2017. ápr. 7.

Herczeg János: Az utolsó állomás



Pápai Istvánné, született Krizsóczi Julis asszony éppen hogy elkészítette az ízletes délebédet, a kutyák az udvaron ugatni kezdtek. A gazda érkezett haza. Odabenn járt gyümölcsfélével, mivel abból a négy kislánc földből, amely a ház körül húzódik, bajos dolog megélni. Julis asszony a faluban vásárolja össze az alkalmas gyümölcs vagy zöldségféléket olcsó pénzen s ezeket a városi urak jó drágán veszik. Mivelhogy annyi azoknak a pénzük, mint a szemét. Hát István gazda félszemű sárgájával csaknem minden héten bekocog a városba. Hajnalban indul, mert az a homokos út nemigen alkalmas a sárgának, leginkább pedig, mikor néhány mázsa cipelni való nyomja a kocsit. István legelsőbben megitatja a lovat, aztán bevezeti az istállóba. Megmosakodik a kútnál. Körülnézi a hízásnak induló disznókat és rendben találván a dolgokat, befelé halad. Az asztalon párolog már a harapnivaló. Savanyú káposzta oldalassal.

- Adjon Isten!

- Adj Isten! No, möggyütt kend? – kérdi az asszony.

- Mög.

István az asztalhoz telepszik. Kezébe veszi a rövid nyelű fakanalat, eligazítja bajuszát és mélyen a tányérra hajolva eszik lassan, gondolatokba merülve. Julis asszony, kinek még akad végeznivalója, hol kimegy, hol bejön, aztán szemben a gazdával, a padon foglal helyet, gyönyörködve, szemlélvén annak kitűnő étvágyát. Volna bár többrendbeli kérdeznivalója, de evésnek idejében nem alkalmatos az a sok szóbeszéd. István, amint a mellényzsebébe nyúl a bicskáért, mely nélkül nem ízletes a falat, észreveszi, hogy az asszony még nem érintette az ételt.

- Szödj, no! – szól az asszonynak.

- Ráérök.

Ebéd után, miközben a gazda pipáját tömögeti, elmondhatik, hogy mi újság odabenn és hogyan ütött be a heti vásár. Jó heti vásár esetén Istvánnak vasárnapra kijár egy liter bor, meg egy pakli dohányra való, a finomabb fajtából. Hétköznap csak a négykrajcáros járja, - bor nélkül. Nemigen telik a szűkes homokvilágban, ahol reggeltől napestig erősen kell a mindennapiért dolgozni. Egyedül a vasárnap szenteltetik Istennek, meg Bálónak. Az utóbbi foglalkozásra nézve korcsmáros, bár ő bornak mérésével nemigen foglalatoskodik. Elvégzi azt felesége, meg az Etel leányzó, akik jobban is tudnak a vendégeknek kedvezni. Báló nemigen törődik mással, mint a vadászattal. Kora reggel vállára vetett puskával halad a Fehértóhoz lesre. Ott, egy földbe elhelyezett nagy hordóban gubbaszt és lesi a prédát. alig van rá eset, hogy zsákmány nélkül kerülne haza. Nagy szerencsével dolgozik, de meg jól is kezeli a puskát. Előfordul ám az is, hogy egész nap hiába üli a hordót, nem kerül semmi puskája elé. Ilyen alkalommal csak sötét este érkezik haza. Röstelli a dolgot. Hát nem szeret népséggel találkozni. Nemrégiben is rossz kedvvel igyekezett hazafelé. A sötét estében már éppen portája elé ért, mikor hirtelen, mintha csak égből pottyant volna, szemben találja magát Szél Gergellyel, a sógorral:

- No, vót-e sógor? – kérdi Szél. –

- Vót.

- Sok-e?

- Sok.

- Aztán mi fajta? –kíváncsiskodik Szél.

Bál gazda, ki a természetrajzi tudományokban valamelyes jártassággal bír, lévén két gimnáziumból bizonyítványa, hirtelen odaszól:

- Orángutáng.

- Tán hazaküldte az uraknak?

- Haza.

