2017. ápr. 14.

Gaál György: Milica



Éj volt, csendes, holdsugaras éjszaka. A fölfelé vezető keskeny hegyi utat mintha végigöntötték volna tiszta, fehér tejjel; lágyan, szürkésen csillogott a ráömlő fénysugarakban.

Egy kecskepásztor haladt az úton a hegyoldalon meghúzódó kicsi ház felé. Magas, izmos alak volt, a délszlávok villogó szemével; hatalmas lépésekkel lökte magát előre s a tüszőjéből minden lépésnél vékony, hajlított pengéjű kés villant elő. Amint a ház elé ért, bő köpenye alól hangszert húzott elő és szerelmesen dalba kezdett.

Lágyan, zümmögő simogatással buggyant fel a dal a férfi lelkéből és zsongva, szelíden kőúszott a zöld kerítésre, onnan tovább be a kicsiny házra s befonta azt szerelmes susogással.

Annyi fájó kérés, annyi sejtelmes ígéret rezgett e dalban, hogy a kicsi ház ajtajának arra okvetlen meg kellett nyílni.

Egy leány jött ki az ajtón és figyelő szemmel nézett a kerítés felé. Szemében öröm és valami szomorúság ült.

- Ez Sztan – suttogta és megindult a hang felé, mely most már őt fonta körül szerelmes vallomással, fájó kéréssel.

- Sztan, te itt vagy? – kérdezte, mikor odaért.

- Én itt, igen, itt vagyok – felelte a fiú hangjában izgatott remegéssel és guzlicáját félredobta a fűbe. Azután elhallgatott és nézte a leányt mély hódolattal, alázatos, tiszta szerelemmel.

A leány pedig lehajtotta szép, szomorú fejét és olyan jól esett neki az, hogy a férfi, akit szeretett, ilyen néma csodálattal néz reá.

A fiú felkiáltott:

- Milica, Milica, mily szép vagy!

Szerelem, tisztelet, csodálat, minden, amit a leány iránt érzett, e pár egyszerű szóban szakadt ki lelkéből, hogy megejtse és odakapcsolja a leány lelkét az övéhez elszakíthatatlanul.

A leány feltekintett. Szemében örömet lehetett olvasni, azonban ott beljebb, mélyen valami sejtett, titkos szomorúság vert tanyát.

A férfira nézett és hangjában szemrehányás rezgett.

- Nem szép tőled Sztan, hogy ilyenkor jössz; nincs itthon az anyám.

- Tudom, éppen azért jöttem. Anyád nem kedvel engem és ha olyankor jönnék, mikor itthon van, talán elküldene, és az nekem nagyon fájna.

 - De nem jön egész éjszaka haza és mit mondanak, ha megtudják, hogy az ő távollétében itt jártál.

A fiú keserű daccal rántott egyet a fején.

- Nem baj, akármit mondanak is. Elég nekem az, hogy te szép vagy, jó vagy és tiszta vagy, mint a susaki szent szűz. Egyébbel nem törődöm.

Milica arcát e nyílt, őszinte vallomásra gyenge pír futotta át. Megfogta a fiú kezét és szelíden kérte:

- Távozz Sztan! Mi sohasem lehetünk egymásé. Köztünk óriási akadályok vannak.

A fiú bosszúsan rántotta el a kezét.

- Eh, nincsenek legyőzhetetlen akadályok. De mindjárt meg is bánta hevességét és elfogva a leány kezét, kérőn folytatta:

- Milica, édesem, hallgass meg. Megőrülök, ha nem könyörülsz rajtam. Oly régóta kérlek már és mindig csak ez az utolsó szavad: „Mi sohasem lehetünk egymásé.” Miért? Nem szeretsz talán? Vagy nem bízol bennem? Azt hiszed, hogy hazugság minden szavam, mely szerelemről beszél hozzád? Nyomorult volnék, gazember volnék, ha nem a lelkemet hoznám ide, ha nem tiszta szerelemmel jönnék hozzád.


Elhallgatott. A leány pedig csendesen szólt.

