2017. ápr. 7.

ifj. Gurgély Árpád: A szerelemről és egyebekről



A füzesek és a mogyoróbokrok aranypora száll. Lepkék játszanak a réteken és karcsú füveken enyelegve hintáz a kék kisasszonyszitakötő. Este sokat és édesen énekel a csalogány, a vizek partjain mélán búgnak a békák és láthatatlan hegedűsök: fekete tücskök fáradhatatlanul muzsikálnak egyhangú, de oly végtelenül szomorú, nehéz, különös nótát...

Mi az, ami ennek a csodálatos mozgásnak, életnek, izgalomnak lelket ad? Ugyanaz, amit az ember érez, valahányszor először érinti meg és szorítja meg kedvese kezét – először érzi Stendhal szerint a legnagyobb boldogságot – ugyanaz, ami „a lányka mulandó szépségén függni gondtalan gyermeki szemmel” megtanította, ugyanaz, ami az egész szerves világ életét és lényegét teszi: a szerelem. De hiszen szerelem mindig van! Miért, hogy így tavaszkor többet beszélünk róla? Jobban érezzük. Kívánjuk. Szeretjük és várjuk. Miért szerelmesebb általában az ember áprilisban, mint novemberben, Itáliában, mint Skandináviában?

Nagy és érdekes emberek szerelmei – bizsergető irodalmi pletykák és történelmi csemegék – a közönségesekével egyetemben azt bizonyítják, hogy a szerelem, ha nem is mindig tavaszkor, de általán a természet pompája idején, nyári fűszeres levegőben vagy a búsuló ősz aranysárga, virágot, erdőt, kerteket temető napsugarában terem. Ha meggondoljuk azonban, hogy a szerelem csak annyi, mint bármi más ösztönünk, amelyek a természet rendjében eligazítják a szívesen rakoncátlankodó öntudatot, Gourmontnak és Stendhalnak, a szerelem két ritka búvárának adva igazat, akkor beláthatjuk, hogy az ösztön intenzitása a természeti élet egész intenzitásával összhangban van. Tavasz és ősz vagy nyár, délszaki vidék, forró földöv kedvez neki, a téli pihenés közömbössé teszi. És mennél inkább van ez így az öntudatos embernél, aki a természettel való szoros kapcsolat emlékét talán a szerelemben őrizte meg a legjobban! Mintha intelligenciánk alattomban és állandóan küszködne a prüdéria támadásai ellen, mintha a természetes jogokhoz, a szerelem szülőhelyéhez való ragaszkodás volna a virág, az ég, a csillag, a hold, a napfény, szerelmi szótárunk örök érvényű vezérszavai! A természet mindig benne lappang a szerelemben: szóljon bár Heine, Goethe, Schiller, Petőfi, Vörösmarty vagy bárki más, közönséges ember, az imádott nőhöz, dalban szól hozzá, más nyelven, mint ahogy a hivatalban, a kávéházban, a társaságban beszélünk és ha nem szól, elmegyen a virágüzletbe virágért. Ezt a nagy és hatásos kapcsolatot a természettel aligha szemlélhetjük jobban máshol, mint a költők és művészek sokszor különc, de a maguk szempontjából egészen igaz szerelmi életében. Ott van Heine,aki egy kicsi versikében az egész természetérzék lelkét: a szerelemmel való kapcsolatot adja:

Die blauen Veilchen der äugelein,
Die roten Rosen der Wängelein,
Die weißen Lilien der Händchen klein...

Alig is érez szerelmet, bárha cinikust, gyorsan romlót, türelmetlent és gúnyolódót, amelybe – felejteni, engesztelődni tán – a természet drága szépségeit bele ne hozná. És Goethe? Goethe a természet újkori felfedezője, legérdekesebb szerelmi viszonyában, a kis Friedericke Brion első megpillantásában is a természetes kedvesség volt a döntő: Friedericket először nagy szalmakalappal, könnyű és rövid nyári ruhácskában, kipirulva, mezei virágokkal a karján látta maga előtt és egész bájos megjelenéséből a föld, a rétek, a széna illata sugárzott szerte. Talán egész életén át magával hordozta Goethe a kedves leány emlékét; a búcsú és a teljes szakításra nyolc hosszú és gazdag évvel újra Sesenheimbe vitte a réges-régi emlék: a szalmakalap, a mezei virágok, a nyár...


Így volt ez Madáchcsal is, aki kilenc évi házasság – ennek köszönhető „Az ember tragédiája” – után újra diákos ideálja, Lujzája nevét írogatja akaratlan a papírosra, Petőfivel is, aki oly csapodár volt és mégis be soká nem feledhette a kis tizenöt éves Etelkának, a „szőke fürtök kedves gyermeké”-nek az ábrándos emlékét és Vörösmartyval, akinek ugyancsak egy Etelka volt az első hatalmas, Hajna alakjában oly remekül megörökített, de hosszú-hosszú éveken át mindig frissen megtartott szerelme! Mind a négyen a természet erős érzéki hatása alatt szerettek vagy általa tudták csak mihaszna sóvárgásukat – Petőfit éjnek idején sokszor látták Etelka sírjánál – és gyötrelmeiket elviselhetőbbé tenni: ez a magyarázata annak, hogy vannak felejthetetlen szerelmi pillanataink.

Ugyanazok a külső viszonyok hatás és utóhang nélkül valók hűvös, zimankós, borongós időben, de örök emlékű percek forrásai nyári holdvilágnál, vagy a végtelen tengerek partján, az olajfák nehéz és édes illatában vagy a tánc, a zene, az ivás mámorában. A természet puhán és finoman a szárnyára kapja az ösztönt, mutat neki virágot, színt, fényt, árnyékot, formát, hallat vele dalt, zenét, hoz neki illatot, szerez édes ízt és ad mámort: széppé, szebbé, legszebbé tenni a legnagyobb ösztönt, a különben fájót, zsarnokot, elviselhetetlent, a szerelmet Az ember, mert ahogy Rómeó mondja, a szerelem vak, aléltan vezetteti magát az elysiumi mezőkön, az illúziók hullanak, leszállnak rá, mintha a napsugárral együtt jönnének, az ember enged a gyönyörnek és a végén a mámor kábító láza összezavar mindent:

Azt se tudom, mi van,
Ősz-e vagy kikelet?
Csak egyet tudok, hogy
Veled vagyok, veled!

Petőfi az erdődi tó fűzesei alatt áll neki támaszkodva egy vén fa törzsének és szemben Júliája: gyönyörű nyári kép, forró szerelem izzik a levegőben és – az ember csakugyan ad a verbum elfelejti sokszor percekre is magamagát! Tagadhatatlan, hogy mindebben a természetnek óriási része van: úgy látszik, a természet ilyen módon akarja pótolni azokat a hiányokat, amelyekkel a prüdéria és a társasélet álszemérme az egészséges szerelmet megcsonkította és a maga ezeregyéjszakájával – csupa csoda, vágy, indulat, gyönyörködés benne minden – kárpótolja az embert.

Persze, nemcsak a természet teszi széppé a szerelmet, hanem az ember maga is időtlen idők óta kedves kultuszt űz belőle, fantáziájának tündérvilágot, kedélyének csodaforrást és képességeinek sólyomszárnyakat ad a nőben. Amikor Éva azt mondja, hogy: „E földre csak mosolyom hoz gyönyört, ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra”, ha a legnagyobb magyar főműve elé azt írja bevezetésül hogy a nő emeli egekbe a port és teszi halhatatlanná a halandót a férfi fizikai aktivitása fölé helyezte a nő ideális passzivitását a szerelemben. Az, hogy Polyxena, Aspasia, Aphrodite szépsége örökkévaló, Pygmalion és Phidias vésőinek: a női szépség vezette vésők művének köszönhető. Mert bizonyos, hogy a szerelemben nem ez a puszta érzés, hanem a hat és itt is oda jutottunk, ahonnan kiindultunk, a természethez, a becsületes, a természetes, a szóról-szóra vett érzékiséghez: a szépségnek az érzékeken át való megismeréséhez és szeretetéhez. És ez újra a természet szava: digitus dei. A természet hiszen, hogy is szokhatna hozzánk másként, ha nem az érzékek, színek, illatok, formák által? Így teszi aktuálissá és így kívánatossá az ösztönt, így képesít rá, hogy viszont a férfi művészete és kedélye legjavát a nőnek áldozza fel, hogy Radindranath Tagore édes kis versére gondolva, a nő csak félig nő és félig – álom. Álom, ahogy ezer és ezer sötétpillás, szép, szerelmes éj könnyű mámorában vagy pokoli kínjában álmodik róla a férfi, a művész, a költő, az amoroso...

De miért van az, hogy ennyi szépség és varázs mellett is annyi pokolt, bajt, szenvedést hoz ez a „gyűlölt szerelem, szerelmes gyűlölség”? Ez az 2ón szárny, fényes füst, hő fagy, kór egészség”, ahogy Rómeó mondja, ez a végtelen óceán, amely, ha háborog, „az alvilágnak minden szörnyei” csatáznak felszínén, ahogy Petőfi látja? Mi zavarja meg Daphnis és Cloe hótiszta idilljét? Nem könnyű erre felelni. Talán a szeméremérés, talán a nevelés, talán az ösztönös félelem, talán a társadalmi viszonyok, talán az okosság, talán a féltékenység, a bánat, a vágy, a reménytelenség. A boldog szerelemmel így áll szemben a kesergő szerelem, de a csere nincs az emberi szellem kárára. Hasznára van. Bizonyos, hogy a fájdalom képesíti az ember szellemét a legnagyobb kilengésekre, utána az emlékek utánunk lobogó hosszú-hosszú fátyla és a legkevésbé a jelen pillanat, amelyet nem a gondolatnak szán a természet... Aminthogy sok fájdalom van a vágyban, úgy van benne sok és óriási feszítő alkotásra késztető, kényszerítő, kergető erő, van benne élet. Csak a vágyakozás csalhatja ki az emberi lelkekből az ilyen képeket, mint Anakreon következő kis képe:

Kebled körül a fűző,
Nyakad körül a gyöngysor,
Vagy csak sarud, ha volnék,
Hogy engemet tipornál.

Vagy Rómeóból: „Oh volnék bár kesztyű e kézen s érezhetném ez arcot!” A vágyakozásban a gyötrődés, az emlékezésben a fájdalom adja kezünkbe a tollat, az ecsetet, a vonót, mind a kettőben pedig a szerelem. Az emberiség kiszámíthatatlanul sokat nyert azzal, hogy fájdalomra képes. A fájdalom, a vágyódás marad; nehéz felhő gyanánt hurcolja ide-oda az öntudat őket, míg vagy elfásulnak, vagy őrültté nem tesznek. A perc, ahogy a szerelmi duettek meghitt percei elmúlni szoktak, csak az egyedüllét visszagondolásában kapható meg újra, nem a valóság mámora már, csak a valóság sejtése. Ebben rejlik az örökös vonzás: Petőfi ezerszer állhatott volna Júliájával a tóparti fűzes alatt s mindannyiszor más költői emlékben tette volna el annak az együttlétnek a hervadó virágját. A játékot nem lehet megunni és a szerelem gyötrődései ellen itt az egyedüli orvosság, amit a természet ajánlani tud: „Das wirksamste Gegengift gegen die Weiber sind die Weiber”, mondja Heine. Igaza van. Nemcsak a saját boldogság, de a jövő nagysága, az emberi nem haladása, az egyéni képességek kifejlesztése és a kultúra általános emelése érdekében is jogunk, sőt kötelességünk a szerelem: Petőfi tizenkilenc viszonya, Goethe hasonlóan számos szerelme, sok szenvedésük, vágyódásuk és boldogságuk jogos és tiszteletreméltó.

Mondhatná valaki, hogy ez a felfogás csak merőben új erkölcstanban találhatna igazolást. Csakhogy az élet nagy dolgaiban nem erkölcstanok, évezredes célszerű szokások megkövülései az irányadók: irányadó az élet! „Glaube dem Leben, es lehrt besser, als Redner und Buch” – int Goethe s neki, ha már saját belső sugallatunknak – mert: mint szólnak hozzá mások! – engedni restek vagyunk, elhitetjük. Az élet, a természet után kell felfognunk a dolgokat, úgy kapjuk őket első kézből! Úgy értjük meg, noha a gyakorlati alkalmazástól a társadalmi élet mechanikája eleve eltilt, a művészetek, az irodalom, az emberiség Don Juanjainak a tanítását, a nyárspolgáritól elütő szerelmet. Álljon bár ez a felfogás a mindennappal állandó és kínos ellentétben, az nem baj, hiszen úgyszólván mindenről való felfogásunk ellentétben van a megfelelő gyakorlattal. Csak a szerelem volna kivétel? Nem. Benne is csak az irreális elgondolás az igazán szép, a költészet, amit sokszor a természet varázsa és az ember saját lelki világa nyújt, de sohasem az ösztön maga, nyersen és üresen. Természet és szerelem így nyújt kezet egymásnak és így lesz jólneveltség, szociális berendezkedés korlátai közt is a szerelem a tavasz, az ifjúság legszebb életszükségleteinek egyike. Mint ahogy a virág, mint a madárdal, mint a napfény, mint a tavasz életszükségletünk. Nagy igazság azért, hogy:

Krone des Lebens,
Glück ohne Ruh’,
Liebe bist du!

Mert a szerelem a vágyódással nemes akaratot és erőket nyit meg, az egyes kis vágyak naiv elértségével fontos és drága önfeledtséget ád, az emlékezésben tartós édességgel és fájással tölti el szívünket és benne pihen a családi élet álma... Ne volna hát varázsa?


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.