Azok az urak, kiknek Báló vadakat szokott küldeni, a városi torony alatt dolgoznak. Helyes dolog azokkal jó barátságban lenni. Mivelhogy az adó, fogyasztás és más egyéb ügyekben sose árt a jó szó, jó tanács.

A Szél sógor, amint hazakerült, elmondta életpárjának a vadászati eseményt.

- Lűtt a Báló sógor valami finom fajta madarakat. Aztán hazaküldte az uraknak!

Pápai gazda, hogy, hogynem, szívesebben jár a Bálóba, mint a templomba, melyet a megyés püspök csak nemrégiben dísszel és pompával építtetett. Azelőtt a hívők az ájtatosság iránt mérföldeket gyalogoltak. Az időben Istvánnak vagy nagy volt a hideg, vagy nagy a meleg. Hát otthon maradt. Most is, hogy a templom ott van a tőszomszédságban, Julis asszonynak mindig nógatni kell férje urát:

- Haladjunk, haladjunk! Már a másodikat harangozzák be!

Ellenben délután, nógatás nélkül, fürgén igyekszik a Báló felé. Julis asszony csakhamar követi.

Ha István a Bálóban van, ő is ott szeret lenni. Hogy miért? Nemigen tudom. Csak sejtem, hogy valamikor virtuskodhatott István. Nem mostanában. Jobb időkben.

- Hát arrul a lányrul nem hallott kend? – kérdi az asszony.

Az a lány pedig nem más, mint Pápai Istvánnak, meg Krizsóczi Julisnak tulajdon édes gyermeke: a Mari. Odabenn szolgált havi hat forintért. Ügyes, használható cselédlány és igen jóképű. Az első esztendőben jól ment a dolog sorja. Nem volt panasz a lányra. Igaz, hogy akkor tizenhat esztendős volt. A második év vége felé Kis Vera, ki a szomszédban lakik, Pápaiékhoz azzal állított be:

- Baj van odabenn a Marival!


*

Egy hideg őszi napon a kórházi orvos urak azt mondták Marinak, hogy egészséges. Legjobban cselekszik, ha csemetéjével hazamegy. Az utcán őgyelgett... Nézte a bolti kirakatokat, a vágtató fogatokat, a járókelő embereket, kik vidámak, egészségesek és boldogok. Nem tudta, mihez kezdjen. Szolgálatba nem mehetett, mert hisz alig állt a lábán. Meg ott van az a csöppség is... Sokáig tanakodott azon, hogy hazamenjen-e falujába, a szülőkhöz, kik tán tudni se akarnak róla. Alig múlt tizenhat éves és oda a becsület. Ezt pedig nem lehet megfoltozni. Leginkább szegény ember leányának nem... Aztán arra a hitvány emberre gondolt, aki folyton utána járt. Aki minden este, szélben, esőben egyaránt, éhező fenevadként leste a házkapu előtt. Eleinte szóba se állt vele. Kinevette. Később ez az ember kitartásával érdekelni kezdte. Meghallgatta. Mikor pedig a baj megvolt: feléje se nézett. Nem látta többé. Azt se tudja, kicsoda, micsoda... Végre elhatározta, hogy haza megy. Lesütött szemmel haladt az utcákon. A városon túl szeretett volna már lenni, ahol a házak csak kívülről büszkék és ragyogók, de a külsőhöz méltó boldogság lakik-e bennünk? Az emberek is urasak, jól öltözöttek, de milyen ennek a léha tömegnek lelki világa? Milyen más minden otthon, az ő kis falujában. Az emberek egyszerűek, de igazak. A házak is igénytelen kicsinyek, náddal fedettek, de azokat a szeretet és boldogság fénye ragyogja körül... Meggyorsította lépteit, hogy mihamarabb a városon kívül legyen. Nemsokára a város határát képező vasúti töltéshez ért. Ott megpihent. A hátralévő út nem volt sietős, mert csak sötét este, mikor senki sincs az utcán, akart hazaérni. A közelgő vonat dübörgése hallatszott. Mari a töltés oldalához lapult, nehogy az utasok szemügyre vegyék.Amint a vonat elrobogott, úgy tűnt fel neki mintha a kerekek azt dübörögték volna:

- Céda... céda...