- Tudom. És mégsem mondhatok mást.

A fiú szinte kétségbe esve kiáltott.

- Szeretlek szívem minden szeretni tudásával és tudom, hogy te is szeretsz. Mondd, mi kell egyéb a boldogságunkhoz?

Megfogta a leány kicsi, puha kezét és forró ajkához szorította, de a lány lassan elhúzta tőle.

- Távozz, Sztan! És ne is jöjj el többet.

A hangjában valami tompa hidegség volt, mikor ezt mondta.

Sztan csodálkozva nézett a leányra. Szívébe beleszédült a fájdalom és szinte tétován, riadtan kérdezte:

- Miért ne jöjjek? Megbántottalak talán?

- Nem, nem bántottál meg. Csak neked az nagyon fájna, ha még többször is jönnél.

Sztan magához tért.

- Jól van, elmegyek – suttogta szenvedélyesen -, de mondd meg előbb azt, hogy miért nem lehetsz az enyém. Azt hiszem, jogom van ezt kérdezni.

Milica szeretettel nézett a férfira, de hangjában szomorú komolyság csengett, amikor beszélt.

- Nem mondhatom meg.

Hideg ólomsúlyként estek a szavak Sztan lelkére s lerántották a sötét szomorúság vermébe.

- Úgy, hát mégiscsak bennem van a hiba. Rossz, alávaló a természetem, ugye?

Elkeseredetten, szinte gúnyosan mondta ezeket, majd szelídebben folytatta:

- Pedig a hegyi lakók úgy emlegetnek, mint a jó Gyorgyevics folytatta:

- Pedig a hegyi lakók úgy emlegetnek, mint a jó Gyorgyevics Sztánt.

- Nem, nem. Te jó vagy.

Sztan megragadta a leányt és az alacsony kerítésen keresztül magához ölelte.

- Mi lehet hát az az akadály, amely elválaszt egymástól?

Szinte fenyegetően tette föl a kérdést, készen arra, hogy bárkivel és bármivel harcra keljen a boldogságért.

A leány könyörögve nézett rá, de Sztan nem eresztette el, hanem még jobban magához ölelte és elvakulva, mámoros hévvel csókolta ajkát és szemeit.

Milica egy ideig védekezett, majd megadva magát, visszacsókolta a kapott csókot. És Sztan megérezte ajkán ezt a visszaadott csókot és megremegett belé.

- Nem eresztlek addig, míg meg nem mondod.

A leány szomorúan felelte:

- Jól van. Megmondom. Menj el Miloshoz, az öreg pásztorhoz, aki ott lakik a krasovici sziklák alatt, ő majd meg fogja mondani neked. És ha majd tudni fogsz mindent, be fogod látni, hogy bár jobban szeretlek, mint az életemet, mégsem lehetek a tied soha.

Sztan eleresztette a leányt, kinek hangjában volt valami egy szomorú esemény előérzetéből.

- Isten veled – mondta a leány és hirtelen megfordult és elfutott a ház felé.

Sztan utána kapott, hogy visszatartsa, azonban nem érhette el. Ijedten kiáltott utána:

- Milica, Milica, miért szaladtál el! Jöjj vissza!

De a leány nem fordult vissza, hanem befutott a házba és Sztan egyedül maradt az alacsony kerítés mellett.

A szavak, melyeket Milica ajkáról hallott, ott lüktettek az agyában komor sejtésekkel és a csók, az a visszaadott egy csók ott égett az ajkán, ott égett a vérében mámoros, lüktető lázban.

Sokáig ott állt még a kerítés mellett azon gondolkozva, amit az öreg Milostól, a krasovici szürke sziklák öreg pásztorától kell majd megtudnia.

Gondolt előre, hátra az életében, de semmit sem tudott felfedezni sem a múltban,sem a jövőben, ami elfogadható ok lehetett volna.

Nagyon késő volt már, amikor nehéz gondolataiból felocsúdott s tekintete a fűben heverő guzlicára esett. Egyik húrja el volt szakadva.

Talán akkor szakadt el, amikor eldobta és a földre esett. Mindegy. Fölvette és lassú léptekkel megindult a keskeny úton lefelé. És akkor valami hangot hallott, mintha valaki sírt volna. Halk zokogáshoz hasonlított.

Megállt. Vajon Milica sír?

Sokáig hallgatott, de többé nem hallott semmit sem, csak a ház kicsiny ablakain szűrődött ki a lassan sötétedő éjszakába a mécs halvány, beteg fénye. S talán ott, az ablak mögött Milica sír?... Nem, nem hallani semmit, csak a szél kezd lassan muzsikálni onnan a krasovici öreg sziklák felől.

*

Másnap Sztan fölment a krasovici sziklákhoz. Reggel volt és a völgy elett lilás köd derengett.

Az öreg Milos egy hatalmas szürke sziklán üldögélt és messze nézett a völgy felett úszó ködbe.

- Jó reggelt Milos! – kiáltotta már messziről az öreg pásztor felé, ki föl sem kelt, csak úgy ülve szólt a közeledőhöz.

- Mi az Sztan? Mit keresel errefelé?

- Téged, Milos bátyám.

Elmondta, hogy miért jött és az öreg csakugyan tudott választ adni.

- Ülj le oda a kőre – mondta és lassú, emlékező hangon kezdett beszélni.

- Fiatal voltam akkor, mint te most és fiatalok voltak azok is, akiről beszélni akarok. Hej, Sztan, jó az a fiatalság, csakhogy sok ügye-baja van ám annak. Igaz, hogy talán egy kicsivel több a jó benne, mint a rossz és ez a kevéssel több jó elég az egész életre. Amikor a miénk az egész világ, amikor fiatalok vagyunk, hogy sietünk vele és most, mikor vége van mindennek, megborzongok, ha szegény fejem ősz havát visszatükrözi a tiszta forrás. most csak az emlék az enyém.

Fiatal voltam, mikor az történt. A környék lakói mulatni jöttek össze.

Sok szép asszony volt ott, hanem olyan, mint a Milica édesanyja, a félszemű Rajics Milán felesége, egy sem. Ő volt az asszonyok között a legszebb. A mulatságon résztvevő férfiak csak utána epedtek. Megzavarta a te édesapád, a nyalka Gyorgyevics Pavle szívét is. Pedig neki is volt jó felesége, de hát a másé... tudod. Különösen meg az ilyen. Elvette az eszét a mámor, a bor. Tánc közben megcsókolta az asszonyt, a Milica édesanyját.

A félszemű Rajics Milán nem szólt erre semmit pedig látta, nagyon jól látta, hogy mi történt.

Csak égette, marta a tűz, melynek féltékenység a neve. Féltékenység keverve pálinkával a legerősebb méreg, mit valamikor is használtak és Milán, a félszemű Rajics Milán ebből vett be egy jókora adagot.

Nem szólt semmit, csak belől, ott valahol az agyvelejében megpattant valami. Vörös volt. Égett. A lángoló düh majd szétvetette a mellkasát.

A szíve is megindult; ott vert, ott kalimpált a torkában; talán attól nem tudott szólni.

Később azután, mikor Pavle, a te édesapád bement a korcsmába, odaállt az ajtóhoz. Kezében a kését szorongatta.

Egyszer aztán jött ki az apád. Szürke volt az arca. A szesz vörössége lassankint szürkébe játszott át rajta.

Milán odaugrott elébe és rekedten kiabálta.

- Megcsókoltad a feleségemet.

És már szúrt is, de közben megcsúszott és ahelyett, hogy apádat megsebezte volna, odaesett a karjába.

Apád elsápadt, majd hirtelen elöntötte arcát a tűz. A pálinka mámora ott vöröslött a bőre alatt. Rút mosoly játszott végig ajkán.

Elkapta a kést a Milán kezéből és egyet szúrt vele, csak egyet, úgy vaktában a vonagló embertest felé.

S a vér ott pároldott már a kés pengéjén és Milán, a félszemű Rajics Milán hang nélkül szédült le a földre.

Apád ezután elbujdosott hazulról, de egy pár év múlva visszajött és... és úgy halt meg, mint más tisztességes ember.

Sztan komoran nézett maga elé, az egész lelke ott vergődött sötét tüzű, mély szemében és Milos szinte félve fogta meg a kezét, mely hideg volt, mint az a szürke szikla, melyen ült.

Ismét Milos beszélt.

- De mindezt nem azért mondtam el, hogy megharagudj rám. Kérdeztél, feleltem.

Sztan kirántotta a kezét a Milos kezéből.

- Eh, én nem haragszom. Miért haragudnék? Te nem csináltál semmit. Apám volt a hibás.

- És te megcsókoltad Milicát? – kérdezte Milos.

- Meg.

- Akkor sietett vissza hozzájok. Talán még nem lesz késő.

Sztan arcára hideg félelem gyöngyözött ki.

- Mi az? Mi nem lesz késő? Beszélj világosabban.

Milos egykedvűen rántott egyet a vállán.

- Minek beszéljek világosabban? Meg fogsz tudni mindent, csak siess. Nincs sok időd.

Sztan rosszat sejtve remegve kérdezte:

- De hát mi lehet? Miért...

Tovább nem folytathatta, mert Mikos megfogta a karját és vezetni kezdte lefelé az úton.

- Csak siess nagyon – kiáltotta utána, mikor elengedte a kezét. – És ha majd nagyon szomorú leszel, jere el hozzám. Az öreg Milos szeret téged és segíteni fog rajtad.. ha tud.

Ezt az utóbbit már nagyon bizonytalanul mondta és talán maga sem hitte, hogy tehet majd valamit.

Sztan pedig elsietett az úton.

*

Izgatottan nyitott be a kis ház ajtaján. Körülnézett, nem volt ott senki, csak a csend. Ott ült mindenen, az asztalon, a széken, a szekrényen, ott feküdt az ágyban: a semmi, a csend – és beszélt komoran, fázva, hidegen, kegyetlenül, úgy, hogy minden csepp vére megreszketett bele a fiúnak, az ajka pedig idétlen táncba fogott. A fogai keményen összeverődtek. Fázott.

- Milica!

Színesen, hívón,v árva röppent el a szó a fiú ajkáról. Repült, repült és torpanva ütődött bele ott a széken, az asztalon és az ágyon, a semmibe, a csendbe és véresen, feketén bukdácsolt vissza a szívébe.

Csak a csend vigyorgott kajánul, kibírhatatlanul, nagy, szürke szemét Sztanra meresztve.

Kirohant az udvarra, onnan a háztól nem messze levő tóhoz és mindenütt nyomában volt a semmi, a csend.

Már messziről, onnan a bokrok felül piroslott valami feléje.

Odaért. Felvette. A Milica piros kendője volt.

- Milica! Milica!

Semmi, semmi. Csak a csend táncolt a kicsi tó habjain pajzánul, enyelegve.

Sztan arcán ott vergődött a fájdalom. Komoran, tompán bámult maga elé, majd neves mozdulattal arcára nyomta a kendőt és sírt és a kendő résein, foszlányain keresztül bevigyorgott a semmi, a csend.

Egy nőközeledett a tópart bokrai között. Sztan levette arcáról a kendőt és odanézett.

Milica anyja volt.

- Apád megölte a férjemet – kiáltotta, amint odaért. – Te megölted a leányomat. Légy átkozott!

És elfutott a házhoz vezető keskeny úton.

Sztan Milica halála után búskomor lett. Minden nap odaterelte nyáját a tóhoz és egy kőlapon ülve bámult a tó habjai közé. Sokszor vele lehetett látni a krasovici szürke sziklák öreg pásztorát, Milost és Sztan pengette a guzlicáján azt a dalt, mellyel annyiszor csalta ki a kis zöld kerítéshez a szép Milicát:

„Jöjj ki hozzám kedvesem,
Dalolj, dalolj nekem.
Méláz a hold, a csendes éj
Szerelemről beszél.”

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 9. sz.