2017. ápr. 9.

Jókai Mór: Örök emlékek



Feledékenység éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső pályát tör az új nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra visszanézzen, kik a hírkereső pályán törték az utat.

És ez jól is van így. Legyen a munkás kezeké a diadal. Zöldüljön ki hazánk címerében az a négy veres mező, ami a négy fehér folyó között fekszik s lakjék rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…


Elfeküdtek az óriások régen, akik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni egy országot, másikkal megverni ez másik országot;

Örök emlékek: I. Az első alapkő

jámbor napszámosok ideje következett el, akik megszántogatnak egy darab földet, tűt kovácsolnak a vasból, teleírják az üres papírost, betűkre tanítják az apró gyermekeket: úgy harcolnak…

De azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki lelkünkből az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk számukra szíveinkben (úgysincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát, írjuk fel rá neveiket, és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.

Midőn tehát kifáradtatok a józan munkában ti becsületes napszámosai a közéletnek, üljétek körül ezt az otthonos tért s hallgassátok, mit beszél egy másik napszámosa a névtelen kornak azokról, akik olyan nagyok voltak.

I. Az első alapkő

Vége volt a francia háborúnak; az ország rendei összeültek tanácskozni s mentül tovább tanácskoztak, annál inkább rájöttek arra, hogy a mi kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már minekünk; de hasznot ugyan nagy keveset hajtott.

Földünk míveletlen, bár legalább a nyelvünk volna hát mívelt; pénzben úgyis szegények vagyunk, bár tudományban volnánk hát gazdagok.

Beszéltek arról, hogy kellene egy nagy tekintélyes társulatot alapítani, mely vezére lenne a szellemi előhaladásnak, a nyelv mívelődésének: egy magyar tudós társaságot.

Vitatkoztak jobbra, balra, kinek tetszett, kinek nem tetszett az eszme. Tartották némelyek ezt nagyon fölöslegnek, mások, minthogy úgyis elkésett már a dolog, bízták azt a késő unokákra s a legtüzetesebb szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták, csak azzal a vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez, de három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is pénz: azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a másik kettőt?

Ekkor egy fiatal férfi lépett az ország teremasztalához; egy ifjú, akit akkor láttak először a rendek sorában. délceg termetét huszárkapitányi egyenruha fedé; katona volt.

Talán még most is vannak, akik emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó szemekre, amik a legsötétebb két sűrű fekete szemöld alúl sugárzák egykor a lelkesítés tüzét.

Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.

A sok szóhoz ő csak nehányat adott. Azt mondta, hogyha a nemzet egy magyar tudós társaságot akar felállítani, és e szándoka máson nem múlik, mint a pénzen, tehát ő e célra egy egész esztendei jövedelmét feláldozza.

Ez áldozat tett hatvanezer pengő forintot.

Valaki azt kérdé tőle ekkor: hát azalatt miből fog maga élni?

Egyik-másik barátom majd csak eltart addig”, viszonza Széchenyi készen.

És ez volt a magyar tudós társaság legelső alapköve; melyre derék országnagyjaink oly tekintélyes épületet emeltek.

Azóta sokat haladt a magyar szellem mívelődése: nagynak is nevezhetni a távolságot, amit harminc év alatt megfutott. Akik e nemzeti haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe, hogy volt egyszer a magyar nemzetnek egy nagy fia, aki fölvette egy esztendeig a szegénységet magára, hogy előbbre vigye nemzetét egy századdal!

Egyszer volt: - ha soká halad, még azt is mondják róla: talán nem is igaz; azért jegyezzük azt fel és ne engedjük feledésbe menni.

Forrás: Vasárnapi Ujság 4. évf. 1. sz. (1857. január 4.)