2017. ápr. 23.

Heinrich Gusztáv: Kisfaludy Sándor regéi




Kisfaludy Sándor a jelenkor fölfogásában a Himfy szerzője; Vörösmarty föllépéséig a Himfy és a Regék költője volt. A magyar líra nagyszerű fölvirágzása századunkban nem tudta a lírikus Kisfaludy Sándor érdemét és értékét elfeledtetni; a magyar epika jeles termékei elhomályosították elbeszélő költészetének még azon alkotásait is, melyeket a kortársak a legnagyobb lelkesedéssel fogadtak és költői érték szempontjából a Himfy dalaival egy sorba helyeztek volt. A nemzet esztétikai érzéke nem ítélt helytelenül. Kisfaludy Sándort nemcsak tehetsége és hivatása, hanem életének viszonyai és műveltsége is kiválóan és majdnem kizárólag lírikussá tették; a külső világ jelenségeinek és eseményeinek költői megalkotása, akár az eposz, akár a dráma keretében, kívül esett természete korlátain és csak kivételesen sikerült neki egyes részletekben. Aki kifogyhatatlan volt a kesergő és boldog szerelem gazdag hullámzásának hangulatos rajzában, aki szívének belső életéből szebbnél-szebb és (az alaki egyhangúság ellenére is) igen változatos hangokat és képeket tudott meríteni, - elbeszélő műveiben rendkívül egyhangú, sablonos, szűk körű maradt; sohasem tudott sem közvetlenül, sem közvetve saját énjétől megszabadulni; kedves főalakjai mind azonosak saját alakjával, szájukkal mindig a költő maga beszél, érzéseik forrása mindig a költőnek magának meleg szívéből bugyog. Amit Kisfaludy Sándor Balassa Bálintjában, e nagy, de még mindig nem eleget dicsért s még kevésbé eléggé ismert költő dalairól – kétségtelenül nem helyesen, csak korának rendkívül fogyatékos ismerete alapján – mond, hogy t. i.

Bennök hely- s névváltozattal
Egy a romlás és veszély –

    ez a szónak legmerészebb értelmében teljesen áll a saját elbeszélő költeményeiről, melyeknek értéke, elég jellemzően, darabról-darabra fogy és összességüket tekintve egyáltalában megfordított arányban áll számukkal.

    Pedig a költő éppen a rege-költészet terén volt legtermékenyebb. Amíg csak a költészet művészetét szolgálta, mindig írt regéket is, bár észrevette és fájlalta, hogy kélsőbbi regéit nem nagy tetszéssel fogadta a kor, melyet a fiatalabb költői nemzedék, Vörösmartyval élén, a verses beszély, a ballada és románc, a kisebb és nagyobb keretű eposz, - szóval az epikai költészet egész tág mezején, sokkal értékesebb termékeivel válogatósabbá és szigorúbbá tett. De nemcsak költészetünknek e hatalmas emelkedése, nemcsak a külföld számos jeles termékének hazánkban is meghonosodása okozták az epikus Kisfaludy Sándor népszerűségének korai és folytonos hanyatlását, - bár a költő maga csupán e tőle nem függő körülményeknek tulajdonította a közönségnek fokozódó elfordulását; hozzájárult, hogy a költő maga nemcsak hogy nem emelkedett kedvelt és előszeretettel ápolt fajában, hanem lépésről lépésre, regéről regére hanyatlott. Első regéi, melyek 1807-ben jelentek meg (Csobáncz, Tátika, Somló), azonnal epikai erejének legmagasabb fokán mutatják a költőt. Az ezekre következő három rege (Dobozi Mihály, A szentmihályhegyi remete, A megbosszult hitszegő), melyek 1822-1824-ig az Auroraban jelentek meg1, leggyengébb darabjai közé tartoznak. Gyula szerelme, 1825-ből, mint epikai munka igen kifogásos alkotás, de  oly gazdag Himfy legszebb részleteire emlékeztető lyrai szépségekben, hogy a költőnek részben legalább visszahódíthatta a kortársak tetszését. Legközelebbi három regéje (Kemend 1832, Döbrönte és Szigliget 1833) némi emelkedést mutatnak ugyan, de távol sem az első három rege magaslatáig. Utolsó regéiben pedig, melyeket 1838-ig közzé tett (A somlói vérszüret, Eseghvár, Micz bán, Frangyepán Erzsébet, Balassa Bálint és Viola és pipacs) ismét hanyatlóban látjuk a költőnek alkotó erejét, ami az olvasóközönséget annál kedvezőtlenebbül érinthette, mivel 1825 és 1831 közt Vörösmartynak összes epikai dolgozatai, az epikai költészetnek e minden tekintetben hatalmasabb alkotásai, jelentek meg és századunk második tizede óta a külföld epikusai közül elsősorban Lord Byron művei folyton fokozódó hatással hódítottak egész Európában és nem maradtak ismeretlenek és hatástalanok hazánkban sem.

    De ha Kisfaludy Sándor Regéiösszességükben nem is biztosítanak a költőnek kiváló helyet nemzetünknek számos jeles epikusai közt, egyes regék és mások egyes részletekben még mindig sokkal értékesebbek, semhogy megérdemelnék azt a mellőzést, melyben a közönség is, az irodalomtörténet is e műveket részesítik. Történeti jelentőségük meg éppen kétségbevonhatatlan, valamint bizonyos az is, hogy Kisfaludy Sándor költői egyéniségének oly lényeges alkatrészét teszik, hogy már e szempontból is az eddiginél nagyobb figyelemre tarthatnak igényt.

