2017. ápr. 21.

ifj. Bibó Lajos (1890-1972): Köd



A vörhenyes tengerparton vándorló rőt falevelek tompán, siránkozva zenéltek. A gondozott parkok megfosztva színüktől s a növények buja életétől, mezítelenül terültek el, laposan és sután. A tenger komoran homályosította sötétebbé ezelőtt átlátszó kék testét s gyönge vergődése csak tömör és súlyos ívekben kiszélesedő vonaglásnak tűnt fel, amely beleborulva a messzeségbe, mint megoldatlan rejtély, sötéten nehezült a ködös horizontra, ahonnan sápadtan, lomha lassúsággal emelkedett fel az álmos égbolt.

Az egész tájék egy ideges, didergő hangulat volt, amely kényszerű akarással siet az elhalványulás, a sötét szünet felé.

- Ma halvány és tökéletlen volt az élet.

Aki ezt mondta, vastag plédbe burkolt kis ember volt. Egyik parti padon ült és egyáltalában nem csinált mást, mint rátámaszkodva a mellette ülő alakra,maga elé bámult. Társa fölrezzenve az unalommal és fájdalommal kiejtett szavakra, szomorúan ránézett, nyugodt arcvonásai új formát nyertek s az apróbb izmok halk remegése csöndes fájdalommá enyhült. Később úgy tett, mintha gondolkoznék s lopva figyelte a mellette ülő emberkét, aki vergődő ütemekben köhögött a befejezetlen köhögések szürkeségével. Sötét szemei lankadt bárgyúságán melegen, puhán ömlött át az a végtelen nagy, megölelő szeretet, amellyel szinte beborította a köhögőt. Nem mert szólani. Nem tudta, de ösztönszerűleg megérezte, hogy erős, egészséges hangja durva gyilkolója volna az est haldokló csöndjének, melyhez társának beteg lénye, szavai oly finoman illeszkedtek, mint sötét vizekre az árnyék.

Hallgattak. Tompa, alig érezhető súlyokat éreztek mindketten.

Távol lassanként finom parázsköd kezdett szitálni a tenger fölött, melyből kellemetlen színekben vágódtak ki a hold ezüstös sugarai, mint elutasított vendégek. A fák árnyékai feketén nyúltak el a partokon, hosszan, mintha vágynának.

Most már diszharmonikus és kínzó volt az esteli táj.

- Menjünk – szólott a vastag plédes.

- Menjünk.

- Mondj valamit. Ma olyan sokat hallgattunk, hogy már kifárasztott. Ma nem csináltunk egész nap egyebet, mint hallgattunk. Miért nem beszélsz, Te szoktál. Talán te is beteg vagy? Nem hinném. Te élsz – mondd, mit láttál ma? Ugye, semmit se láttál? – Mindenki elment már innen, csak mi vagyunk még itt. Holnap mi is elmegyünk. Én már itt is fázom. Tudom, mit jelent.

Elhallgatott és majdnem mosolygott is, mert érezte, hogy a mellette lépkedő erős, nagy ember reszket. De ez jól is esett neki és szinte ráfeküdt annak karjára. Úgy haladtak tovább.

Csendesen folytatta.

- Tavaly ilyenkor már úgy volt, hogy meghalok. Akkor jöttél te. Hurcoltál egyik helyről a másikra, de a nap már sehol sem volt nekem elég meleg. És tudom, hogy nem is lesz már sohasem… Most szeretnék valami szépet és szomorút mondani, most érzem, hogy sajnálom, hogy meg tudnám siratni magamat. Valami különöset, forróságot érzek az egész testemben, ami jólesik, - pedig olyan hideg van és ezután mindig, mindig hidegebb lesz s én mindig jobban és jobban fázom… De ha te nem hurcolnál engem, akkor már nem is fáznék, ugye? De tulajdonképpen mi közöd is hozzám? Mit akarsz velem? Miért nem engedsz te engem meghalni?

Szemeiben lázas tűz lobogott, fenyegetően meredt társára,aki zavarodott döbbenéssel már-már sírni készült, de amaz megragadva karját, most már szinte kiabálva folytatta.

- Igen, igen! Miért nem engedsz te engem meghalni? Miért állottál az utam elé? Hogy egy évvel tovább kínlódjam; hogy mindennap eszembe jusson a holnap, amely talán elvisz, Hogy minden nap lássalak téged, aki élsz, aki megölsz az életeddel? – Pedig én már meghaltam volna. Vagy talán most élek, te gazemb…

Megingott és végigvágódott a földön.

A nagy ember riadtan hajolt le hozzá és karjaiba emelte. A hirteleni tragikus fordulattól szinte félőrülten, összefüggéstelen, siránkozó szavakkal szólott az eszméletlen emberhez, aki lassan, okozódó kínnal vonaglott kezei között. Észre sem vette, már szobájukban voltak s a beteget ágyára fektetve, nézte annak haláltusáját, valami irtózatos és a maximumig feszült döbbenéssel. Látva ezt a szörnyű csatát a halállal, lassanként kiült homlokára a verejték, melle észrevehető sűrű nyugtalansággal emelkedett, idegei vad ébredéssel formálták ki az öntudatot s érezte, hogy még nehány perc kell és rohamos izzósággal telített érzékei egymásba csapva, meg kell, hogy őrüljön. Alvó életösztöne villámszerűen csapott le a nekivadult érzékekre, nem bírta tovább nézni a haldokló irtózatos vergődését, karja és válla rövid, görcsös ívben megrándult, ujjai külön és ragadozó életet nyerve,mereven, szögletesen haladtak előre s elérve az inas nyakat, vadul és dühöngő gyorsasággal összeszorultak…

A beteg teste ezután mindössze kettőt-hármat rándult.

Kint a köd ólmosan megsűrűsödve ekkorra már a partokra is ránehezült.


Forrás: A Jövendő – 1. évf. 7. sz. Hódmezővásárhely, 1910. máj. 15.