2017. ápr. 21.

Jules Claretie (1840-1913): A bamba Jean Claude története


 Jean Claude Meuniernek hívták s Sirián községben lakott, ahol atyjának bérlete volt. Már legényember volt, de kissé fejletlen és nagyon félénk. Húsz éves elmúlt s alig mert szót váltani Catherine Bernarddal, akit pedig fölötte tisztelt.

Catherine filigrán, mozgékony, mindig mosolygó s nyíltszívű barna leány volt. Jóindulattal volt Claude Meunier iránt, de csak barátságképpen. És ez semmi esetre sem volt az, amit Claude óhajtott. Azaz... tévedek, Claude semmit sem óhajtott.

Szerette Catherinet s egyébre nem gondolt. Szerette, mert csinos volt, mert jó volt, mert őt „Claude barátom”-nak hívta s nem űzött vele játékot, mint a falubeli lányok legtöbbje. Egyszóval szerette, mert... szerette.

Akkoriban az egész környéken a híres Placialról beszéltek, aki a nők körül szerencsével forgolódott.

Placial afféle modern uracs volt, pompás táncos, jó énekes s a társaság mulattatásában alig akadt párja. Nem is nevezték másként, mint „Don Juan junior”. Ő mosolygott e gúnynéven, de nem kevésbé büszke is volt arra.

Placial egyszer csak észrevette, hogy a kis Catherine Bernard csinos leány. Igen csinos. Elhatározta, hogy meghódítja és... meghódította. A szegény leány hamar megszerette őt, megszerette hívő szívvel és megzavart ésszel, de csakhamar szörnyen meg is bánta könnyelműségét.

Placial hirtelen elhagyta. És a leány bánatos és halovány lett. Olyan lett, mint a virág napfény nélkül. Hervadni kezdett s pusztulni kezdett.

- Hallod Catherine – szólt hozzá egy délután Claude -, te feltűnően levert vagy egy idő óta és bánatod titkát magadba rejted? Hát nem vagyok én a te barátod? Engedd át bánatod felét, szívesen megosztom azt veled.

A leány könnyes szemekkel tekintett rá. Olyan becsületes arca volt a fiúnak, olyan jóindulat sugárzott le róla, hogy Catherinenek megnyílt a szíve és megnyíltak ajkai. A bajt egyébként is szívesen panaszoljuk el. Megkönnyebbülünk tőle.


Elmondott a szegény Claudenek mindent. Mindent. Claude halotthalvány lett és azt hitte, hogy rögtön megszakad a szíve.

- Szegény Catherine – szólt zokogva -, szegény Catherine!

Elmondta a leány, hogy apja, az öreg  Bernard, az egykori vitéz zászlótartó, aki annyira féltékeny a család becsületére, most mindent meg fog tudni és ő azt nem fogja túlélni.

- Nos hát – szólt szokatlan eréllyel Claude – semmit sem fog megtudni.

Felkereste Placialt és így szólt hozzá:

- Te Catherinet feleségül fogod venni.

Placial elnevette magát.

- Vonakodol?

Placial még mindig nevetett.

- Nyomorult, gyáva gazember vagy – kiáltott Claude. - Ne közeledj többé hozzám, mert leütlek, mint egy veszett kutyát!

Ezzel távozott s egyenesen Bernard apó házába sietett. Catherine is ott volt.

- Bernard úr – szólt -, nem vagyok gazdag, de van mit aprítanom a tejbe, van két erős karom és van becsületem. Szeretem Catherinet, add hozzám feleségül.

- Ha ő is szeret, Isten neki.

Catherine elsápadt, egy szót sem szólt, csak csendesen sírdogált egy sarokban.

**

Az esküvőt minden feltűnés nélkül, családi körben ülték meg. Aztán így szólt Claude feleségéhez:

- Édes Cathérinám a múltra fátyolt vetünk s csak a Jövőnek élünk ezután. Mindig szeretni foglak, szeress te is engem s én boldog leszek.

Hat hónappal később Cathérinnek fia született; a faluban persze gúnyosan nevettek az eseten, de legjobban kacagott Placial. Egy napon azonban a vékonydongájú, szelíd tekintetű, szőke hajú Claude a falu piacán úgy elverte az örökké mosolygó Placialt, hogy alig bírt keserves nyögések közt feltápászkodni. A piaci nép most is kacagott, de Placial rovására.

Catherine mindenkor tiszteletreméltó asszony s jó feleség volt. Boldog házaséletük volt... mindennek dacára.

A gyerek felnőtt. Claude fiának tekintette, s ugyancsak Claudera kereszteltette. Catherine végtelenül szerette az ártatlan gyermeket, csak érte élt s egész nap csókolgatta.

S Claude is szerette a gyermeket, mert látta, hogy azzal örömöt szerez Catherinnek.

A derék ember az asszonynak még gondolatait is kileste és igyekezett azokat teljesíteni. A falu bölcsei s a kávéház filozófusai vállukat vonogatták, de Claude mindezzel nem törődött. Ő boldog volt.

**

A kis Claude férfivá lett, mialatt  Claude maga aggastyánná törődött. Haja megőszült, arca barázdákkal telt meg, de kedélye ifjú maradt, egyszerű és jóságos, könnyen hívő, hűséges, odaadó, kissé bőbeszédű... jó gyerek, szokták volt mondani.

Időközben a kis Claude sor alá került. Claude nem volt gazdag. Catherine sem hozott pénzt a házhoz. Sok mindent nélkülöztek is, hogy a kicsinyből urat neveljenek. Tudott írni, olvasni, számolni. Tanult grammatikát, történetet, földrajzot és mennyiségtant. Ha Néró halálának évét vagy Nagy Károly trónra lépésének idejét kérdezték volna, bizonyosan megfelelt volna. E tudás megszerzése azonban sok pénzt nyelt el. Claude majdnem teljesen elszegényedett. Ha kis birtokát meg is terhelte volna, sőt ha egészen eladta volna, akkor sem lett volna képes annyi pénzt előteremteni, hogy a fiatal Claude helyett katonát állíthatott volna. Mert meg kell jegyeznem, hogy abban az időben éppen háborús világ volt és az emberanyag drága volt.

A hadseregnél levő katona pedig csaknem egyértelmű volt a halállal. Catherine vigasztalhatatlan volt. Gyakran mondogatta:

- Ezt én sem élem túl, nem én!

Claude vigasztalni próbálta, de hiába.

Közben elérkezett a bevonulás ideje. Minden erőfeszítés dacára sem tudtak elegendő pénzt összehozni. Az anya egészen lefogyott keservében s szívszaggatóan zokogott.

- Miért vagy oly kétségbeesett jó Catherinám? – szólt egy napon Claude a zokogó asszonyhoz. Hisz még nem vonult be a te fiad.

- De be fog vonulni, be kell vonulnia... meg fogják ölni s akkor én is meghalok.

Claude nem felelt. De reggel megölelte feleségét és elment. Este sem jött haza. Mindenütt keresték. Catherina valamely balesetet sejtett.

Óh, Jean Claude Meunier nem tűnt el végképp. Megtalálták testét a Marsalonse tó ingoványai közt. A part közelében egy kispapírszeletet találtak, melyen csak e néhány szó állott:

- Édes Catherinám, a francia törvények értelmében özvegyek fiainak nem kell bevonulniok.

Ilyen ember volt a „bamba” Jean Claude.


Forrás: A Jövendő 1. évf. 9. sz. Hódmezővásárhely, 1910. jún. 15.