    Kisfaludy Regéi minden tekintetben a kor gyermekei. Nemzeti irányuk, romantikus tartalmuk, elégikus hangulatuk, dalszerű alakjuk – mind a század elején uralkodó politikai, nemzeti és költői szellem kifolyásai.

    Nem szükséges itt bővebben fejtegetnem, hogy a nemzeti szellem ébredése, főképp II. József félszeg politikájával szemben, mint hatott az egész magyarságra, de főképp Kisfaludy Sándorra, ki a régi Magyarországnak, a nemesi osztály birodalmának egyik legkiválóbb képviselője, egyúttal egyik leghívebb, legtántoríthatatlanabb védője és dicsőítője volt századunknak. Regéi a nemesség romantikáját dicsőítik; hősei kivétel nélkül e kiváltságos osztály tagjai; amely szereplő e költeményekben ismeretlen vagy gyanúba fogott jellemét minden kétely fölé akarja emelni, egyszerűen kijelenti, hogy ő nemes; még a molnármester és piros pozsgás leánya (Eseghvár) is nemeseknek bizonyulnak, valamint Sümeg jeles tanítómestere és tanult leánya (Somló) is csupán nemesi címerük alapján nyernek jogot arra, hogy a költő regéiben kedvező világításban szerepelhetnek. Kisfaludy politikai és költői ideálja a középkori magyar vár,

Hol a büszke magyar nemes, Egy kis király várában,
Boldogúl élt szabadsága S kedvesei karjában...
Honnan hajdal a földesúr Kevély szemmel tekintett
A környékre, hol több falu Parancsokat tőle vett.
(Somló, prologus)


    Az új szellem, mely a múlt század végén nyugatról kiindulva, átalakította az európai társadalmat, Kisfaludy Sándor politikai meggyőződését és világnézetét érintetlenül hagyta. A szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavai őt el nem ragadták. Ahol Naplójában a francia forradalomról és nagy hatásairól megemlékszik, ellenszenvvel teszi azt; ő csupán nemzetének ősi alkotmányában él; ennek régi épségben megóvása, illetőleg teljes visszaállítása politikai kátéjának első, talán egyetlen cikkelye. E konzervatizmus, mely a világ folyását semmibe sem vette és Magyarországot az óceán közepére helyezett Robinson-féle szigetnek vélte tekinthetni, idővel ferde helyzetbe juttatta a politikus Kisfaludy Sándort; a Regék költője éppen e fölfogásból merítette ihletének erejét, hangulatának egységét, és a Regék nagy hatása az olvasó közönségre, mely majdnem kivétel nélkül a nemesi osztály tagjaiból került ki, szintén jó részben a költőnek ez álláspontjában gyökerezik.

    Erős nemzeti iránya, mely a kilencvenes évek mozgalmai közepette már a serdülő ifjút lelkesítette, hazájának kétes homályban derengő múltjára utalta a költőt. De e tekintetben külső befolyások is irányozták fejlődését. A középkornak áhítatos fölkeresése és regényes dicsőítése nem a múlt század utolsó tizedében alakuló romantikai iskola műve, mint rendesen állítják. Már az előző nemzedékek is léptek volt viszonyba a múlttal, ha más alapokon is, más eredménnyel is, mint a szorosb értelemben vett romantika, mely hatalmasabb befolyást a jelen század eleje óta fejtett ki.

    A XVIII. század általában kevés történeti érzékkel bírt. A történet mint tudományos ezoterikus, csupán a szakkörökre szorítkozó, leginkább anyaggyűjtésre irányzott disciplina volt, mellyel a művelt közönség még nemigen törődött. Csak a század vége felé fordulnak a történetírók, de rendszerint nem céhbeli szakférfiak, nem a történetbúvárokhoz, hanem magához a nemzethez; így legelőször Voltaire Franciaországban, így Hume Angliában és Schiller a németeknél. De ezeket is voltaképpen nem a történetírás közvetetlen feladata foglalkoztatta; hanem eszmék vezérelték őket, elsősorban eszmék indokolására, fejtegetésére, megtestesítésére törekednek. Az egész század csupán az eszmék kultuszát ismerte és legnagyobb tettében, a francia forradalomban, eszméinek megtestesítését kísérelte meg. Bölcselkedő, vagy jobban absztraháló, teoretizáló iránya a priori alkotta meg az emberiség fejlődésének menetét és folytonos, lépésről lépésre előbbre vivő haladásnak fogta föl e fejlődést. Nézete szerint minden következő korszak nemcsak időben, hanem értékben is túlhaladja az előzőt, mely teljesen megfelelt rendeltetésének és pontosan teljesítette feladatát, midőn egy újabb epochát létesített és maga ezen újabb epochában elveszett. Innen a múltnak az a sértő megvetése, mely e századot jellemzi. Haladásának, fölvilágosodottságának, műveltségének túlbecsült magaslatáról büszkén tekintett a múlt századokra, melyeket, mint az emberiségnek éretlen és meghaladott gyermekéveit szánalommal vizsgált és semmibe sem vett.  A középkort éppen ezredéves sötétségnek bélyegezte; nem ismerte e hatalmas évezrednek bámulatos szellemi életét, és ezen kényelmes alapon azt következtette, hogy e korszaknak számba vehető szellemi élete nem is volt.

