2017. ápr. 7.

Jankovics Marcell: Őszi dal tavaszról




A fényben fürdik, majd billegve ring,
Piciny bölcsődhöz párszor átkering,
Egyet csirpeg. Már csak parányi folt,
Sírva vált. – Az utolsó fecske volt.
Te meg csacsogsz hozzá piciny bohó;
Ez nem bujdoska, - fecskénk bujdosó!
Mosolygó szácskád csicsergésre vár, -
Te nem tudod, hogy elszáll a madár...

Kék szemecskéd a magasban keres,
Hova lett a rezgő leveles?
Hova lett az a bokrétás virág?
Megpirkadt lombot hullat rád az ág.
S te elkapod a sárga levelet,
És játszadozva kis szíved nevet,
Míg apró öklöd mindent összetép, -
Te nem tudod, hogy fonnyad, a mi szép...

Az őszi alkony a nyírfákon át
Fehér bölcsődbe hinti sugarát.
A hideg tüzgömb ködhabokba száll,
Az égre piros fátylakat kuszál.
S te csücsöritve icipici szád
A napgolyót játéknak akarád, -
Gödrös kezed mohón utána kap...
Te nem tudod, hogy lenyugszik a nap...

Aztán elszunnyadsz, hogy a mennyre láss
S ne tudd, mi az az őszi pusztulás...
S mi ketten csöndben hozzád térdelünk,
S te kicsiny ember csodát tész velünk.
Hulló levélben nincsen őszi bú,
És mementója ma nem szomorú...
Keserves évek gonosz álma az, -
Nekünk Te vagy madár, virág, tavasz.


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.