2017. ápr. 9.

Herczeg Gábor: Tűz a vízben



Ősz volt, a ligetben a napsugár sütött és a fák egy része már sárga levelekkel tarkázta a természet melankolikusan rajongó szimfóniáját. Auer Edith másodéves medika nyugodt örömmel konstatálta, hogy ez a nap fölötte siralmas lesz a tanulásra, különös tekintettel az epidermis-képződésre. A levegőben ökörnyálak úsztak, lassan libegve, mint fehér álomtündérek, akik szállnak a messzeségbe, a végtelenbe megnyugodni. Más mosolyogva könnyezett volna a természeten, mely most olyan volt, mint egy szép, ősz asszony, aki valaha a művészet... rajongó kóristalány... a tavasz... később ünnepelt primadonna, a nyár volt s most visszagondolva ezekre ül a zongoránál s könnyezve énekli a szerelmes királyleány dalát... Ő ezt nem látta, ő a jegyzeteit látta s az elhalt sejteket látta maga előtt, melyek megvédik az élő sejteket a megsérüléstől. Néha a nehezebben érthető részeknél félhangon, lassan, erősen odafigyelve olvasott. Az ő lelke nem volt vidáman ugrándozó patak, amely a fenyvesek morajától, az erdők játékos tündéreinek kacajától megrészegítve, frissen ugrálva szökdel lefelé a hegyek lejtőjén; sem ábrándos lágytó, mely szelíd áhítattal néz fel az ég peremén tovahaladó felhőkre. Az ő lelke szürke, sima folyam volt, melynek alapját s oldalait a kultúra gépei teszik simává s határozzák meg irányát. Apja is tanár volt s lelkének folyója az örök tanulás szürke medrében folyt, amelynek nem voltak kiágazásai, ifjú vágyai, nem volt zuhatagja, kitörő ifjúsága Egyenesen, simán folyt az ő lelkének folyója.

Távolabb tőle egy fiatalasszony ült le, kinek kisgyermeke ott játszadozott anyja körül. – S ő sajnálkozó felsőbbséggel nézte az anyaállatot, akinek egész élete, küzdelme akörül forog, hogy a férfinak s annak ösztöneinek, vágyainak szolgáljon. Lám, mennyivel boldogabb vagyok én, aki tanulok és szabad vagyok.


Tovább tanult. Szemei újra betűk között szaladgáltak s agya az epidermisek keletkezésének elfogásával küszködött... De egyszerre érezte, hogy valaki áll előtte. Felnézett s ott látta maga előtt a gyermeket, melyhez hasonlót még nem látott. A gyermek négy-ötévesnek látszott, s parányi kis ujját a szájában tartva nézett ártatlanul kacér mosolygással, kissé csodálkozva a lányra.  Göndör, szőke fürtjeiben a napfény aranysugarai csillogva állottak meg s nagy, sötétkék szemeivel az angyalokra emlékeztetett. Egészben véve oly ennivalóan bájos, egészséges kisgyermek volt, hogy e lány le nem bírta venni róla a szemét. S az ártatlan kisgyermek a lány lelkében egy pillanat alatt lerombolta az évszázadok héroszi munkáját, mert az ebben a pillanatban megérezte, hogy a természet hatalmasabb minden tudománynál, kultúránál.

Lelke egyszerre felfogja a természet varázsát, megérezte a fák, a virágok bódító illatát, meglátta a szerelmesen, boldogan ugrándozó faunokat, a falevelekre ráeső napsugarakat, a zöld fű, a tarka virágok és a kék ég pasztellszerű összhangját, mindent... mindent... Érezte fiatalságát, mely zakatolva, forrón pezsegve rohant, lüktetett ereiben, érezte a vágyat, a sejtést, a szerelemszomjat, mindent megérzett egy pillanat alatt s megérezte azt is, amit elmulasztott.

Remegve, könnyein át mosolyogva nézte az előtte álló gyermeket, akiben meglátta azt, ami után a tudósok örökké kutattak s nem tudták a nyitját meglátni, mert túl közel állott hozzájuk. Megtalálta az Örök Lét titkát, megtalálta – a gyermekben!

És így szólt bizonytalanul, kissé félénken:

- Jöjjön ide, kisfiúcska.

De hangja nem szokott az édesgetéshez, becézéshez.

S a gyermek, akinek szokatlan és idegen volt ez a hang és a magázás, idegenül, félősen húzódott félre és azután visszaszaladt az anyjához.

Anyjához szaladt vissza, akit a leány előbb még megsajnált s akit most nagyon, nagyon irigyelt.

A gyermek pillantása izzó parázsként hullott lelkének folyamába, mely hirtelen megrázkódott, hatalmas hullámok zúzták szét a gondosan körülépített medret s a tűzcsóva egyre csak forrt, sistergett... A nagy lelki harcban szinte elbódulva hajtotta le fejét és ekkor... ekkor meglátta a – Betűt!

Az éles kontraszttól felizgatva markolta össze a gyilkos betűket, amelyek elrabolják az embertől a valódi természetet.

Földhöz akarta vágni az emberi tudomány betűit, mikor a használt könyv fedőlapján a könyv nyomásának évszámát pillantotta meg: 1918.

A kor! A kor, melyben élünk s amelyben ő él, a kultúra kora, amelyben nem tanították meg arra, hogy a természetet szeresse, hanem csak a betűket!

Részére már csak ez az Élet!

Lassan, csendesen eresztette le a kezét, kinyitotta a könyvet s mikor felpillantott, megint nem látott mást a bájos, késő őszi napban, mint olyan napot, mely fölötte alkalmas lesz arra, hogy a vizsgára készülő medika átvehesse az epidermisek képződését...

... A tűz kialudt s a víz visszatért medrébe...


Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.