megrángatva ruhánkat, lépten-nyomon jelzi létét, természetesen nem tagadható. Jól érzi Weöres, hogy a nagy költészetnek meg kell kísérelnie a maga sziklamászását a valóságon túli felé. De a költő végül is a kifejezés művésze: feladata az, hogy az irreálist, a megfoghatatlant hálójába fogja. Weöres kísérlete azért reménytelen, mert az irreálist irreálissal akarja megközelíteni – vagyis éppen a költőiség lényegét vonja módszerével kétségbe. Ő a sötétséget az összes meglévő fényforrások kioltásával kívánná csökkenteni. Keszeg reménység, hogy a derengő csillagfényben jobban fog látni a szem. Bár természetesen zsenialitásának – különösen a kötet korábbi keletű verseiben, de egynéhány későbbiben is – megvannak a maga teljes értékű fellobbanásai. Mint mondottuk, költészetünknek nem egy remekművét rejti az „Elysium”. Mégis fel kell vetni a kérdést: nem zsákutcába látszik-e torkollni ez a pompásan indult és szebbnél-szebb reménységeket beváltó költői pálya? Igaz, hogy egy Rimbaud is ilyen „zsákutca” végéről lépett el a halhatatlanságba.

3.
Nehéz lehet mindig csak az anyagra figyelni. Hegedűs Zoltán új kötetében, a „Meztelen élet”-ben (Cserépfalvi-kiadás) az előzőknél még asztétikusabban kínozza magát vele. Igaz, hogy számára természetes állapot ez a fegyelem, a másra nem gondolás fegyelme, melyet – mondják – a keletiek némi gyakorlattal könnyen el tudnak sajátítani. Képzeletvilágát valóban olyan mértékben tölti be a fogható anyag, a föld és a földhöz-kapcsoltság, hogy verseinek magasabb hevületeiben is, a való sajátosan nyers-töredékes elemeiből építi felmondanivalói ívét. Vaskos-szomorú táj az, amit Hegedűs Zoltán a világból egész világként elmutat. Sötét, kietlen ég; reménytelen sorsok. Sem a metafizika kapuján,sem a sikereiben bízó materializmuson keresztül nincs belőle kiút. Az emberi intellektus csak annyira sugározza be, hogy megérthető legyen hiábavalósága. Az érzelmek csak annyira, hogy otthont leljen benne a szomorúság. Ami ezt a világot mégis emberivé,elviselhetővé varázsolja,ami lehetővé teszi, hogy megéledjen a versben – amely mégis csak emberi érzelmek és gondolatok kifejezője -, az az ábrázolt valóságnak mélyebb értelmezése, magának az anyagnak misztikus áramlása. Hegedűs Zoltán sok mindent belelát az anyagba, amelyet a keresztény dualizmus már a szellembe helyez, vagy legalábbis sok mindent az anyag változásaival kíván ábrázolni, érzékeltetni, amelyet általában más eszközökkel kísérelnek meg a költők.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a kidolgozásban Hegedűs Zoltán ne lenne tudatos. Hiszen ábrázolásának éppen az anyagi kapcsoltságok elmélyült érzékeltetése következtében néha megnő az ereje, s nagy szélfúvások vagy folyamáramlások biztonságával görgeti előre mondanivalóit. A természet folyamatos, idő feletti szólamai élednek meg legjobb verseiben, átszűrődve egy – ritkán használt szóval jellemezhető – nemes és tisztult egyéniségen, mégis költészetében leginkább az eszközeit kell kifogásolni. Verseit rendszerint általános hangulatokba ágyazza, általános érzelmekbe oldja, s közben éppen szerénységből ritkán törekszik a pregnáns kifejezésre. Anyaghoz kötöttsége nem emeli fel a kifejezésben ahhoz az elmélyült „aprórealizmushoz”, amely Petőfi vagy Arany szemléletére jellemző. Sőt különös módon éppen eltávolítja a plaszticitástól s csupán arra ösztönzi, hogy az anyagi világot nagy és helyenként közhelyszerű jelképeiben használja fel érzékeltetésre. Verseiben a valóság őslényege adja a háttért, hegy, fa, korom, nap, víz, állat – nem egyedileg, hanem szubsztanciálisan, általános tárgyi megfogalmazásban. Ez persze egyformaságot szül, olyan monotóniát, amely ha le is kottázza néha nagy áramlások zenéjét, el is nyeli a sajátost, az egyénhez kötöttet. De mi lenne a lét az egyszeri, a páratlan felvillanása nélkül? Úgy hisszük a költészet szelleme különös dolgokra biztatná ezt a lírai költőt: szerénységét félrevetve törődjön többet – önmagával.

4.
Három verskötet – három egymástól élesen elhatárolt alkat. Egy, aki otthont lel a látható világban, egy, aki kimenekülni igyekszik, s egy, aki az anyagi valóságból teremt. Sem egymással, sem élő költőinkkel összevetve alkatuk eredendően nem rokon. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula különbségeken túlemelkedő alapvető hasonlósága nem ismétlődik új irodalmunk költőinél. Korszakunknak nincs olyképpen domináló alkata, mint a századvégnek. Úgy tűnik, mire megteremtődött az általános magyar vers-nyelv a nyelvi elhatároltságokon túl, mélyebb különbségek teremtik meg irodalmunkban a szükséges változatosságot. Költészetünk külön alkatok külön útján halad előre.


Forrás: Újhold 1946.december