Jó ideig várakozott, aztán folytatta útját. Mindenütt a földre hullott sárga falevelek lepik el az utakat. A fáknak száraz gallyain varjúk, vagy verebek gyülekeznek. Ezek az útszéli fák nem is olyan régen mily üdék voltak, mily büszkén hordták koronájukat – és most? Mintha kártékony férgek szítták volna ki belőlük az életerőt.

A fák alatt haladó Mari szintén nem is olyan régen, üde volt, fiatal és boldog. És most? Olyan mint a lábra állt szenvedés. Valami odabenn úgy facsarja a szívét úgy emészti a lelkét... Elvonul lelki szemei előtt lezajlott, boldog ifjúsága. A szülőföld, a jó pajtások meg az erdők, berkek, gyermekkori játékainak színhelyei. szomorú lészen a viszontlátás. A régi jó pajtások bizonyára elfordulnak tőle, mert hisz egy becstelen teremtéssel szóba nem állhatnak. Nehéz kereszttel járta kálváriáját. Remegett a szülők viszontlátásától. Félt az emberektől meg a természettől is, mert mintha a hűvös esti szél is azt súgná:

- Céda... céda...

Az a kis poronty mélyen aludt ölében. Az erős, szabad levegő a bölcsőnél, meg a dajkadalnál is többet ért. Szelíd szeretettel legeltette rajta szemeit és takaróját jobban összehúzta, nehogy megfázzék az a kis teremtés, aki utóvégre teljesen ártatlan a dologban. Öreg este ért a faluba. A utcán nemigen jártak. A falusiak korán térnek nyugalomra, de annál korábban kelnek munkára. Sok helyütt az apró házikókból gyönge világosság verődött ki a sötétbe. Mari óvatosan nyitotta ki a házkaput és a falhoz lapulva, a konyha felé haladt. Szorongó szívvel állt meg az utolsó stációnál.

Benyisson-e? Avagy nem volna-e jobb visszafordulni és el, a nagyvilágba? A hosszú út egészen kimerítette. Lélegzete akadozni kezdett. A kilincsbe kellett kapaszkodnia. A nyomásra az ajtó lassan kinyílt. Mari gyorsan összeszedte minden erejét... Belépett.

- Dicsértessék! – szólt és félve állt meg az ajtónál.

István meg a felesége az asztalnál könyököltek. A petróleumlámpa pislogásánál böngészték a kalendáriumot. Ahogy Mari belépett, meg se moccantak. Tudták, hogy előbb-utóbb csak hazakerül. Szótlanul nézték leányukat, aki remegve szorította magához azt a kis teremtést... István, amint leánya becstelenségének élő tanúbizonyságát észrevette, hirtelen haragra lobbant:

- No, haza hozott az ördög? Mért nem az apjához vitted azt a fattyút? Te céda!

Mari görnyedve, mozdulatlanul állt és a szemét törülte kendőjével.

- Mari, Mari, hát ide jutottál? – szólt Julis asszony szelídebb hangon.

A lelkében dúló keserűséget Mari tovább nem fékezhette. A kis porontyot a földre tette. Kezeibe hajtotta a fejét és keservesen sírt. István fölkelt és szó nélkül az udvarra távozott. A kis poronty, bizonyára mert nem volt igen alkalmatos neki a puszta anyaföld, fölébredt és sírt. Anyjával együtt. Julis asszony néhány pillanatig tétovázott, de csakhamar ölébe vette azt a síró apróságot. A világosság felé tartotta. Mosolyogva szemlélte, majd karjai közt himbálta:

- Csicsibaba... Hajubaba...

István gazda, amint az udvaron az ablakhoz került, szelíd arccal nézegette, hogy Julis asszony hogyan bíbelődik odabenn azzal a csöpp emberrel. Mikor pedig öreganyjának a karjai közt elaludt a poronty, István az ajtó küszöbén lehúzta kopogós, nehéz csizmáját és mezítláb, óvatosan lépett a szobába.


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919. ápr. 12.