    E fölfogás mellett, mely am múltnak helyes megítélését eleve lehetetlenné tette, egy egészen más, sok tekintetben ellentétes irány mégis a múltra utalta az embereket, elsősorban a költőket. Ezek fölkeresték és dicsőítették a múltat, de nem mert nagyszerűségében, igaz fényében fölismerték, hanem mivel ideáljaikat, melyeknek a reális élet, a köznapi jelen meg nem felelt, naivul áthelyezték az eltűnt századokba. Nem a múltat bámulták ők, hiszen ezt nem is ismerték, hanem bámulták a saját képzeletök alkotásait, melyeket csak azért kapcsoltak össze a középkornak akkortájt még sötét homályba merült századaival, mivel a jelenkorban sem föl nem lelhették, sem ebbe bele nem helyezhették. Ez irány hívei költőietlennek, mindennapinak érezték a jelent és nem találtak korukban sem tárgyakat, sem alakokat, melyek őket költői alakításra lelkesíthették; - a költészet nem volt még képes vagy csak kivételesen tett kísérletet a való élet realizmusának költői megalakítására -, azt is csekély sikerrel,mert a dráma fejlődését még mindig hátráltatta a téves szabályok uralma, a regény pedig alig hogy gyermekéveit élte. Hozzájárult a jelennek siralmas állapota, melyhez képest a csak fölületesen ismert, és többnyire öntudatlanul ugyan, de mégis erős színekkel idealizált középkor annál fényesebb világítást nyert. A viszonyoknak e rajza elsősorban a német életet tartja szem előtt, mert hazánkra közvetlenül és legnagyobb erővel e szomszédunk hatott, de a többi nyugati nemzeteknél is hasonlók voltak az állapotok. Klopstock-Madarász Henrik királyt akarja egy nagy eposz hősévé tenni, utóbb Hermannt, népének félig mitikus megszabadítóját dicsőíti drámai trilógiájában, bárdokról álmodik a régi germánoknál és fölújítja a skandináv népek mitológiáját, melyet csak igen felületesen ismert és tévesen tekintett egyúttal németnek. Ugyane korai romantikus föllendülés gyümölcsei Götz von Berlichingenés a későbbi, hihetetlen számmal gyártott lovag-, rabló- és kolostordrámák meg regények. Hathatósan fejlesztette ez áramlatot a rideg és üres klasszicizmus ellenében a népiesre és nemzetire irányult, mind erősebben nyilvánuló törekvés, melyet szomszédságunkban főképp Herder képviselt és melyet a Percy-féle ó-angol és ó-skót balladák és Ossian mélabús ködképei borongós hangulatukkal és a múltnak költői kedéllyel föltételezett dicsőségén csüngő bánatukkal is ébresztettek s egyúttal élesztettek. Ugyane törekvés lelkesítette utóbb Scott Waltert, a későbbi romantikának egyik fő tényezőjét, ki a múlt iránt táplált rokonszenvet elsősorban Percy gyűjteményéből, Bürger balladáiból és Goethe Götzéből merítette.

    Ez ellentétes irányok – a századnak történetellenes és a történetet megvető aprioristikus okoskodása, és a költőknek az idealizált múlt felé fordult tanulmányai s a múltat dicsőítő alkotásai – egymás mellett haladnak egészen a jelen század elejéjig, midőn végre a második áramlat teljes diadalra jut. Mert a francia forradalom és Napóleon bukása után egészen másképpen fordultak a dolgok. A leigázott népek, mielőtt szabadságukat és önállóságukat karddal kivívniok sikerült volna, önmagukat is, a hatalmas hódítót is meg akarták győzni önállóságuk s szabadságuk jogáról. E törekvés a múltnak komoly és alapos tanulmányozására vezetett egész Európában, mire a XVIII. század filozófiai szelleme helyébe a történeti szellem lépett, mely a XIX. század első felének egyik legjellemzőbb vonása.

    Hazánkban e szellemet még a politikai viszonyok is érlelték, - Kisfaludy Sándorban gyermekkorának vidéke, lakóhelyének környéke, merengő és mélázó természete még fokozták. Magyarország nincsen, talán nem is lesz többé, de bizonyára volt, volt nagyságban, fényben, dicsőségben, - ez Ferenc király és a reakció korában a magyar ember meggyőződése, míg Széchenyi István e költői, de egyoldalú fölfogást politikai, de nem kevésbé egyoldalú fölfogásával ki nem szorítja.

    De Kisfaludy Sándor és az ő kortársai csak úgy nem ismerték a magyar múltat, mint Klopstock, Goethe és Herder nem ismerték a német középkort. A költői alakítás mind a két nemzetnél megelőzte a történeti kutatást. Kisfaludy derült verőfényben látta maga előtt Zsigmond és Mátyás korát – mert rendszerint ezeket rajzolja regéiben -, a társadalmat tisztán magyarnak gondolta, melyben az „ősi erények” és az „ősi jog” az életnek egyedüli faktorai. Jellemző is, hogy egyetlen igazi, lényegesebb történeti eseményt nem dolgozott föl regéiben; a múltnak realizmusával csakúgy nem bírt, mint a jelenével. Ő is egy képzelt világot rajzol, mint Klopstock az ő ködös Hermannjaiban, mint még Goethe is Götzében. Nem történeti tudományán alapulnak regéi, hanem nemes szívének hazafias ideáljain, melyek oly éles ellentétben álltak a rideg, minden igaz magyart mély fájdalommal sújtó valóval. Regéinek rendkívüli hatása a korra abban rejlik első sorban, hogy fájdalmas bánata, hogy ideáljai és kívánságai az egész nemzet bánata, ideáljai és kívánságai voltak, hogy e regék nemes alakjai, hazafias szelleme és mélabús hangulata minden magyar ember szívében visszhangra találtak, mert a költő csak kora legjobbjainak szószólója volt. Amit ezren éreztek, fájlaltak, kívántak, - e regékben nemzeti lélekkel, nemzeti alakban talált kifejezést. Ami tehát e regéket a kornak kedves olvasmányává tette, az az összhang volt, mely e költeményeket az egész kor hangulatával összekapcsolta. E hangulat változtával megváltozott a nemzet viszonya a Regékhez is. Nem mintha az ifjabb nemzedékek e költemények nemzeti tartalmát és irányát nem tudnák méltányolni; - de mi nem szorulunk többé hazai ügyeinkben sem vigaszokra, sem lelkesítésre, s így esztétikai ítéletünket nem vesztegetheti meg többé a költőnek hazafias ihlete. Ez objektív esztétikai bírálat pedig igen kifogásosaknak találja e regéket, melyekben a cselekvény szegény és sokszor valószínűtlen, a kompozíció csak elvétve művészi, a jellemzés egyhangú és sablonszerű, az előadás terjengős és bőbeszédű, a nyelv sokszor prózai, a verselés nem egyszer igen kezdetleges. Hogyan vetekedhetnék tehát Kisfaludy Sándor az epika terén ma Vörösmartyval vagy Arany Jánossal, kik minden tekintetben, mint költők és művészek, óriási magasságban állnak fölötte?...

    Kisfaludy Sándor Regéi ama fent jellemzett romantika előtti romantikus áramlatban gyökereznek; a német szabadságharcok korában hatalmas virágzásnak indult igazi romanticizmus egyes költeményeinek csupán kidolgozására gyakorolhatott, nézetem szerint, nem nagy befolyást. Nem tartom ugyan lehetetlennek, de nem igen valószínű, hogy e regék kompozíciójára már a költőnek gyermekkori emlékei, megyéjének regényes vidéke és szórványos hagyományai befolyással voltak; de igenis kétségtelen, hogy e műveknek első, bár homályos nyomai még a múlt századba esnek, mielőtt a német romantikai iskola szerveződött, mielőtt Scott Walter első nagy hatású műveivel2 föllépett volna. Ezt legjobban bizonyítják Kisfaludy Naplója és Hattyúdala.

    Már 1796. márc. 11-én3 említi Schottwienben a „mohos váromladékokat, maradványit a lovagidőknek”; márc. 19-én pedig Judenburgban e sorokat írja Naplójába: „Ezen tekintetére nézve régi város hegyen fekszik. Környéke igen romános, nem kies, hanem vad, - a lelket szilaj indulatokra bírja. Mái útunkban egy olly meredek kőszikla-oldalon látám nyomait egy régi várnak, hogy sokáig töprenkedtem azon, miként lehetett tsak oda jutni, holott régenten laktak is ottan. A mostani ember bámulva nézi, hallja a régieknek minden téteményekben kimutatott bátorságát, és vakmerőségnek mondja. Tsak hijába! Az elővilágot4 nagyobb lélek éleszté közönségesen, mint a máit. Általlyában véve igen el vagyunk kitsinyedve – a hajdani nagylelkűség hatalmas tüzének tsak alig pislog immár bennünk gyenge szikrája. Ha vizsgálódó elmém századról-századra viszsza repül, milly éktelen változásokon kell akadoznia! Képzelő erőm magát eltéveszti, s lelkem elbódúl hánykódásában”. Ez teljesen a Klopstock-Goethe-Herder-féle romantikus szellem, melyet hazánkra alkalmazva Kisfaludy 1807-ben Somló prológusában, e vár romjaira vonatkozólag, így juttat kifejezésre:

Hahogy ide vetemedik Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz Igaz rokon s atyafi,
Hah! miket kell éreznie Feldagadó keblébe,
Ha Hunnia, a hajdani, A dicső jut eszébe!
Hej, barátim! őseitől A magyar, a mostani,
Azoktól, kik fenn laktak, ez Be el tudott fajzani!
Be leszállott a magasról Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége, Híre, neve, kelete!...

Érdekes volt látnom itt-ott A német őserdőkből
Meredő váromlékokat Az ős lovagidőből.
(Hattyúdal, XIII. 13.)

Láttam s laktam a hajdani Lovagkor szép hazáját,
Az ököljog váromlékit, A regények tanyáját,
Milyeket a tatárjárás Honunkban is keleszte
S elmém magyar előidőnk Regéivel éleszte.
(U. o. 10.)

Ily váraknak ott s hazámban Keblemre bús hatási
Lőnek utóbb Regéimnek Költeményes forrási.
(U. o. 16.)

    És három nappal később – 1796.március 21. – Unzmarktban így ír: „Szállásomnak szobájából felséges kilátásom van egy magas hegyre, mellynek innenső meredek partján egy régi várnak dőledéke kevélyen láttatik truttzolni az időt puszta magánosságában, - hajdan büszke vitézeknek, most varjak és csókáknak lakóhelye. Ha a hajdani kornak regéiből, mellyeket Veit Weber olly eredetien és szépen ád elő, némelly scénákat ezen vár-omladékokba helyheztetek, - melylyeknek olvasása tavalj Bétsben nékem, Wlassits és Waldsteinnak annyi téli estvéinket el-elfoglalá, - és szárnyára keltt képzelő-erőm eleven színekkel rajzolja körülöttem a történeteket, mellyekből annyi nagy olly ditső tétemények tündöklenek: nagy érzemények támadnak bennem is, és lelkem emelkedik.” De a század „fölvilágosodott” gyermeke siet nyomban hozzátenni: „Elmúlatom azonban vizsgálni e nagy téteményeknek indító-okait, ne hogy divatjokban tsorbát szenvedjenek előttem, és gyönyörűségemet fölháborítsák...” Friesachban (márcz. 24.) is elbájolja „Karinthia e legrégibb városának igen szép, romántos” fekvése. „Ebben a kis kerületben négy helyen láttatik és tsudáltatik nyoma az ősz előidőnek, a hol a mohos falak és fűvel benőtt kőboltok komoly gondolkodásba merítik az érzékeny vándort” ... s később sem hiányzanak a rokon tartalmú és irányú czélzások, melyek bizonyítják, hogy a költő már a múlt századnak utolsó tizedében, ha nem is járt még a Regék eszméjével, de teljesen át volt hatva attól a hangulattól, melyből azok utóbb fakadtak. És midőn három évvel később „Némethonban csavargott tétova”, a délnémet vidék regényes tájai biztosabb alakot adtak romantikus hangulatának. A hajdani lovagkor számos emlékében a sváb földön a „regények tanyáját” látta Kisfaludy, melyek őt nyomban hazájának hasonló romjaira emlékeztették:

Egy nem tetszett íróinkban, Az hogy művök többnyire
Csak fordítás; és csak kevés Kapott eredetire; -
Holott a fajt, mely keleti, Csak az érdekelheti,
A mi kelet-eredetű S a mi kelet-nemzeti.
(IX. 39.)

    Kisfaludy regéknek nevezi a fönt felsorolt tizenhét költeményt, melyek közül csak az egy Antiochus nem veszi tárgyát a középkori magyar történetből. Rege alatt a költő mondát ért, azaz történeti egyéniségekhez, eseményekhez vagy emlékekhez fűződő hagyományt. Ő maga ismételve agg regéknek nevezi beszélyeinek tárgyait, mégis, Micz bán kivételével, nincsen műve, melynek tárgyát biztosan vissza lehetne vinni valamely történeti alapú hagyományra, - bár, nézetem szerint, nem valószínűtlen, hogy a dunántúli vidéknek számos regényes fekvésű várromjaihoz valóban fűződött némely mondai hagyomány, melyet az ezen tájakon otthonos költő még gyermekkorából is ismerhetett vagy utóbb hallhatott. E kérdés különben nem lényeges és a költemények értéke nem áll szoros kapcsolatban tartalmuk mondai igazságával. A világnak összes költői folyton éltek azzal a jogukkal, hogy a nép eszejárását ellesve és utánozva, mondai irányú és jellegű történeteket alkottak, melyek nem alapultak hagyományon, de igen sokszor utóbb maguk valóságos néphagyománnyá lettek. A legérdekesebb példa erre a Lorelei története, melyet Heine

Ein Märchen aus alten Zeiten

    nevezhetett, pedig 1824-ben, midőn a nagy lírikus e gyönyörű és ritka népszerűségre jutott költeményét megírta, az úgynevezett Lorelei-monda éppen 22 éves volt. E történetnek ugyanis semmi hagyományos alapja nincsen; önálló feltalálója Brentano Kelemen, a romantikus iskola különc tagja volt, ki 1802-ben egy hóbortos regényt5 adott ki, melybe Lore Lay címmel románc volt beleszőve, mely a „mondának” legrégibb forrása és alapja.

    Tehát az magában véve nem volna baj, hogy Kisfaludy legtöbb regéjének tárgyait nem a hagyományból merítette, hanem az ismeretes mondaszerű elemek és tényezők önálló egybefűzésével maga költötte; - nagyobb baj az, hogy „föltalálásában” ritkán volt szerencsés. Elbeszélései legnagyobbrészt nem viselik magukon az igazi monda jellegét; események azok, melyek bárhol és bármikor megtörténhettek. Alig egy-kettő, mint A szentmihályhegyi remete vagy A somlai vérszüret közelítik meg a népies monda valódi természetét. Hogy a költő tárgyainak megalkotásában néha milyen szerencsétlen volt, legjobban mutatja A megbosszult hitszegő, melynek tartalma csakis humoros földolgozásra alkalmas tréfa s melyet aköltő mégis, nem tudván megszabadulni stereotip modorától és hangulatától, tragikus históriává alakít. A többi regék (mindig Antiochus kivételével) romantikus történetek, melyeknek fő gyengéje, hogy igen csekély az epikai magvuk. És Kisfaludy, kiváló lírikai természeténél fogva, még e szerény epikai anyagot sem tudja érvényre juttatni. Főképp két sajátsága áll útjában annak, hogy mint epikus kiválóbb sikert arathasson.

    Először: Kisfaludy sohasem tárgyalja a cselekvényt magát, hanem mindig vagy annak előzményeit hősei kedélyében vagy, és ez a legrendesebb, hatásukat hőseire festi. Az események fölött inkább elmélkedik és kesereg, semhogy azokat igazán elmesélje; folyton saját szívének hazafias vagy erkölcsös fájdalmát vagy lelkesedését hangoztatja, holott hőseinek érzéseit és ez érzésekből eredő tetteit kellene rajzolnia s mesélnie. Világos, hogy ez eljárása folyton kedélyállapotok lírai rajzára vezeti a költőt, ki e téren sokszor megható és igaz költői erővel találja el a kétségbeesés, bánat, elhervadás mélabús hangját, - de természetesen lírikus marad, holott az elbeszélés és a külvilág leírása volna voltaképpen föladata.

    Másik sajátsága az indokolásnak és szerkezetnek oly ügyetlen, mondhatni gyermekien naiv volta, mely történeteit rendszerint már eleve megfosztja hatásuknak egy tetemes részétől. Ezt az egyes regék fejtegetésében darabról darabra ki lehet mutatni; legyen itt elég csak Gyula szerelmére utalnom. Gyula és Rózsa viszonya tragikai megfejtést igényel, - de sehol semmi cselekvény, semmi összeütközés. Gyula elvesztette kedvesét, még mielőtt hazájába visszatért; mégis majd megőrül, midőn ez, szolgájának jól szándékolt, de rosszul tervezett cseléből tudatja vele, hogy teljesen lemondott róla és belenyugodott sorsába. Sehol semmi nyoma annak, hogy Gyula mást akart, mást várt volna, hogy ő maga sorsuk megváltoztatását nem tettel, de még nem is gondolattal vagy szándékkal megkísérelte volna. Honnan tehát mostani kétségbeesése? Orbán, Rózsa férje, midőn Gyulával először találkozik, rögtön kérdi tőle, nem látták-e már valahol egymást? Az olvasó csakugyan kikombinálhatja, hogy Nápoly alatt találkozhattak egymással, mert mind a kettő részt vett Nagy Lajosnak a véres Johanna megbüntetését célzó hadjáratában; - de a költő e motívumot teljesen elejti s még legkisebb célzással sem tér reá vissza. Morgay, a rege intrikusa, ki Rózsa kegyét áhítozza, előbb Rózsa és férje, utóbb Rózsa és Gyula közt látszik a cselszövő szerepét vállalkozni; - de éppen semmit sem tesz és igazi intrigue nem is jön létre. És így tovább. A költő többször mintha alkalmazni akarná az epikusnak ismeretes szerszámát; de alig hogy hozzáfog, a lírai hangulatok terjengős festése máris feledteti vele igazi föladatát, s minden rege, a háttér csekély módosulásával, a Himfy keserveinek lesz ismétlésévé.

    Hozzájárul a jellemzés gyengesége és egyformasága. Kisfaludynak tulajdonképpen mindössze csak négy alakja van: a komoly, nemes gondolkodású, őseire büszke apa; a páratlan daliás hős, ki rendesen szerencsétlen szerelemnek lesz áldozatává; a páratlan angyali leány, ki folyton szenved és többnyire bánatában elhervad; végre a hím- vagy nőnemű ördög vagy sátánfi vagy pokol magzatja, ki a szerelmesek boldogságát földúlja. Csupán utolsó regéjében (Viola és pipacs) találkozunk egy (költőnknél) igazán új, életteljes alakkal, az eleven, piros orcájú Margittal, ki kedvese után érzett bánatában el nem hervad, sőt midőn azt hallja, ami különben csak tréfás megpróbáltatás, hogy szeretője megtagadta vallását, törökké lett s már hat feleségre tett szert, el nem ájul, még nem is jajgat, csak „méreg cseppekkel tüzes szemében” fölkiált:

Istennyila sújtson bele És hat feleségébe!

    és midőn megtudja, hogy kedvese sem törökké nem lett, sem hűségét meg nem szegte, ekkor sem küzd az ájulással, hanem csak rátekint visszatért hívére, sikolt egyet és karjaiba röpül.

    Kisfaludy Sándor, erényeivel és gyöngéivel, legeredetibb költőink egyike. Ahol Hattyudalában régibb költőinkről kegyelettel megemlékszik és érdemeiket szépen hangsúlyozza, mégis hozzáteszi:

    Kisfaludy regéinél azért forrásokról vagy mintákról alig szólhatni; legkevésbé pedig tekinthető mintájának Veit Weber, kiről Naplójának fönt idézett soraiban oly nagy dicsérettel megemlékszik. Veit Weber6 a múlt századnak nyolcvanak és kilencvenes éveiben a régi romantika legismertebb és legnépszerűbb képviselője. Regék az előidőből című gyűjteménye7, melynek címét Kisfaludy átvette, nagy és általános tetszésben részesült. A kritika is dicsérte gazdag találékonyságát, ügyes dialógusait – regéi t. i. nagyrészt párbeszédekben vannak írva, - elevenítő és a régi kort szemléletesen festő tehetségét, szabadságért, jogért és derékségért lelkesedő szellemét, nyelvének eredetiségét: - sőt még azt is találta, - mit báró Eötvös József Kisfaludy regéivel szemben is hangoztatott, - hogy az olvasót a középkor szokásaiba és szellemébe híven bele tudja varázsolni. Így nyilatkoztak főképp az első kötetekről; de már a későbbiekkel szemben szigorúbb és józanabb a bírálat: helyteleníti Weber ízléstelen és modoros előadását és a folyton ismétlődő motívumok és alakok egyhangúságát. Nem kis mértékben emelte különben Voltaire századában Veit Weber regéinek népszerűségét a szerző tendenciózus iránya, mely főképp a papsággal szemben erős ellenszenvben nyilvánult: történeteiben rendszerint a papok képviselik a gonosz, aljas, erkölcstelen elemet; ők a regéknek céhbeli ördögei, intrikusai. Ma Veit Webernek és kortársainak, kik közül főképp Goethe sógora, Vulpius Keresztély is nagy hatást tett egyik gyűjteményével8, középkori tárgyú művei teljesen olvashatatlanok. Nem tekintve azt, hogy a rajzolt kornak egészen ferde, hamis képét adják, előadásuk is oly affektált és modoros, prózájuk annyira hosszadalmas és költőietlen, hogy a mai olvasó csak kellő tanulmányok alapján képes megérteni, miképpen lelkesedhettek valaha a nemzet gondolkodóbb fiai is a fércmunkákért. Történeti valódiságban, stílben és előadásban Veit Webernek s számtalan utánzóinak9 e művei, melyeknek száma rendkívül nagy, voltaképp még mindig Ossian hatása alatt állnak; azért Kazinczy Ferenc meglepően helyes érzéseket tanúsított, midőn Veit Weber egyik elbeszélésének (A vak lantos) fordításában, saját nyilatkozata szerint (Kishez 1794. máj. 11.), „egy Rembrandi fényben festett komor tableaut akart festeni; azért hordta belé a régi, elavúlt szókat”.

    Kazinczynak e fordítása még jobban fordíthatta Kisfaludy figyelmét a Veit Weber elbeszéléseire; saját regéinek eszméjét még jobban éleszthette benne a Veit Weber egyik utánzása, mely voltaképp, legalább címében, máris megoldotta a magyar költőnek még csak derengő tervét: Sagen der ungarischen Vorzeit. Ein Gegenstück zu den Sagen der Vorzeit von Veit Weber. (Wien 1800, 168. l.) E névtelen gyűjtemény szerzője Gleich József Alajos, ki 1772-ben szül. és 1841-ben megh. Bécsben, hol 1830-ig hivatalnok volt10. Gleich hihetetlen termékenységgel írt össze rengeteg lovag- és varázs-regényt, melyekben a romantika egész gazdag tárháza (párbajok és megszöktetések, tömlöcök és kínzások, de különösen lovagok, rablók és szellemek) föllelhető. Nem tehetségtelen ember, de semmi magasabb iránya, esztétikai szempontból pedig nem eshetik beszámítás alá. „Regék a magyar előidőből” című könyve tíz elbeszélést11 tartalmaz, melyek egy-egy magyar várromhoz vagy föltűnőbb sziklához fűződnek, de legkisebb történeti alap nélkül. A szerzőnek sejtelme sincsen a magyar népmondáról vagy a magyar nemzet jelleméről és észjárásáról. Többnyire varázshistóriák, melyekben szellemek viszik a nagy szót, s melyeket éppúgy nevezhetett volna el regéknek az osztrák vagy porosz vagy kelta előidőből. Ma teljességgel olvashatatlanok. Ismerte-e a magyar költő e gyűjteményt, nem tudom; de ha ismerte, csak fényes bizonyságát adta józan értelmének és ízlésének, midőn Gleich lapos ízléstelenségei által tévútra nem vezettette magát...

    Kisfaludy Sándorra Veit Weber tehát legfeljebb irányával és hangulatával gyakorolhatott befolyást; egyebekben pedig a korabeli ballada és románc, illetőleg költői elbeszélés azok a fajok, melyek neki stílt és alakot szolgáltattak, mint az főképp a kisebb regéknél, milyenek pl. Csobáncz vagy Dobozi Mihály, vagy a nagyobb regényekbe beleszőtt románcoknál első pillanatra is észrevehető. Regéi általában románcok, eshetőleg románc-koszorúk. A német románc a múlt század végén (Bürger óta) és a jelen század elején hasonló vagy azonos alakban és szellemben dolgozta föl előszeretettel a regényes múltból vett tárgyait, - csakhogy nincs Németországban költő, ki hangulatban és alakban oly egységes, de egyúttal oly egyhangú volna, mint Kisfaludy Sándor. E hiánynak egyik fő oka a költő versformájában is rejlik, melynek mondhatni kizárólagos lírai jellegét Himfy szerelmei fényesen bizonyítják. A költő azonban annyira ragaszkodott hozzá, hogy nemcsak összes epikai műveit öntötte ez alakba, hanem még önéletrajzát is bele erőszakolta e versszakokba. Főképp e célszerűtlen alak teszi őt hosszadalmassá és terjengőssé úgy a számtalan lírai áradozásokban, mint a többnyire halvány leírásokban. Csak ahol hazafiságról gyújtó lelkesedéssel szól, hol a korcs jelent ostorozza és a dicső előkort magasztalja, - hol a szerelem boldogságáról vagy keservéről énekel vagy néha meglepően sikerült genreképeket fest: ott mindenütt élénk, megragadó, sokszor fennkölt; költői ereje főképp az ily részletekben nemegyszer hatalmas.

    A Regék nagy hatása és irodalomtörténeti jelentősége elsősorban a korban, melyben megjelentek, és e korhoz való viszonyukban gyökerezik; de alapszik az e költemények belső, költői sajátságain is. Az előbbieket szépen és általában helyesen jellemzi B. Eötvös József: „Kisfaludy legnépszerűbb költője hazánknak”, - mondja egy évvel a költő halála előtt az ő tiszteletére Pesten rendezett dalünnepen, 1843. márc. 2-án.12„A várban s kunyhóknak szalmafedelei alatt olvastattak regéi, s ezernyi kebel dobogott fel hazája előkorának emlékénél, melynek a költő hű képét vezeté elébe. S miért lőn ismert Kisfaludy neve oly hamar a két országban? honnan van, hogy a székely havasoktól Dévén várfokáig, merre csak magyar él és nyelvünk értetik, a költőnek neve egyenlő tiszteletben áll? Miért nincs közöttünk e teremben senki, kinek, midőn e nevet kimondom, egy pár sor nem jutna eszébe, melyet Kisfaludy írt? – az ok: mert Kisfaludy nem írt egy sort, melynek minden szava ne volna magyar; mert művei között vannak dicsők és gyengébbek, fenségesek és kevésbé sikerültek talán, de olyan, mely ne e hazának földjéből termett volna, mely minden gondolatban s érzelmében ne volna honi, - nem található közöttük. S ez az, mi Kisfaludyt kortársainak kedveltjévé tevé, mi szavainak annyi hatást szerze, mi nevét megörökíté e hazában”.

    Kisfaludy Sándor tehát regéiben a nemzeti közérzületnek volt költője, nemzeti maga is tárgyban, alakban, hangulatban. A Regék belső költői vonásai: mindenek előtt az elbeszéléseken keresztül vonuló mélabús hangulat, melyet a költőnek rokonszenves alanyisága még vonzóbbá tesz és mely még ma sem tévesztheti hatását, főképp a fiatalabb nemzedékre; az érzések és eszmék fennkölt nemessége, mely Kisfaludy Sándort, dacára annak, hogy Wieland lelkes tisztelője volt, a világnak egyik legtisztább és erkölcsi szempontból legkifogástalanabb epikusává teszik; a nagyszámú, kiválóan szép lírai részletek, melyek egyes versszakait, pl. Gyula szerelmében, valóságos lírai remeknek tüntetik föl; végre egyes sikerült genreképek és hatásos epikai vonások, melyek még kevésbé sikerült regéiből sem hiányzanak teljesen. Mind e jelességek nem teszik Kisfaludy Sándor Regéit jeles epikai költeményekké, mert e jelességek legnagyobbrészt jóformán kívül esnek az epika terén és így nem dönthetik el e költemények értékét; de sokkal kiválóbbak mégis, semhogy e művek költői és történeti értékét a nemzeti érdeklődés magaslatán fönntartani képesek ne volnának.

    1) E korszakban jelent meg, 1833-ban, ugyancsak az Auroraban, Autiochus is, a költőnek egyetlen nem magyar tárgyú regéje, mely csupán alak és modor, de sem irány, sem tartalom, sem hangulat tekintetében nem tartozik a Regék csoportjába.

    2) The lady of the lake 1810. Wawerley 1814.

    3) Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Budapest 1883, új folyam, XVIII.

    4) A német Vorwelt, e kornak kedvelt kifejezése. (L. alább.)

    5) Godwi oder das steinerne Bild der Mutter. Ein verwilderter Roman von Maria Bremen, 1802. l. 392. l.)

    6) Igazi nevén Leonhard Wächter, szül. 1762-ben Ülzenben, Lüneburg vidékén, eredetileg lekész, utóbb katona hannoverai szolgálatban, végre egy hamburgi nevelő-intézet vezetője és birtokosa; megh. 1839-ben.

    7) Sagen der Vorzeit, Berlin, 11787-98. hét kötet. Még 1840-ben harmadik kiadásban jelentek meg nyolc kötetben

    8) Romantische Geschichtender Vorzeit von Chr. A. Valpius, Leipzig, 1792-98. tíz kötet

    9) Ilyenek, melyek már a címben is fölismerhetők, rendkívül nagy számmal jelentek meg. Íme csak egy kis mutatvány:  Meklenburgische Sagen der Vorzeit 1790. Sagen der Vorzeit, nach Veit Weber 1802, Romantische Sagen der Vorzeit, nach Veit Weber 1803, Sagen der böhmischen Vorzeit 1808, Sagen der oesterreichischen Vorzeit, ein Gegenstück zu Veit Webers Sagen 1808, Sagen der Vorzeit aus Herzyniens romantischen Gegenden 1809. stb. stb.

    10) Leányát a lángeszű, de boldogtalan Raimund Ferdinánd bírta nőül, de házasságuk nem volt boldog s elválással végződött.

    11) 1. Mazerna oder die Wunderhöhle. 2. Der Drachenfürst. 3. Der Erdgang zu Herrengrund. 4. Die Wassernixe bei Trentschin. 5. Das Schloss Theben. 6. Der Räuberberg. 7. Theodor von Hatvan. 8. Das tobende Gespenzt zu Madár. 9. Die Krystallenkette. 10. Die Wassernixe bei Trestnick.

    12) Magyar Írók és Államférfiak. Br. Eötvös József emlékbeszédei. Pest 1868. 273. l.


(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 76-92.old., 1891. I. évf. 1. füzet)