Oh, mikor fzorítlak mellyemhez tégedet
Línám! ki örökre élni fogfz keblemben;
Ambár tüneményként most is bájképedet
Forróan ölelem heves érzésemben.
Hát mind hafzontalan sohajtozik e fzív
Egyedül utánnad tüzes vágyódással?
Czél nélkül kesereg, jajgat, könnyez e Hív,
S esdeklik éretted annyi aggódással?
Még is soha sem olly édesek könnyeim,
Mellyeket az öröm fejthet ki fzememből,
Mintha fzerelmedtől hevült képzeteim
Öledbe ragadnak engem fzűk körömböl.
Tégedet képzellek Zephyrnek képében,
Melly felém a hímes mezőben lengedez,
Ha a forró napnak izzafztó hevében
Elcsüggedett testem nyugalmért epedez.
Képedet az éjnek setét sátorában
Angyalként előttem lebegni fzemlélem,
S mintha a fzemérem sűrű fátyolában
Hó mellyed verését érezném, úgy vélem.
Látlak ölében a vadon ligeteknek,
Hol fzelíd állatnak nyomára nem találfz,
Vagy ha a virágos ezüst csermelyeknek
Partján Nefelejtset fzedek, előttem állfz.
Ha fáradtan dülök az álom kajába,
Vagy a holdnak tellyes képét nézegetem.
S bámulom a fzép fzínt kertem rózsájába,
Bíborát arczodnak ott is fzemlélgetem.
Mindenütt fzeretett képedre találok
A fzép terméfzetnek remek tárgyaiban,
Ha állok, vadáfzok, haláfzok s járkálok,
Elmerülök édes Línám bájaiban.
Ez feltöri lelkem földi köteleit,
Eljutok így hozzád e távollétemből,
Felofztom veled az élet örömeit,
S fzárogatom a bút ifjúi évemből.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése