2017. ápr. 23.

Kovács István: Évszakváltozások



Izzadt tájon, mint iránytűk remegnek
az egymásra hajló elfáradt utak,
s míg a búza-nyárból a szemek elperegnek
ősszé növesztik mágnes-árnyukat.

Miért mutat szerte-szét irányuk?
Mit kötöznek az erővonalak?
Mért remegnek, mint elernyedő ágyúk?
az egymást taszító telek és nyarak.

Mint drótok tartják össze a cserépedény-Földet
a hosszúság- és szélesség-körök,
s az egymáshoz szorított összetört földrészek
résein a tél kihömpölyög.

Fagy-aknákat hengerget az árja
messze-közelgő tavaszok elé.
Évszakok – (az élet ár-apálya)
emelkednek múló év-holdak felé.

Egymásra-torlódott határok
robbannak szét, foltjain a Nap,
a szélbe-ragadó, ég-szívó hullámok,
ha letépi őket dühösen a part.

A végtelenig nőni vágyó számok,
a csatornák dús rácsaik alatt,
az utakat dajkáló ismeretlen árkok,
ha elönti őket a kátrány és iszap.

És beszappanozzák a hegyi legelőt
a sűrű esővel mászó fellegek,
hogy széthúzzák a hegyen az időt
a percek,
az örökké forgó csöpp propellerek.

Én most a földre ráfekszem,
bűnétől eloldom.
Zsolozsmát mormolok érte –
mert ez a dolgom.

Nem húzódhatok föld alá,
mint az álcák, mint a halottak,
de velük vagyok, míg a tél
hordái el nem takarodnak.

Odalenn apró műhelyekben
röpcédula: friss lepke készül.
Fényesedik a még csupasz
zászlónyél: virággyökér,
s kitűzetik örökös ékül.


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 114-115. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése